Fiatalon, huszas éveim elején volt az első szezonom. Akkoriban az első, méltatlanul elmúlt szerelmem gyászoltam, bulikákkal, csapatással, veretéssel. Valójában csak afféle segélykiáltásnak indult, azt akartam, hogy valaki vegyen észre és öleljen meg, hogy nem lesz semmi baj, elmúlik. Hát, nem jött be. Bejött helyette a kémia. Bármennyire is szégyellem manapság, fantasztikus időszak volt, olyan spektrumát, áradását tapasztaltam meg a létnek, amire soha nem találok rá másképp. Túlzásba vittem, így jött 15 év absztinencia.
Most, közel a negyvenhez, magamat gyászolom. Kapuzárási pánik vagy fene tudja. Ez a második szezonom. Ez egész más. Először is abban, hogy titkolom, mindenki előtt. Éppen csak küszöbdózis fölé lövök és kombinálok, minimalizálva a mellékhatásokat, nem csapom magam szét.
Először receptre felírt antidepresszánsokkal és nyugtatókkal próbálkoztam, de bebizonyosodott, hogy azok nem fekszenek: állandó illetve hosszú hatásúak, miközben nekem csak pár órás tündöklésre vagy fájdalomcsillapításra van igényem, a hét hat napján jól vagyok, dolgozok, motivált vagyok. Persze, amikor fáj, akkor hirtelen és nagyon.
Hova vezet ez, nem tudom, de még elég józan vagyok ahhoz, hogy racionálisan mérlegeljek, viszont az egyetlen amit látok, hogy visszatért belém az élet. Érvek, hol vagytok?
Szerző:
