Sziasztok!
Kellenének szavak amiket még nem ismerek. Egészen egyszerűen nem tudom megfogalmazni hogy mi is ez a belső fájdalom. Ám mielőtt eljutnék bármilyen következtetésre, először magamban keresem a problémát, mert felesleges tagadni hogy van bőven…Iszonytosan kattogok azon hogy ezt nem kértem, és nagyon sokat teszek, vagy akár múltidőben is mondhatom, tettem magamért. Voltak tévedéseim, mint az hogy önkezűleg távozok ebből az életből, vagy akár csak a sima vagdosás, és mégis, a mai napom után úgy érzem hogy igenis volt létjogosultsága ( milyen hülyeség már, öngyilkos és létjogosultság) az öngyilkosság vágyának és kísérletnek. Na igen, akkor voltam olyan balfék hogy jelezni akartam hogy egy fontos rész abból amim van, kire is óhajtanám hagyományozni.
A lényeg, hogy a mai napig azt gondoltam hogy milyen sokat is segítenek a gyógyszerek és a pszichológus, ennek ellenére ismét sikerült hatost dobni ebben az össznépi társasjátékban. Össznépi…aha…Próbálom magamat okolni hogy apafej, dehát border vagy, milyen csodára számítottál? Kb arra a csodára hogy egy pillanatig sem titkoltam hogy alkalomadtán hibátlan seggfej vagyok, szeretném azt aki elfogad.. És volt is erre a szerelmes reakció „hogy így is kellesz” . Tény hogy a pszichológus sokat segített abban, hogy értelmes reakciókat prezentáljak, de a mai reggelen éreztem hogy nem a mentáls stabilitásról fog szólni a nap, és ezt elmondtam. És basszus mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Abszolút értelmiségi módon, de mégis az én kurv@anyámat. Én meg csak védekeztem. Nomálisan, semmi értelmetlenség. Hittem teljes lelkemből, hogy van olyan aki együtt tud élni azzal hogy nem mindig tudok empatikus lenni, pláne mikor a saját poklomban kalandozok. Hát tévedtem, és nincs okom a másik felet okolnom. Végülis ezt tudnám ragozni a végtelenségig, de szerintem ma én voltam aki szenved más miatt, és mégis, mióta tudom hogy a hiba az én készülékemben van, hát mindig magamat okolom minden szarért. És most nem igazán vonzó pespektíva az élet. Szarul vagyok. És a f@szba velem. Bocs ha kaotikus vagyok. Csak fáj a minden.
Szerző:
Tudod, én minden „normális” embert, aki nem érti meg az állapotod, gyógyszeres terápiára járatnék, és heti 3x ülésterápiára….empátia és megértés hiányára hivatkózva.
Mióta normális az, hogy nem fogadjuk el a kissé eltérő érzelmi állapotú embereket? Mióta normális, hogy nem érzünk empátiát a szenvedőkkel ? Miáta normális a másik meg nem értése?
Méghogy benned van a hiba….az egész világ egy nagy hiba úgy, ahogy van. Aki szenved, önostorozza magát lelkiismeretesen, és megfejeli még egy kis szuiciditással is, míg a másik oldal, aki nem szenved kibillenésektől, magasról szarik a szenvedőre, sőt, örül, hogy nem ő szenved. Ez minden, csak nem normális.
Személy szerint azokra, aki nem szenvednek semmitől, mert nincs tulajdonképpen lelkük, mély lelki világuk, azt mondom betegek….és megcímkézem őket…azt mondom fogyatékosok, értelmi és érzelmi fogyatékosok, mert nem élnek igazán, hiszen nincs is hozzá értelmi és érzelmi kapacitásuk, nincs vevő készülékük az élethez…ha lenne, ők is szenvednének, mert ez a világ így ebben a fomrában nem egy leányálom.
Bocsi, ez így sikerült.
Az „egészségesekkel” nincs nagy baj, csak az hogy nem lehet elmondani nekik, hogy mi a bánat fáj nekünk. Sosem volt részük benne, vagy csak átmenetileg, de azt is letagadták mindenki előtt. És most hogy ma kiálltam csak az érzéseim mellet, egész egyszerűen meztelennek érzem magam. Nemtudom megfogalmazni. Fájdalom maradt, és nyers önutálat, hogy miért is vagyok ilyen. Szerintem egyikünksem érdemli ezt. Így nem.