KÓRTERMI ALKONYAT
Egy hete elkezdett fájni a fogam, most már nem csak aludni, de létezni is alig tudok tőle. Mindig lehet rosszabb, és mindig rosszabb is lesz. Tulajdonképpen évek óta ez van minden ősszel, meg aztán főleg decemberben. Pokoljárás. És évről évre nehezebben viselem ezeket az időszakokat. Szeretném visszakapni az esélyeimet, na nem azért, hogy végre élhessek velük, hanem azért, hogy elherdálhassam őket, megint. Istenem, milyen könnyű is volt kétezertizenkettőben. Hónapokig szenvedtem egy barátságtalan szobában, rettegve a következő perctől. Végig azt hittem meghalok, erre a menet végén pusztán az illúzióval lettem szegényebb, hogy ebbe és így bele lehet halni. Hat év eltelt, és nem sok minden történt, az viszont kiderült, hogy az idő tényleg képes kinyírni, alkalmasint meg is teszi. Micsoda luxus volt az a sok felesleges fetrengés, a remegő végtagok, az infúzió a sürgősségin, a halálfélelem. Akkor még komolyan vettem ezt a pocsékul színre vitt drámát, és minden újabb felvonásba a végzetemet projektáltam. Itt voltak velem azok akiknek itt kellett lenniük. Esetlenül tették a dolgukat, igyekeztek amennyire tőlük tellett. Ölelés, gondoskodás, satöbbi. Akkor intenzív reszketés fogott el ha arra gondoltam, hogy ezek a történetek, a mi történeteink véget érnek. Emlékszem volt három nap amikor keríteni kellett valakit aki itt alszik a szobámban, mert annyira rettegtem, hogy képtelen voltam egyedül lenni. További egy évbe telt elvégezni a gyászmunkát. És ha itt nem is, de odakint annyi minden történt időközben. Egy ponton túl nem volt már mit félteni többé. És rögtön nem is volt mibe instant belehalni. Az indulatokat és heves érzelmeket felváltotta a cinizmus. És az idő csak telt.
Biztosan alakulhatott volna minden másképp, de így alakult. Rövid kitérő után visszatértem a gyerekkorba. Itt fekszem egy kielégítő állapotú kórházi ágyon, ami a felületes szemlélődők számára egyszerű heverőnek tűnhet. Nem az, és ez a szoba sem csak egy szoba, természetesen. És örökké karácsony van, nővéreim, magyar proletárkák ez alkalomból otthon nézik a Vad Angyalt. Csend van. Csak arra tudok gondolni, hogy milyen kár, hogy nem mesélhetem el majd egyszer kórtermi kalandjaimat egy meglepően érdeklődő és kíváncsi idegennek. Hiszen annyi csuda dolog történik egy ilyen különleges helyen. Minden nap kevesebb a vakolat, és rejtélyes zajok szöknek át a falakon. Persze, tudom én, hogy csak a BKV, meg a vonatok, de valahogy mégis olyan rejtélyesek. Ha ezt nem, hát mit fogok majd mesélni ha valaki kérdez, pláne számon kér? Egy komikumba hajló balatoni nyaralás olcsó lángossal, matracokkal és vizibiciklikkel jóval hálásabb téma, nincs mit tenni. És én gyanúsan méregetem a vakációjukról hazaérkezőket, innen az ablakomból. Tudnak valamit a világról ami nincs hasznomra, én pedig komoly tudással rendelkezem a hiányról, amire nekik nincs szükségük.
PACIFISTA POKOLGÉP
Közben a fájdalom szusszanásnyi szünetet tart, mármint a fogé. Anyám viszont soha sem pihen, főleg nem akkor amikor végre adódik egy baszogatásra, pampogásra legkevésbé sem alkalmas pillanat. Csak jön és mondja. Hogy hát itt mindig milyen sötét van, és füst, és, hogy egyszerűen nem érti, hogy lehet így élni, miért csinálom ezt, így tovább ami a csövön kifér. És nem, ő még csak nem is rosszindulatú, tényleg nem. Egyszerűen csak ennyire kibaszottul hülye. Nem tudom, hogy örökölte vagy az élet eseményei ruházták fel vele, mindenesetre van egy ilyen speciális képessége, hogy a legnagyobb okádék szar közepén a legminimálisabb megerőltetés nélkül képes bármekkorát taszítani a lejtőn lefelé amúgy is szédületes sebességgel szánkázó szerencsétlenen, legyek az éppen én, vagy egyébként bárki más. Olyan szinten képes kiszagolni a nyílt sebeket, majd egy könnyed mozdulattal sót hinteni beléjük, hogy az valami egészen elképesztő. És hangsúlyos, hogy a legcsekélyebb rossz szándék nélkül, bele sem merek gondolni mi lenne ha kifejezetten ártani akarna nekem! Egy pacifista pokolgép, komolyan. Lehet mondani, hogy különös szerkezet. Ha egy amúgy átlagos hétköznap délutánon becsengetne néhány nagyra becsült nyugati kutató, hogy mélyrehatóan tanulmányozza a működését, legkevésbé sem lennék meglepve. Ugyanakkor azon sem csodálkoznék ha egy szép napon meghívót kapna a dumaszínházba, meg van a magához való humorérzéke ugyanis. Közvetlenül azok után, hogy mint egy nagyobb iszaplavina, kicsurran belőle a mindent sötétbarnára bemázoló negatív lendület, képes szemrebbenés nélkül feltenni a kérdést, hogy hogyan is lehetek én ilyen negatív, ilyen olyanamilyen. Biztosan soha sem hallotta a közmondást az almáról, meg az ő fájáról, elkerülhették egymást. És a vicc az, hogy ebben a krimiben nem ő a gyilkos, ő csak egy vétlen műgyűjtő aki a sufniban egész fegyverarzenált rejteget, pusztán hobbi jelleggel.
Szerző:
