Amit évszázadok óta csinálok már, úgy tűnik, az a blogolás. Ebben vagyok a legjobb. Mindig is ilyen műfaj nélküli művészléleknek számítottam, és akkor jött ez. Az informatika és az írás fúziójaként alám raktak egy műfajt, amiben tűrhetően jó vagyok. Kár, hogy olyan szomorú apropóból kezdtem el csinálni, mint a skizofrénia (diagnózis). Kicsit aggódom a műfaj jövőbeni megítélése miatt, de annyira azért nem izgat ez a dolog sem. Kompromisszumot kötöttem azzal, hogy én egy ilyen Carpe Diem gyerek vagyok, egyszer itt, máskor ott, utána meg sehol. C’est la vie. A blogolás mondhatni, hogy a naplóírás és az újságírás szerelemgyereke, és egyik sem igazán maradandó, vagyis önmagában „nem képez művészetet”. Nyilván nem is az utókor számára csináltam, hanem azért, hogy ne piszkáljanak. Valaki érti, valaki nem. Majd egyszer ők is megértik. Vagy sohasem. Ez is a szépségéhez tartozik.
A legjobb kritikusom az édesanyám. Utálja, amit csinálok, és egymást sem bírjuk már elviselni. Ennek ellenére nyilvánvalóan nem hagyom abba, hiába gyűlölködik és acsarkodik rám, akkor sem fog tudni eltaposni. Szerinte joga van így viselkedni velem, szerintem meg nincs. Nemcsak a bloggerség miatt utál, hanem úgy általában is. A mentségére legyen mondva, hogy én előbb kezdtem el őt utálni a viselkedéséért, mint ő engem, vagyis bennem tudatosult ez hamarabb. Csak az én jellememből fakad a megbocsátás is, ami egy határig jellemző is volt rám, ez tőle távol áll. Megértettem, hogy az én feladatom a munkáim és az írásaim mellett: a menekülés otthonról. Minél távolabb, annál jobb. Anyám azt mondta, hogy írni fog egy könyvet a velem való kapcsolatáról, de ha ez így halad, végül azt is én írom meg helyette. Persze, egy ilyen gyűlölködő könyv, amit a fiáról ír valaki, valóban az újdonság erejével hatna, esetleg még kíváncsi is lennék rá, de tudom, hogy nincs hozzá elég tehetsége, hogy megírja. Ezért még pluszban utál. Minden rosszért engem tesz felelőssé. Én meg őt. Nem tudok, és nem is lehet erre segítséget találni, a családterápia xart se ért, csak rosszabb lett a helyzet, én a napokban határoztam el, hogy amint lehet, végleg megszakítok vele minden kapcsolatot. A saját magam érdekében. A lelki, és mindenfajta egészségem érdekében. Semmi kedvem ilyenekre rámenni.
Szerző:
Az anyáddal való kapcsolatodat sajnálom. A humorodat (pl. „ha ez így halad, végül azt is én írom meg helyette. Persze, egy ilyen gyűlölködő könyv, amit a fiáról ír valaki, valóban az újdonság erejével hatna, esetleg még kíváncsi is lennék rá”) imádom.
Én is azért szakítottam meg a kapcsolatot az anyámmal, mert úgy éreztem, képtelenség tovább elviselni őt, és ez csak rosszat tesz nekem. A következmények: igazából még mindig velem van, mert a fejemben folyamatosan az ő hangját hallom. Az ő kritikáit, az ő beszólásait stb. Csak már úgy érzem, elvágtam az utat a lehetséges békésebb módok felé is, az esetleges megbocsátás felé (bár valószínűleg a kölcsönös megbocsátás gondolata csak egy álom). Azzal, hogy megszüntettem vele a kapcsolatot, csak rögzítettem a gyűlölködés jelenetét, mint legyet a gyantában.
Később azt gondoltam, mégsem kell teljesen megszakítanom a kapcsolatot, jön, ha akar, én is megyek, ha akarok, mármint apámhoz, de ő úgyis ott van. Maximum a lényegre szorítkozunk, ha akar valaki valamit a másiktól. Azt hiszem, ez a legjobb megoldás. Igazad lehet, az emberrel az ilyen dolgok úgyis vele maradnak.