talán csak nekem nem tűnt fel annyira eddig, de a hangulatingadozásaim nem tűntek el. kicsit jobban éreztem magam egy ideig, s nem foglalkoztam velük. pedig volt idő, mikor úgy lestem magam, mint a vércse: naplót is vezettem ezekről az ingadozásokról, s minden érzésemet feljegyeztem.
a családtagjaimnak sosem tűnt fel, ha épp rossz vagy jó a kedvem, ugyanis folyton a négy fal között gubbasztottam, ha pedig mégsem, akkor is túl kevés időt töltöttem velük vagy feléjük próbáltam nem mutatni semmit sem. azonban a párom a minap felhívta rá a figyelmemet – nem első alkalommal – hogy miért vagyok ennyire rossz kedvű, érdektelen, közönyös. nem tetszik neki a helyzet, s természetesen nekem sem. ő megoldást próbál találni rá, de nincsen. majd az idő megoldja… majd elmúlik. mindig elmúlik, de hogy mikor, azt nem tudom.
de belefáradtam. belefáradtam abba, hogy folyton magyarázkodnom kell és meg kell értetnem az emberekkel, hogy nem direkt van rossz kedvem, hanem azért, mert gubanc van az agyamban és egyszerűen így működök. belefáradtam abba, hogy folyton mentegetőznöm kell. belefáradtam abba, hogy némely ismerősöm túlzottan vágyik a figyelemre tőlem, s én nem tudok ily szempontból megfelelni nekik. belefáradtam, hogy ilyenkor le kell ráznom őket, mert nem bírom elviselni a társaságukat, majd amikor ez a pokol elmúlik, akkor újra fel kell építenem bizonyos kapcsolatokat.
szenvednek tőlem, de én is szenvedek legbelül.
Szerző:
