Könyvet írok. VÉGRE!!!!!!!!!!
megvan a gerince – a zeneterápiás üléseim anyaga.
metaforikus nyelven mesélem el a traumáimat…
de majd melléteszem azt hiszem az igazi történeteimet is. függelékbe.
de a mesék maguk, a képzeletbeli utazások nagoyn érdekesek.
a zeneterapom jóváhagyta, mondta, nyugodtan használhatom a szövegeket, amiket tőle kaptam – ő mindig szorgalmasan írta, amit én mondtam – hogy milyen képeket látok…
és ő is megkérdezte mégegyszer, hogy viheti-e ő is konferenciára az anyagot.
mondtam, igen, persze.
számára az a legérdekesebb, hogy énekes zenére én szövegeket hallottam, megszemélyesítettem az éneklőket. hol én nyivákoltam, hogy ajajaj, anyukám, miért vagy olyna, amilyen, hol az anyám áriázott, ogy na de így meg yúgy, hol meg az apám mondta el, hogy na de kislányom, igazából én nagyon szerettelek.
és én olyankor bőgtem, és el volt intézve a dolog…
úgy értem – úgy éltem meg ezeket a nagy beszélgetéseket, mintha valójában megtörténtek volna.
elképesztő élmény. és hogy mennyire gyógyító!!
hiszen bocsánatot is kért az apu!
és én megbocsátottam…
és olyan, mitnha tényleg megtörtént volna. amikor most ott ültem az ágya mellett, ez nem volt kérdés. hogy ő bocsánatot kért tőlem.
az ember az álmaiban képes kihangosítani az elmondatlan szavakat. amik pedig ott lapulnak a másik emberben – csak az nem képes kimondani őket.
az álmaim is nagoyn tanulságosak – az áriák is, de a többi más képek is…
azt akarom, hogy mások is olvassák.
pl. van egy jelenet, ohgy én meg egy gyermek sétálunk az erdőben és egy mézeskalács házhoz érünk.
mondom a gyermeknek, hogy itt óvatosnak kell lennünk, mert a hátzban egy boszorkány lakik.
odemegyünk, és belesünk az ablakon. a boszorkány egy nagy üstben keverget valamit. aztán észrevesz minket és kijön.
én ott állok és a kislány elbújik a hátam mögött. és én mondom a boszinak ,hogy mit csinál??? – gyerekeket tilos megenni!!
azt mondja, ohgy de neki csak egy foga van (hűha, ez a Holle anyóból van!) – és ő csak gyerekeket tud enni (ez meg a Jancsi és Juliskából)
és én nem félek tőle, a varázspálcámmal megállítom őt, és ott terem a hattyúnk, felülünk a hátára és integetünk a boszinak.
az is integet nekünk.
a kislánynak elmondom, hogy ez a boszorkány az anyám.
megkérdezi, hogy nem tudnám-e a varázspálcámmal átváltoztatni őt, hogy ne legyen boszorkány. mondom hogy sajnos olyan nagy hatalmam nincsen…
lenézünk, és látjuk, ohgy a boszorkány nyakából a szél kikapja a sálat, és az égre repíti…
a sálra az van írva: szeretlek titeket…
a sálat elfogom és kötőféknek használom, – de a könnyeim lemossák róla a feliratot.
az üres sálra azt írom: mama.
és akárhányszor is olvasom ezt a mesét, a végére mindig bőgök…
amivel csak azt akarom mondani, hogy szerintem nagyon erős mese ez, nagyon mélyen megérint…
és hiszem, hogy nem csak engem….
Szerző:
