már régen rájöttem, hogy teljesen felesleges dolog magamat másokhoz hasonlítani, hiszen mások mások, én meg én vagyok. a jó és a rossz kategóriák amikben ilyenkor gondolkodni szoktam pedig annyira relatívak, hogy csak elveszek bennük. lebecsülöm azt, amim van és túlértékelem azt, amim nincs. szerintem a legtöbben így vagyunk ezzel. irigykedünk emberekre, de nem mondjuk meg nekik és nem vesszük észre azokat, akik minket irigyelnek, mert ők sem mondják meg nekünk. de nagyon ritkán még mindig becsúsznak ilyen napok, amikor félreteszem ezt a keservesen megszült bölcsességemet és kisiklottnak érzem magam.
az egészet az váltotta ki, hogy ma találkoztam az egyik volt gimnáziumi osztálytársammal és alaposan megbeszéltük, hogy kivel mi történt. szinte mindenki a megszerezte már a második diplomáját, mindenkinek menőnek látszó munkája van, évek óta együttélnek a kedves párjukkal és természetesen alap a saját lakás és kocsi amit a szüleiktől kaptak. és elindult az első babahullám is. egy idő után nem akartam ezt hallgatni, de annyira megijedtem attól, hogy idővel majd nekem kell mesélnem az életem alakulásáról, hogy inkább hallgattam.
ha mertem volna teljesen őszinte lenni, akkor ezeket mesélhettem volna: életem szerelme lassan 3 éve kidobott és csak most kezdem összekapni magam, egyszer bevettem egy doboz xanaxot egy üveg pezsgővel, éveken át csak zabáltam és hánytam, kétszer váltottam szakot a főiskolán és még mindig nem záróvizsgáztam le, könyvelő vagyok egy multinál és utálom, nyögöm a diákhitelt és örülök, hogy csak azt, anyám lakásában lakom mióta kiköltözött külföldre és fogalmam sincs, hogy mi lesz ha egyszer úgy dönt, hogy hazajön. és a személyes kedvenc hibám: évente munkahelyet váltok.
ennek ellenére azt hiszem egész boldog vagyok. na jó, nem kicsattanóan és kapásból tudnék mondani nagyon sok dolgot ami hiányzik az életemből, de a családom, az exem, a bulímia és a depresszió pokla után őszintén örülök annak, hogy nincs semmi rendkívüli baj.
remélem holnapra kialszom ezt az agyalós hangulatot!
Szerző:
Olvasgattam a blogod, és félelmetes, mennyi párhuzamot véltem fölfedezni a saját életemmel. Nemrég volt az 5 éves érettségi találkozóm, de lélekben én is megrekedtem valahol 16 körül… Én el se mentem rá, azzal a pár emberrel, akikkel jóban maradtam, úgyis tartom a kapcsolatot. Meg én se akartam hallgatni a sok fantasztikus élettörténetet,hogy ki hova jutott, mert hát én mivel is rukkolhatnék elő?
Bulik, éjszakai élet, egyszerre párhuzamosan több (szex)kapcsolat, nagy exem óta párkapcsolatra való képtelenség, pszichiátria, öngyilkos kísérletek, abortusz…:( Én is váltogattam a szakokat, a munkahelyeket, egyetemen még nem tettem le a záróvizsgát (pedig elvileg 3 éves a képzés) stb. A rockzene és a rockzenészek imádata is stimmel 🙂
Rólam is sokan lemorzsolódtak, az életstílusom miatt, főleg az úgynevezett „barátnők”, akik szerintem féltékenyek rám, lehet, hogy nálad is ez a helyzet, de bocsánat, ha tévedek. Én élvezem ezt a szabad életet, a pasizást és a párkapcsolat gondolatától a rosszullét kerülget. Az „örök egyéjszakás kapcsolataim” mellett mégis úgy érzem, hogy még mindig azt a bizonyos nagy exemet szeretem, csak őt, és senki mást. Érdekes, hogy ezt a lelki szerelmet mennyire külön lehet választani a testi kapcsolatoktól. De még vele se tudnék most elképzelni egy szoros kapcsolatot, majd egyszer, talán, valamikor… amikor már megtaláltam a magam útját, meg ő is, és alkalmasak leszünk rá…
„Igazi barátnők” viszont gyakran hiányoznak. De hát-nem lehet egyszerre mindent. Én azt figyelem, hogy aki ilyen élénk kalandozós-pasizós életet él, annak általában nincs annyi barátnője… Neked vannak olyan igazi, elmélyülős barátságaid, vagy úgy vagy, mint én, hogy jön-megy-változik körülötted a „slepp”? Bocsi, h ennyit dumáltam magamról, de annyi hasonlóság van kettőnk sztorijában, hogy úgy gondoltam írnom kell neked.