Van egy képalbumom olyan, mint bárki másé. Emlékek vannak benne rólam. Benne van
-mind a négy kedvenc színem: fekete, vérvörös, sötétlila, metálkék.
-a kedvenc szavam: önakasztás.
-a csúnya, rossz gondolataim.
Ma is fellapoztam. Láttam benne magam. Egy széken ültem, előttem asztal meleg, kandalló fűtötte szoba volt. Poharamban finom vörösbor, utolsó vacsorám az asztalon fehér pirulák.
Aztán egy másik képen az iskolában korlátnál álltam az emeleten. Kötelet kötöttem a korlátra hurkot a nyakamba csak egy ugrás és szinte hallom már, reccs törik a csigolyám.
De voltak ám benne szépek is. Azt láttam, hogy egy hegyen voltam, gyönyörűszép erdőben. Nyárfaerdő volt és ősz volt. Besütött a fák lombjai köszt a napfény, barna avar volt a földön. Én más voltam mint most, egy csörgedező kis patak, halak úsztak bennem, egészen kicsik. Megcsillant rajtam a napfény és csak folytam le a hegyoldalon. A hegy lábánál egy kis tóba folytam. Mellettem élt egy remete, aki mesélt nekem, hogy miket csinál, meg miket gondol, szépet, jót, de persze a rosszat is. Én csak hallgattam és megjegyeztem mindent, hogy az erdőszélre jár fát vágni, van egy okos, szép lánya és nem beszél már a feleségével, mert régen sokat ivott, nem tetszett az asszonynak és otthagyta. Boldog volt, hogy ott élhetett velem, távol a fájdalomtól, bántástól, bántódástól, ahol nincs kényszer és harc, csak csendes elfogadás.
Szerző:
Köszönöm a dícséretet. Jól esik, hogy tetszik, amit írok. Adni valamit nektek, bár nem ismerem egyikőtöket sem tudom, hogy érdemes nektek írnom. Az elismerés lelkem étke.