Azt hiszem, kórosan középszerű vagyok. Depressziósnak túl sok, boldognak túl kevés. Az antidepihez finnyás, a drogokhoz öreg. Ahhoz, hogy szánjanak, túl erős, ahhoz, hogy irigyeljenek, túl elesett. A beletörődés a legnagyobb ellenség, az akarás a legnagyobb szégyen. Az idő meg ropog a fogam alatt.
Sakk-matt..?
Szerző:
Blog kommentek: 408Blog bejegyzések: 7Regisztráció: 15-02-2016
Miért volna ez középszerűség negatív értelemben? Az antik filozófia szerint középen járni a bölcsesség útja.
Változnak az idők. 🙂
Nem értem — miért lenne jobb, ha sokkal súlyosabb beteg lennél, vagy drogokba menekülnél?
Legyen Eszter, írom akkor feketén-fehéren.
Azt hoztam magammal, hogy akkor figyelnek rám ha beteg vagyok, hisztizek vagy nagyon jó vagyok valamiben – a középszerűség számomra egyenlő a magánnyal. Érdekelnek az emberek, de valamiért annyi erőfeszítésbe kerül egy-egy kapcsolat fenntartása, hogy inkább lemondok róla. Az időnként jól eső figyelmet csak ilyen olcsó eszközökkel tudom kivívni.
Ha jobban belegondolok, akkor arra jutok, hogy ami másoknak kellemes csevej és időtöltés egy baráttal, az nekem folyamatos agymunka, mintha folyamatosan fejben számolnék, csak számok helyett az pörög a fejemben, hogy mi legyen a következő mondatom, milyen hangsúllyal és mimikával. Ha ezzel leállok és azt mondom ki ami először eszembejut, akkor kábé azonnal megszakad a beszélgetés és kínos pillanatok jönnek. Az alkoholt vagy a mókás cigit mindenki azzal azonosítja, hogy az emberek beszédesek, viccesebbek, szociálisabbak lesznek, addig én ezektől elnémulok, ahogy a matek se megy jobban tőle. Ez az, amivel már jó ideje nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy kompenzálok.. Ami szintén fenntarthatatlan, fárasztó és roppant gáz így közel 40 évesen.
Helló, csak közel 40? akkor még fiatal harcos vagy! ( én 41, egy évvel öregebb) Én is ilyen vagyok, mint te, akár írhattam volna a sorokat én is.
Annyi a különbség, hogy már nem kifelé játszom ezt a barátok keresésével feladtam és magammal próbálok jóban lenni, több kevesebb sikerrel.
Azaz olyannyira belfelé figyelek, mikor mit teszek a testemmel, lelkemmel, szinte „sterillé” teszem magam annak a célnak az érdekében, hogy jól aludjak. Ugyanis a gyógyszerem ellenére vannak periódusaim, amikor ráparázok a „nem alvásomra” és mindig attól tartok, hogy másnap nem lesz erőm ezt- vagy azt tenni, és látni fogják rajtam az emberek, hogy nyugtalan, szorongó és fáradt vagyok. Ez van a fókuszban már évek óta és amikor nehezebb periódusaim vannak a Citopram ellenére már alvásidő előtt kb 4 órával jön az aggodalom, hogy húha nemsoká aludnom „kell”
Mivel egy elitt környéken lakom, ahol gazdagok élnek, attól tartok azt feltételezik, nincsennek jó lakókörülményeim, vagy nem jó a lakásom, vagy nem tartok rendet. Ez utóbbi igencsak megerőltető számomra. Takarítónő havi egyszer ugyan eljön, de rá fél órára ugyanolyan kupit csinálnaka gyerekeim, igen, mert mindez én vagyok, csak 2 gyerekkel. És nem engedhetem meg magamnak, hogy szarul legyek, mert ők isszák meg a levét.
Kísérletezgetek mindenféle természetes szarokkal, drágákkal, olcsókkal, minden pluszz pénzem ilyesmire megy én nem jó ruhákra.barátok? ÁÁÁ, régesrég kikoptak. Itta búrán írok egy két sort, általában észre sem veszik. de nem igazán izgat, mert leírom és kész, ez nem önzőség, hogy ez jó nekem, és már ezzel is beérem, hogy kiadtam magamból hogyan érzek, hanem a betegség. Igen, betegségtudatom van. Mert kapálózok, pörgöka tengelyem körül, építema személyiségem, de minden évekig tartó próbálkozásom kudarcba fullad. elfogadtam ezt is, egy reménysugár élete, hogy hátha lesz jobb ennél az állapotnál, hogy kb. 3-4 hónap után jön egy hó keményebb és aztán 3-4 hónap kellemsebb lesz minden.Azért véltem felfedezni hasonlóságot közted és köztem, mert én is amolyan „szórakoztató” típus voltam betegségem előtt, és igencsak kilógtama sorból jó értelemben. Jó társasági ember, szórakoztató egyéniség, kaméleonszerű természetemmel másokat simán feljebb húztam a hangulati skálán bármikor. Aztán elérkezett a 17. életévem és mindezt mintha elvágta volna egy felsőbb erő. Talán meg akart kímélni isten attól, hogy elmenyjek a hippik közé ( van egy világjáró hippy csapat) és szarrá szívjam magam és szifiliszes legyek. Igazából az, hogy más tűjével szúrjam magam sem tart vissza a feltételek nélkül szeressük egymást gyerekek-től. Szóval olyannyira kifelé áradó voltam, hogy a tudattalanom megáljt papancsolt, kaptam egy alvás parát, orrcsepp függőséget, a legycsendesebb helyen ahol csak reggelente a madárcsicvsergél hallatszik be még itt is füldugót használok és a töksötét szoba ellenére szemtakaró ha nincs a közelemben bepánikolok, hogy de hogyan fogok aludni akkor????
Végülis, ha arra tekintünk, hogy mi mindentől óvott meg a tudatalattim, ( és ez a fajta gondolatmenet a gyógyszernek köszönhető optimizmusomból faka- ) akkor azt kell mondjam, még hállás is vagyok. A túlzott népszerűségbe nagyon sokan belerokkannak és én a nagyon sokan közé tartoztam volna. Most is öntelt vagyok kissé még így is, hogy nem a nyílvánosság előtt vagyok cool bizonyos dolgokban, tudom, hogy jó vagyok dolgokban és ezzel is beérem, hogy én tudom, és ez elég, hogy az emberek azt lássák van „karizma”. Nos kicsit gyúrok is Protein Whey -t szedek és amúgy is azt látják van karizma és ez menő. 😉 Szóval tudom, hogy humoros vagy te is csak rejtőzködő periódusodban vagy. Fogd fel úgy a gyöngyeidet nem szórod disznók közé.
Szia unloved! Köszönöm, hogy megmagyaráztad, megtisztelsz vele. Én befelé fordulónak, introvertáltnak gondolnálak ennek alapján, nem középszerűnek 🙂
Én is introvertált vagyok, és nyilván nagyon sokan mások is itt. Ezért szeretem az introvertált embereket, akik csak lényegi dolgokat mondanak, feleslegesen nem szólalnak meg 🙂
Értem a fájdalmadat. Azt hiszem, az a szerencsés helyzet, ha az ember talál 1-2 embert, akiket nem zavar a hallgatagsága, és hozzájuk ragaszkodik. Nekem talán szerencsém van abban, hogy interneten is szeretek beszélgetni, így akkor sem érzem magányosnak magam, ha fizikailag éppen nem vagyok kapcsolatban senkivel.
Remélem nem sértelek meg, de ez az alvás-para megmosolyogtatott. Nekem is van efféle, bár rám akkor tör, amikor korán, időre kell kelnem. Számolom vissza, hogy még mennyit tudnék aludni ha most elaludnék, aztán persze épp emiatt nem tudok elaludni hajnalig. A végén már csak nevetek magamon.
Ez a peace, love, unity, respect dolog az én örök romantikám. A különbség annyi, hogy sose volt társaság aki szivesen látott volna, így óvtak meg a szifilisztől.
Abban sem vagyok biztos, hogy mi bajom. A mai napot pl olyan emberekkel töltöttem akik között el tudok lazulni, mégse éreztem magam jól, pedig nem rég még épp erre vágytam. Máskor meg jól érzem magam velük, rosszabb körülmények között is. Talán az a bajom, hogy azon gondolkodok, hogy mi bajom. Ááá!
Csakhogy én kényszer-introvertált vagyok. Valójában rock n roll sztárnak születtem, csak egyelőre eddig jutottam. 🙂
Értsd úgy, hogy ott óbégattam az utcán a magyar focisikerek után, lagziban megtáncoltatok minden lányt és nőt, szinpadról stagediving-olok ha van rá sanszom, csapatsportokban a legfőbb buzdítok egyike vagyok, de tényleg, mint egy bulipápa, de amint kettesben maradok valakivel hogy akkor ismizzünk, akkor úgy megszáll az introvertáltság mint valami démon. Nem leblokkolok vagy megijedek, csak egyszerűen nem tudom mit csináljak, mintha olyan leckéből kéne felelnem, amit nem tanultam. Van, hogy már a motiváció is hiányzik egy ilyen helyzetben, hiszen tudom, hogy a vége az, hogy furcsán néznek majd rám. Interneten ugyanez, semmit nem segít.
Az is egy vicc, hogy a feleségem meg épp az ellentétem, ő könnyen ismerkedik, simán lespanol a celebekkel is, ellenben társaságban leblokkol, visszahúzódik, a tömegtől meg egyenesen fél.
Teljesen ismerős, amiről írsz! Én sem érzem jól magam azok között akik között végre magamat adhatom és ellazulhatok. Unalmasak, akkor már néha azt választom tudatosan, hogy akkor leszek egyedül. Hálás közönsége vagyok önmagamnak, mesteri szintre fejlesztettem a hogyan éljünk Budapesten úgy, hogy tökegyedül vagyunk a világunkban. valójában az introvertáltságom nem mindig zavar, ha zavar megoldom, de csak átmenetileg esik jól… Még nem találtam mostanában olyan embert akivel jól érezném magam, és itt barátokról beszélek. ( gyerekem apja persze velünk van, de ő nem barát, hanem más.)
No és gondolom rád is jellmező a következő híres mondás:
Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.
Ha nejeddel meg tudod ezt beszélni, akkor szerencséd van, mert nekem is a párom jól tolerálja, hogy „kellmes interakcióban vagyok önmagammal” 😉
Csak engem nem zavar, hogy miért nem megyek el celebekkel beülni valahova és dumcvsizni. Apropó, lehet, hogy mégis, mert pont most álmodtam, hogy egyik színésszel smároltam…;-)
Nos, hogy ne tűnjön úgy, hogy teljesen jóban vagyok önmagammal. visszatérek arra, hogy valóban azért tud jó kedvem lenni, mert alszom, legnagyobb parám, hogy „Aludni kell” . Viszont, ha sikerül aludni, akkor minden happy…Ével óta ilyen vagyok.
Hidd el, vagyunk még egy páran.
Köszi! Ez érdekes… Akkor határozottan mégsem hasonlítunk 🙂
Felteszem, hogy ezt valamilyen szorongás okozza, és ha nekiállnál feltérképezni, hogy pontosan mitől félsz, amikor szemtől-szembe kerülsz valakivel, akkor lehet, hogy rájönnél a megoldásra is.
Az jutott még eszembe, hogy talán nem érted jól a másik embert, nem tudod levenni a gondolatait, érzéseid. Ez egy képesség, ami nem egyenlő mértékben van meg bennünk, és nyilván nagyon nehéz valakivel beszélgetni, ha alapvetően nincs arról valamilyen sejtelmed, hogy mi van a fejében, tehát mi releváns kérdés, téma, stb számára. Viszont ezt is lehet fejleszteni 🙂
Nem, nem hasonlítunk, olyan mint én, nincs még egy! 🙂
Már annyi különböző pszichoaktív szer hatása alatt futottam ugyanúgy zátonyra, hogy biztos vagyok abban, hogy nem valamilyen készségem blokkolása okozza, hanem simán a hiánya. A blokkolást valószínűleg feloldotta volna valamelyk szer, átmenetileg, de egy hiányzó készséget nem pótol egy pirula.
Változó, hogy mennyire élem meg nehezen, nekem is ilyen 2-4 hónapos ciklusaim vannak ahogy macskusz írta, néha teljesen elvagyok a csendes alkotással, néha pedig olyan jó lenne ha valakivel tudnék kettesben lógni. Ilyen szempontból hasonlítunk, mint mindenki, néha fenn néha lenn..
Szia unloved 78!
Igazad van,mindenki más,és megismételhetetlen.De vannak közös pontok amikből kapcsolatok lesznek(házastárs mint esetedben is)barátságok, olykor totál ellentétesnek látszó személyek között is. Gondolom ,Ezzel nem mondtam újat.Eszternek igaza van ,sok múlik a kommunikáción ,azon,hogy mennyire vagyunk hajlandóak egyáltalán lehetőséget adni a másiknak.Ja és még ott van a metakomm .Az is érdekes és árulkodóbb, mint a beszéd.
Társasági lény vagy ,,valahol” -,,valahol nem”,
Készségről írsz(egy válaszodban) ami most nincs.Most nincs ,előtte volt?Most nincs de szeretnéd,ha lenne, azaz előtte sem volt de érzed magadban ,hogy ott van és bízol benne,hogy majd kitőr?
Anno én egy pszichológusnak már szinte könyörögtem (olyan szokatlan hangulathullámzásaim voltak,amik később értelmet nyertek,vittek előre) javíts meg kérlek, mert belepusztulok.Annyi volt a válasza:Ha most hírtelen normális emberré válnál,te abba pusztulnál bele.Akkor nem értettem teljesen a válaszát,haragudtam rá, Ma már értem .és igaza volt.
Befelé fordulás azaz egyedül akarok lenni:Hol önként,mert arra van szükségem mert most így jól érzem magam.Hol meg azért mert magamat sem vagyok képes elviselni,annyira feszít, dúl a lelki vihar,és át kell vészelnem valahogy míg jobb lesz.A munkahelyemen,otthon ilyenkor napokig szinte teljes némaságba búrkolózom, nem beszélek, csak ha nagyon muszáj.
Szia! Vagy HI!
Nem kezdem úgy hogy én is így vagyok, mint te, de bennem most merült fel, hogy mi van ha bipoláris vagyok? Lehet, hogy te is az vagy.
Amit írtál: „blokkolás” alatt gondolom azt érted vannak olyan fájlok( tulajdonságok) melyeket ugyan szeretnél birtokolni, de nincs hozzáférésed és ez elégedetlenséget okoz nálad.
Én is azzal jövök mindig a páromnak, ha nem lenne egy két gátlásom, azaz ha tudnék alapozni magamra a másnapjaimra, akkor simán PENGE lennék.
Az intelligenciám szuper, a beszédkésszégem is, csak az a bajom, nem tudom reggelente melyik énem erősebb, mert változékony vagyok. Szerintem a személyiségem évek óta kialakulóban van, beállóban mert szétcsaptam régebben.
Ruhákkal külsőségekkel egy homogén egót tudok perzentálni kifelé.
Az asztalon táncolás pubbokban már rég kikopott az életemből, no meg az is hogy speed nélkül is akár csak ásványvízzel végigtáncolok akár reggelig is ha jó a kedvem. Én mondjuk utána másnap szégyenlem magam és kimerült lehangolt vagyok.
Halucinogénekkel már réges rég nem próbálkozok, de a tudatommal ismerkedek és ez mindig meg is marad nálam. Szeretném az élet apró impulzusait minnél intenzívebben megélni és élvezni. Nagy igényem lenne az eufórikus állapotra, de ha az az ára, hogy nem alszom, akkor inkább örülök, ha minden éjjel megfelelő mennyiségű alváshoz jutok.
Így is minden apróságnak örülök, nagyon szeretek élni, és ez nem jellemző a depresszióra, tehát nem tudom, hogy akkor depis vagyok e vagy bipoláris. Soha nem lennék öngyilkos, borderline se vagyok, se skizofrén. Egyszer drogtól bevitta mentő akkor pszichotikus voltam elmentek otthonról, de visszahozott Csernus doki, ő volt a kezelőorvosom 1999 ben. De mint látod ez már a múlt évezredes történet, azóta benőtt a fejem lágya, csak a megfelelő gyógyszert keresem hozzá. 😉
A májam még bírja.
Ez az idézet jutott eszembe ami jellemző rám pl -évek óta- sokszor,(egyre többször)Nem tudom más,akár te is, hogy van ezzel:
,,A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem.”
(Kurt Vonnegut)
(Ez már csak mellékszál -nálam:
Olykor viszont jön a Különbség: Üres dobnak érzem magam amit élével állítottak egy szikla pereméhez.Szélcsendben még oké,de amikor fújni kezd……………)
Szia Kata!
Sosem volt meg a készségem ahhoz, hogy mélyebb kapcsolatokat alakítsak ki, hogy fontos legyek valakinek mint barát. Visszagondolva a gyerekkoromra, kommunkációs téren voltak furcsaságaim. Például féltem felnőttekkel beszélgetni, féltem néven szólítani őket. Ez utóbbi fogalmam sincs honnan jött, de többnyire csak rájukmutattam vagy csak elmotyogtam, elhadartam a nevüket, hogy ne értsék. 🙂
Metakommunkációban valószínűleg rossz vagyok, nem vagyok elég tudatos benne. Onnan gondolom, hogy például baromi nehéz normális képet készíteni rólam. Többnyire hülyen állok, hülyén vigyorgok, hülyén tartom a kezem, stb, stb. Valahogy nem vagyok tudatában annak, hogy mások épp hogy látnak engem. Pedig jó ideje sportolok, látszik is rendesen, mégis olyan esetlenül használom a fizikumom a hétköznapi helyzetekben hogy a pofám leszakad. 🙂
Nem igazán bízok abban, hogy jobb leszek ebben, de változó, hogy mennyire érzem problémának. Tásaságba járok, a feleségem is kapu a világra ilyen szempontból, csak az „intimitás” hiányzik ezekből a szituációkból. Néha nagyon.
Ez érdekes. Erre akarok reagálni hosszabban is, csak már késő van. Remélem épp JÓL alszol, macskusz! 🙂
Szia unloved 78!
Nekem volt több csodálatos időszakom.Olyan embereket sodort mellém az élet,akik által olyan dolgokat csináltam,olyan tulajdonságaim kerültek felszínre amelyről azt sem tudtam létezik bennem,nem irányítottak,nem elvárásokat támasztottak. Hanem elfogadtak,biztonságot adtak.Hol a háttérből,hol karonfogva
De sohasem előttem mentek, hátra sem nézve ,nem várták el ,hogy az ő lábnyomukban menjek.
Én ezt hívom életnek, szabdságnak
Ma már az íemberek nincsenek velem , elsodródtunk egymástól,de a mai napig hálás vagyok nekik.Mert amitől féltem szembe mertem nézni vele( totlál zárkózottság,nem tudtam mások előtt beszélni, tömegiszony,stb Gyakorlatilag több mindenre voltam nem képes ,mint képes).Kinyíltam,éltem önmagamra találtam.Mégha időszakosan is..
Feldmár András mondta valahol nagyon szépen (azt hiszem a 3 tenyér jelzés(nem tudom pontosan idézni,de a lényege):Most gyere közelebb,most legyél itt,most hagyj magamra.Sajnos tapasztalatom szerint kevesen érzik meg ,értik meg, milyen nagy jelentősége lehet ennek jelzés az emberi kapcsolatokban.A másik ember számára. Mert ő nem én vagyok.
Metakomm ,non verbális jelzések.Ennek az a lényege,hogy gyakorlatilag irányíthatataln, nem tudatos,mert vonatkozik Pl:testtartás- kézfogás, stb ami gyakorolható.Hangszín,hanglejtés -ez már neccesebb.De pl a pupilla tágulással,szűküléssel már…..Tehát rengeteg mindenből tevődik össze.Rengeteg minden szűrhető le akár néhány perc alatt is.
De! és ez a lényeg! Pl:kezet fogsz egy strandon valakivel,nem azt fogja elemezni,hogy most határozott volt a kézfogásod,döglött hal v akár más meg milyen a pupillád.
Én nemrég vizsgáztam.A hátam közepére nem kívántam az egészet,paráztam nagyon. Úgy jöttem ki:Ez katasztrofális volt. Elkezdtem magam kritizálni magamban: Elcsesztem,nem volt gördülékeny makogtam,megakadtam remegtem.-így láttam magam szubjektíven.Majd jött az objektív visszajelzés azoktól akik végighallgattak:Basszus nagyon jó voltál. stb.Totál az ellentéte annak amilyennek én ,,láttam” magam.
Kell az önmonitorozás,de nem lehet 24 órás,
kellenek a visszajelzések,de meg kell válogatni,hogy segítő jellegű(+ építő kritika amiből lehet sőt kell tanulni v -romboló szándékú na az ilyen barát nem barát..
Irigyellek. Nekem a bensőséges baráti és igazán jól működő párkapcsolatok hiányában pont ez maradt ki az életemből, hogy mások pozitív hatással lehessenek rám. Tulajdonképpen minden visszacsatolás kimaradt. Enyhe túlzással én vagyok Maugli, a dzsungel fia.
Nagyra értékelem azt, akinek ez sikerült.
Szerintem ez ördögi kör, mert ahhoz, hogy érdemi visszajelzést kapj, kellenek a bizalomra épülő baráti kapcsolatok. Ilyen kapcsolat viszont nehezen akad. Ha pedig nagy szerencsével mégis akad, akkor nem akarom lerombolni azzal, hogy felfedem a kétségbeesettségem.
Az emberek többnyire megértik, ha pl lámpalázas, visszahúzódó vagy netán fóbiás vagy, de azzal nem tudnak mit kezdeni ha nem tudsz velük kapcsolatot teremteni. Akkor nem fognak segíteni, nem fognak erőlködni, elkerülnek, kínos nekik a szituáció.
Bár mindenki a saját nyavajáját érzi a legsúlyosabbnak, de tényleg azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb átok a szociális fóbia és más hasonló kapcsolatteremtési nehézségek, mert ilyenkor egy légüres térben kell boldogulni, simán benne, hogy teljesen magára marad az ember. Míg pl a depressziót egyre többen felismerik mint beteség, addig a kapcsolatteremtési nehézséget mások nem látják problémának, csak magánakvalónak gondolnak, pedig durván odacsaphat az életminőségnek.