Kicsit, de annyira azért nem

Már napok, sőt igazából hetek óta írni akartam, de valahogy sose jutottam el idáig. Többször ki is töröltem amit félig-meddig megírtam, és volt hogy a technika nem engedte az írást, pl. tegnap egyáltalán nem volt itt szerkesztőablak, amibe írni lehet. Mivel ez mára előkerült, úgy döntöttem, megírom ami hetek óta foglalkoztat.

Kezdek egyre inkább magamra találni. Írtam már arról, hogy jobban érzem magam, de pl. idén 40 éves leszek és az újdonság erejével hat rám, hogy nem 100%-ban parázok ettől, hanem mondjuk csak 50-ben. A másik 50% vállat ránt és közli, hogy leszarja az éveket, ugyanis éppen jól érzi magát a bőrében.

Azt hiszem, ez az egyik fontos változás, ami kezd bennem kibontakozni: hogy jobban érzem magam a bőrömben, ami azt is jelenti, hogy jobb viszonyban vagyok saját magammal. Eleve az a gondolat, hogy nem baj ha 40 leszek mert igazából tök jó fej vagyok és az emberek szeretnek, na ez nekem új. De tény: az emberek általában véve kedvelnek (ez is újdonság, hogy ezt észreveszem) tehát akkor csak jó fej lehetek, nem? :p

Vagy például, itt van a diéta, ami nem mellesleg 5,5 kiló fogyással járt eddig. Az új ebben az, hogy eszemben sincsen sürgetni magam. Fogyok amennyit fogyok és kész. Majd lemegy idővel. De nem akarok éhezni és nem akarom sanyargatni magam.

Vagy a társtalanság, a magány témája: mostanában nem vagyok kétségbeesve miatta. Na jó, legalábbis nem annyira. Kezdem már látni, hogy a dolgok vehetnek jó irányt is, nem csak rosszat. Ennek köszönhetően nem állandóan, non-stop parázok a jövőtől (a következő naptól, héttől, hónaptól), hanem csak időnként. És kezdem látni, hogy rengeteg váratlan és jó dolog történhet az életben, és nem kell elásnom magam. Bár az is igaz, hogy még mindig nem tudom magam elképzelni tíz év múlva, 50 éves vénlányként, ergo még mindig nem tudom magam elfogadni teljesen, de talán egyszer ez is eljön. És amikor nem parázok és nem nyomaszt a magány és minden oké, akkor egyfajta könnyed, hovatovább gondtalan érzés lesz rajtam úrrá, ami szintén újdonság, de nagyon-nagyon kellemes. Mintha egy langymeleg medence vizében úszkálgatnék, de nem ám tempózva, hanem szépen kifeküdve a víz színére, épp csak annyit mozogva, hogy el ne süllyedjek. (N. szerint azért van jó fantáziám és azért fejezem ki magam képekben, mert gyerekkoromban nagyon szigorúan fogtak és nem engedtek nekem teret. Lehet, hogy igaza van, ugyanis én sokszor tényleg képekben beszélek.)

Persze nem minden rózsaszín, bőven van még mit javítani. Pl. tegnap telefonáltak, hogy ne menjek N-hez terápiára, mert beteg. Azt meg már tudom, hogy most pár hétig nem lesz (talán továbbképzésre megy, nem tudom), és legközelebb áprilisban fogunk tudni találkozni. Ettől aztán tegnap elég sokat szorongtam és szétesett a koncentrációm is, ugyans ez az időpont túl messzi van ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, és félek, hogy „elkallódok”, vagy hogy N. nem is jön már vissza (pedig mondta, hogy igen) és nem járhatok hozzá többet. A legutóbbi alkalomkor egyébként elkezdtünk a számomra igazán nehéz és necces témákról beszélgetni. Egyszer sem sírtam el magam – na jó, azért néhányszor elcsuklott a hangom – viszont a hátam totál leizzadt, pedig annyira nem volt ott olyan meleg, és persze végig a saját kezeimet szorongattam. De el tudtam mondani, és képes voltam rá. Ez már önmagában nagy dolog nekem, mert ezek olyan dolgok, amiket így senki másnak nem mondtam el.

Azért a medencében úszós nyugis tudatállapotért a fél karomat odaadnám ám. Annyira tök jó ilyennek lenni, és kezdem sejteni, hogy a többi embernek ez az alap tudatállapota. Persze, ők nem rettegtek nagyjából mindentől, hosszú évek óta, csak én.