Nahát, jót tett a fogorvos! Úgy ültem ott a váróban mint egy leharcolt bulibetyár, lájtos dzsesszmuzsika szólt, örökre ott maradtam volna. A doktornő is olyan aranyos volt, még a pocakja is aranyosan döngicsélt. A lényeg, hogy azóta kicsit jobban vagyok. Írtam is valami kedveset egy lánynak az új profilképe alá, erre ő eléggé elszabadult és közölte, hogy én vagyok „annyira jó”, és nem az ő haja, amit épp méltóztattam dicsérni. Jól esett persze, de minden rossz ha a vége rossz. Tavaly találkoztunk, nagyon lelkes volt, szorított vagy két percig búcsúzkodáskor. Azóta nem kerestem. Persze én mondtam neki, hogy ez lesz, tényleg, de én folyton hiába beszélek, úgy tűnik. Azóta látványosan elég óvatosan kommunikált ha egymás felé fordultak csillagaink a fantasztikus Zuckerberg-galaxisban. Vagy azért mert nem akart magából hülyét csinálni, vagy azért mert nem akart engem megijeszteni. Most lehet, hogy megint felbátorodik, és igazából ennek annyira nem örülök. Először is nincs kedvem neki tételesen levezetni mennyire nem vagyok „jó”, másrészt hiába is tenném, úgy sem értené. Én tavaly is nagyon igyekeztem, az eredménye az lett, hogy láthatólag azóta azt gondolja, hogy én vagyok a szőke herceg, fehér lovon. Na jó, talán ezt mégsem, remélhetőleg az azért feltűnt neki, hogy nem vagyok szőke, és gyalog érkeztem, ettől függetlenül megint agyon vagyok idealizálva. Másodszor én eleve csak barátkozni akarok momentán, illetve én mindig csak barátkozni akarok, minden más azok után következhetne ha ez meggyőzően sikeres (leszámítva a szexet persze, de az most nem téma). De jelen pillanatban kapcsolat amúgy is kizárva, az állapotomból és a helyzetemből fakadóan. De vele még egy kiadós barátság is nehézkesnek tűnik. Túlságosan rendben van ugyanis. Nagyon aranyos, kedves, csupa szív, mosolygós lány, és habár idősebb nálam olybá tűnik még nem vesztette el teljesen a naiv képzeteit a világgal és annak viselt dolgaival kapcsolatban. Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy hajlamos a boldogságra, velem ellentétben. A lényeg az, hogy nagyon elrontanám szegényt, és azt nem szeretném. Magam miatt, és miatta sem. Egyikünk sem jönne ki jól belőle. Szóval már előre hülyén érzem magam. Annak viszont örülök, hogy nem tart bunkónak, és talán azt sem gondolja, hogy frászt kapok tőle. Ez is valami.
Az imént lepergett előttem ifjúkorom filmje, ezúttal speciális effektek, és simlis vágások nélkül. Néha ugyanis hajlamos vagyok azt érezni így a távolból homályosan látva a régi idők moziját, hogy egész jól mentek a dolgok, ami természetesen nem igaz. Persze a jelenhez képest az maga volt a mennyország, borzasztóan erős a kontraszt, sokkolóan erős, de ez rendesen félreviszi a fókuszt. Hőskor, és a nyugdíjas évek, valahogy így látom legtöbbször egyiket, és másikat. Szinte legendákat szövök olykor a fiatalságom köré, holott a valóság ennél sokkal árnyaltabb, vagyis árnyaltabb volt. A szabadság íze szokott leggyakrabban beugrani, a kalandok, a viszonylagos lehetőségek, és persze a bulik, a mámor, a könnyen szerzett örömök. Az már kevésbé, hogy ennek a történetnek a kellős közepén is úgy éreztem magam sokszor, és olyan is voltam mint egy anyátlan, beteges, újszülött bambi a cudar elvarázsolt erdőben. Istenem, hányszor de hányszor párolgott el egy negyed pillanat alatt összes magabiztosságom, és éreztem magam rohadtul kellemetlenül a következő nanoszekundumban. Hányszor nem tudtam tartani a lépést hirtelen a társas elvárásokkal. És hányszor lettem rosszul, és kerestem bénácska kifogásokat, vagy épp próbáltam magyarázni a tutit a többnyire unottan legyintő közönségnek. Hányszor szédültem a rivaldáról a perifériára minden különösebb előzmény nélkül. Hányszor lettem tragikusan bátortalan egy-egy váratlan esemény vagy szituáció hatására, és hányszor voltam simán csak egy pöcs. Persze ettől még ott voltam, és annyi minden megesett, és annyi minden jó volt. Azóta is a határtalan lehetőségek bűvöletében élek, csak éppen ez mindig is egy illúzió volt, még a legszebb napokon is. Belekerültem a szivárvány belsejébe, igaz ami igaz, de ami azt illeti elég hamar kitessékeltek onnan (is), az idő jelentős részében csak azt képzeltem, hogy egyrészt még ott vagyok, másrészt, hogy nekem ott örök időkig bérelt helyem van. Egy pillanatra sem tudtam igazán olyan lenni mint bárki más, pedig akkor és ott elég határozottan hittem benne, hogy ez sikerülhet, esetleg már sikerült is. Piszkosul meggyőzőek voltak a díszletek. Az a megszámolhatatlan ismerős, a mindenre elszánt barátok, rajongók, lányok, a folyton vinnyogó telefon, a népszerűség, a figyelem. Azt hittem, hogy ezek megteszik bizonyítéknak. De valójában folyton olyan dolgok voltam velem, amik mással nem. És álmodtam, folyton. Azt nagyon jól csinálom, világra szóló tehetség vagyok, komolyan. Aztán átment rajtam az élet kiszuperált úthengerével míg én a szivárványba bámultam átszellemülten. Egész serdülőkoromban, lépten-nyomon azt hallottam, hogy ugyanolyan vagyok mint bárki. Csúnyán átvertek. Családtagok, orvosok, pozitivista barátnők, barátok. Nem a dráma kedvéért írom, átvertek, frankón! Soha sem voltam és lettem ugyanis tized annyira sem egészséges mint egy átlagos ember, és már csak pusztán ebből kifolyólag is kibaszottul korlátoltak voltak a lehetőségeim mindig is, jelen pillanatban aztán meg én lehetnék a korlátoltak koronázatlan királya. Sosem álltam nyerésre ebben a játszmában. Volt egy kegyelmi időszak. Álmodhattam én is egy világot magamnak, ezt még tőlem, világklasszis szerencsétlentől sem tudták elvenni. A legurított korsók, az elfogyasztott kemikáliák, a felejthetetlen pillanatok, a nagy egymásra találások, a soha véget nem érő esték, a tartalmas beszélgetések, a flörtök, a csókok valódiak voltak. Komplett történetet mögéjük viszont csak én vázoltam. Hiába, az egész világ kellett, hiszen oda is ígérték nekem! Biztosan mindenkinek odaígérik persze, csakhogy én a nyomorból, és a kórházi ágyból, meg a műtőasztalról jöttem. Akinek már gyerekkorában odanyújtják a világot az talán a serdülőkorból kilépve már pontosan tudja, hogy hülyeség az egész, én nem tudtam. Rászedhető voltam, sajnos. Ezt a traumát azóta se tudtam feldolgozni. Kérem azt az elnagyzolt világot amire állítólag jogosult voltam! Hogy pont nincs készleten? Akkor üres kézzel leszek kénytelen távozni, úgy fest.
Vissza a jelenbe egy rövidke etap idejéig. Azt gondolom, hogy mégsem állhatok valaki elé azzal a kéréssel, hogy ragadja meg a kis kacsóm és jöjjön velem a pusztulásba. Ez nonszensz, és ha mégis megtehetném, mert történetesen lenne ilyen opció, akkor sem tenném. Egyetlen egy ember sínylette meg eddig azt, hogy megismert, és dolga volt velem. Egyetlen egy a sokszázból. Ami azt illeti jelen pillanatban is boldogan él egy dombos vidéken, és minden a legnagyobb rendben van vele. Szerintem a mai napig halálosan szeret és gyűlöl egyszerre, ami legkevésbé sem meglepő. Hiszen ami a számtant illeti, nem egy vagyok, hanem minimum kettő. És megeshet, hogy halálosan szeretni kell, még gyakrabban megesik, hogy halálosan gyűlölni. Én vagyok az ellenszérum amiért rángatózik a test, de a halálos méreg is én vagyok, amitől rángatózik. Ezzel a helyzettel egyetlen dolgot lehet kezdeni, belebolondulni. Nem kívánok tevékenyen hozzájárulni ahhoz, hogy akár csak eggyel is több mentális hajótörött nyelje a mérges habokat ezen a földön. Ez egy elég világos álláspont, azt hiszem. Létezhet persze olyan ember aki képes lehet többé-kevésbé megérteni ezt az egészet, és ügyes kézzel nyúlni a témához. De ez idáig még oda sem sikerült eljutni, hogy valaki felfogja miről is van itt szó. Aki pedig nem tudja reálisan felmérni a helyzetet, az kezelni sem lesz képes azt. Szintén nem elhanyagolható tény, hogy fájdalmas bár, de csodák nincsenek. A nyálas hollywoodi forgatókönyveket nem az élet írja, hanem minden hájjal megkent forgatókönyvírók. A valóságban a rémesen gazdag, túlkompenzáló Betty főnővér nem szeret bele az intenzív osztályon élet és halál között ingázó örökös szerencsétlen hajógyári munkásba, és nem ápolja odaadóan és persze irreálisan boldogan egy életen át a többnyire konzervhúsként funkcionáló balféket pusztán azért mert az egyszer egy tökéletes kórtermi pillanatban eldúdolta neki gyerekkora kedvenc dalát, a „Moonshine Over Kentucky”-t. (Vótmá, igen!) Szóval nehéz az élet. Néha tényleg úgy érzem, hogy ha nem is mindannyiunkat, de legalábbis jó néhányunkat érdemes volna karanténba zárni. Mindenki tehet valamit a világ jó sorsáért, egy magunkfajta talán csak épp annyit, hogy igyekszik nem szabotálni a szerencsésebbek boldogságát. És itt nem csak a depresszióról van szó, hanem a romlás, a reménytelenség, a nyomor végeláthatatlan köreiről. Egy olyan roskatag tejútrendszerről ami elkerülhetetlenül ráomlik lakóira. Netalán ráromlik azokra, na. Ártatlanoknak itt semmi keresnivalója! A mentést célszerű azonnal megkezdeni!
Szerző:
