Túl vagyok a kötelező plázázáson, és végre sikerült vennem nadrágot. Siker ide vagy oda, úgy kóvályogtam ott mint holmi túlságosan is homályos lidérc. Az elmúlt néhány napban gyakorlatilag teljesen üres voltam. Az egyetlen értékelhető momentumom az volt amikor fizetéskor a pénztárnál felfigyeltem a pénztárosnő gigantikusnak bátran nevezhető bögyeire. Tényleg hatalmasak voltak, na! De szó sem volt arról, hogy a látvány feltuningolt volna, bármilyen értelemben is, egyszerűen csak megragadta a figyelmemet egy pillanatra. Hazafelé aztán úgy ültem a metrón mint egy avétos, turizott rongybaba. Legyőzettem. Nem tudok jó képet vágni a csődömhöz, és egy vállalható pózt is nehezemre esik már találni. Bezzeg nadrágot találtam végül, ugye. Felöltözhetek még ízlésesen, nagyjából ennyi maradt. Nem mintha túl sűrűn elhagynám a lakást. Hova mennék és főleg minek? Nehéz embernek lenni ilyen körülmények között. Ha hegedű lennék feltűnés nélkül vonyíthatnék a fájdalomtól, ha malacpersely semmi különös nem lenne abban, hogy összetörtek és lelejmoltak. Így viszont minden időm elmegy azzal, hogy rendeltetésszerűen használjam a sorsomat. Pedig időből amúgy sincs sok. Ha a nihil testet tudna ölteni most itt gubbasztana mögöttem és pesztrálón átkarolna. Persze nem tud, de kárörömre így sincs okom. Lassan díszletnek is kevés vagyok a saját életemben.
Szerző:
