Nézem a távolból a mások életét, ami úgy egyébként ebből a távolságból voltaképpen csak egy piktogram de ez most mindegy. Szóval a mások élete. Az egyik kocsikázik fel s alá, a másik újszülöttet lóbál gyanúsan önfeledten, a harmadik meg már nem is látszik ebből a szögből mert rég elköltözött Tádzsikisztánba nádsípokat faragni, vagy valami hasonló. Szóval ezt látni nagyjából innét. Nekem meg már a vacsora sem kell, pedig az elvileg feltétlenül szükséges az életben maradáshoz és az elkerülhetetlen gyomorrontáshoz egyaránt. Elsorvadtam teljesen, és ehhez még csak rákos sejtekre sem volt szükségem, sőt igazából semmi hasonlóra. Önerőből lettem ilyen leharcolt, de ezért plecsnit nem osztogatnak gondolom. Mennyit rimánkodtam fiatalabb koromban, hogy bár csak megszabadulhatnék minden érzéstől, ami a jelentős mennyiségű elfogyasztott alkohol meg minden egyéb szar ellenére sem sikerült akkor, még véletlenül sem, erre most tessék! Hülye dolgokat produkál az élet, jobban mondva az agyam meg én produkálunk hülye dolgokat, esetleg így trióban, együtt. De az is lehet, hogy mindenki hülye dolgokat produkál, sőt felettébb gyanús, hogy így van. De engem a mindenki nem érdekel, sőt igazából engem senki sem érdekel. Rezzenéstelen arccal reagálom le ha valaki megszólít, és legjobb esetben is csak unottan motyogok valamit, türelmetlenül várva a pillanatot, amikor végre nem lesz senki a terhemre. Persze nem volt kétségem sosem afelől, hogy el lehet jutni idáig a mentális amortizálódásban, hiszen láttam azelőtt is öregségükre, rossz sorsukra gúnnyal, cinizmussal és rosszindulattal reagáló idős nénikéket meg bácsikat, csakhogy én minden érzésem és meggyőződésem ellenére sem vagyok még abban a korban, és ez így eléggé zavarba ejtő. Minden gesztusom és gondolatom egy háklis nyugdíjasé, aki vagy én vagyok vagy nem. Mit lehet tudni? Persze, semmit. És ez egyszerre viszolyogtató és megnyugtató. Dohányból meg napról napra több fogy, mert minden enerváltságom ellenére mostanság épp nem vagyok hajlandó minden szabadidőmet dögléssel tölteni, sőt ellenkezőleg, alig pihenek. Ezt persze csak úgy bírom agyilag ha egyre és egyre gyakrabban gyújtok rá, és még így is olyan vagyok mint egy zombimozi rondán elmaszkírozott főszereplője, a testtartásom is passzent, az artikuláláson még lehetne dolgozni. Nem tudom egyébként mit akartam mondani, de nyilván semmit, hát mit is mondhatnék? Krákogok és köhögök mint a szar, még mindig, örülni szoktam az ősznek, de most már úgy igazán tele van vele a lompos, szerintem jövő áprilisig ki sem mozdulok. Nagyon tetszetősek ezek a szovjet bútorok, rendkívüli az atmoszféra. Néha besomfordál a reluxa melletti kis nyílásokon át néhány büdös bunkó bogár, de ebben a kalandban részükről nem sok köszönet van. Rohangászok velük a toalettbe, de nem is tudom mégis mit gondoltak. „Aki bűzösnek születék, dögöljék is meg rögvest, vagy inkább hamarabb” – ahogy Platón is mondta, és mint mindig ezúttal is fején találta a szöget az öreg, és akinek ilyen kaliberű koponyája van az még csak fel sem nyüszít ilyenkor. Na szóval remekül megvagyok itt, mint egy hibbant hugyosjóska aki lepkegyűjteményt rejteget vagy ilyesmi. Ez itt egy erődítmény, és különben is minden négyzetcentiméter frontvonal, aki nem hiszi az ne járjon utánam, mert még a végén elhiszi. A lényeg, hogy kimegyek az utcára és rögtön gusztusbeli komplikációk lépnek fel nálam, tehát lehet mondani, hogy felfordul a gyomrom még pedig kellő vehemenciával. Ezért aztán nem dugom ki az orromat sem ha nem muszáj, tudniillik egy kikandikáló nózi bőségesen elég a felforduláshoz, mármint a gyomoréhoz. Szóval, pfujj, veri pfujj, ezen felül túmács pfujj! Egyébként volt ma pizzarendelés, és ez már annyira kortárs, hogy módomban állt felvetni annak a lehetőségét, hogy fiatalságom valójában és igazából még csak most kezdődik! Bezony, előttem áll az élet, de áll egy másik mögöttem is, én le nem hajolok a szappanért az kurva élet!
Szerző:
egy napom is pont így valahogy szokott kinézni, változó sorrendben…