Ne ordíts, megijeszted a gyereket ! Nem működik a net most, ez idegesítő, de teljesen felesleges kiírni újból a facebookra, vagy ide, a Búrára, hogy mennyire szarul vagy, és ki akarsz ugrani az ablakon (ezt az fb-re csak rébuszokban…). Aki megértette, az próbál segíteni, vagy csak tehetetlenül nézi a vergődésed (vagy leállítja a követésedet, mert ez neki túl sok), aki meg nem értette meg, az úgyis leszar. Ezt a posztot is elkezdted már sokszor, megírtad sok verzióban, a kisfüzetbe, ami majdnem betelt már, venni kéne újat, de aztán onnan sosem gépeled be ide a szöveget. Mire begépelnéd, már jelentőségét veszti. Pedig muszáj lenne írni, az írás terápia. És feszít belülről, hogy nem írsz. Ezt is hányszor írtad már le ide ? Most egyébként nincs idő erre, hogy ezt írd, semmire sincs idő, teljesen el vagy csúszva, képtelenség mindent megcsinálni, amit kéne, és közben le vagy fagyva, úgy érzed, nem tudod a munkádat ma elvégezni, fáradt vagy, szédülsz, ez az új gyógyszer, nem szereted, de muszáj, illetve semmit sem muszáj. Ez a MOZDÍTHATATLANSÁG állapota, amit csak az ismer, aki valaha volt már depressziós, amikor úgy érzed, hogy fizikailag is képtelen vagy megmozdulni, egyszerűen azért, mert nincs értelme. Az egész életednek. Ebből egyfajta menekülési útvonal az ÖRVÉNY, (ezt is sokszor elkezdtem már megírni, hogy mi ez, fontos lenne letisztázni, talán akkor egy kicsit meg is szabadulhatnék tőle), amikor behúznak a kényszereid, egyfajta drogos állapotnak nevezhető. Nem mindig rossz, van amikor flowként indul, de delír lesz belőle, mert megállítathatatlanul pörög tovább. Ilyenkor a külvilág nem létezik. De az Örvény is, a Mozdíthatatlanság is elvesz egy csomó időt, és most NINCS időd. Ez könnyebben kirángat a depresszióból. Az időhiány. Viszont hatalmas állandósult stresszt okoz. A kicsi itt kering körülötted, idegesít, de ez az érzés lelkifurdalást is okoz, közben a naggyal folyton elkésel az iskolából, és látod hogy esik szét a kis lelke, de nem csinálsz semmit. És apjuk is esik szét, rá dühös vagy, mindenért hibáztatod, de végülis a pénzt ő keresi. Megírtad (legalábbis vázlatban), mind a két Anyák Napján, a magyaron és a francián is (május első és utolsó vasárnapja), hogy nem illik ezen a napon kiugrani az ablakon, mi lesz a gyerekeiddel ? Mit fognak érezni ? De most már elmúlt, kaptál ajándékot a nagytól, itt kallódik az asztalon. A hatalmas káoszban. Papírhalmok, számlák között. Olyasmik, amiket hónapok óta el kéne intézni. A géped hátterében rengeteg fotó, azt is ki kéne válogatni, elküldeni, ez a munka miatt lenne fontos, amit amúgy utálsz, és abba akarsz hagyni. És ki kéne válogatni a gyerekek ruháit, venni újakat, úgy néznek ki, mint az utcakölykök. Te is úgy nézel ki, hetekig nem mosod meg a hajad, nem szőrtelenítesz. Elhagytad a viszonylag sikeres fogyókúrádat is, zabálsz megint össze-vissza, kényszeresen, és semmit se tornázol. Persze tudom, negyven év, lassan negyvenegy, egy sosem volt jónő hanyatlása, lemondhatsz lassan az orgazmusól ugyanúgy, mint a sikeres munkahelyi karrierről. A kiteljesedésről, az önmegvalósításról. Vagy csak a valamilyen szintű pozitív visszajelzésről. Az önállóságról (anyagi értelemben is). De már lassan szinte a Józan Észről is. Mégis nyomnod kell tovább, a külvilág nem is tudja, milyen küzdelmes ez, az egyszerű hétköznapok is milyen erőfeszítéseket okoznak, milyen mértékű a stressz, mennyire várod a nap végét. Csak valahogy kibírod. Robotüzemmódban. « Egy nappal rövdiebb lásd, a fogság, és egy nappal az élet is ». Biztos vagyok benne, hogy ezt az idézeted is írtad már. Most még fél órád van, hogy megcsinálj 2 órányi munkát. Késve nem szabad indulni, mert már balhé volt a munkahelyeden, hogy nem érsz oda időben. Ma két helyre mész, utazni is kell, hónapok óta vasutas-sztájk van itt, az RER vagy jár, vagy nem. Ha nem jár, akkor megszívtad. Fél órád van, hogy megmosakodj, így nem lehet elmenni emberek közé, hogy megírd a csekket a dadusnak, mert ötödike van, és a párod megint elfelejtette ezt, pedig jóval nagyobb a fizetése, – ehhez össze kell számolni, hány napot volt a gyerek dadusnál a múlt hónapban, de ez bonyolult, volt egy csomó szabadnap. Már többször késtünk a csekkel is, volt hogy megjegyezte a dadus. Szerintem ők is máról holnapra élnek, és mostanában fáradt és feszült, benne vagyunk a ramadanban, estig nem esznek és isztak semmit (ez is idegesít, de erről most nem beszélünk, nem kell mindig kultúrák közötti feszültséget szítani). Be kell rakni egy adagot mosni is, mert kifolyik a szennyes, és finom megjegyzéseket kapsz, ha nincs tiszta ing. Persze, tudom, ő is szarul van. És kellett volna készülnöd a délutáni foglalkozásra is. Már többedszerre igérted meg a gyerekeknek, hogy ékszereket készítetek kávé kapszulából, de nem is tudod, hogy van-e elég kapszula, nem mostad el mindet, nem csináltál minta példányt. Ha nincs elég kapszula, valami alternatív ötlet kell. De mi ? Szinező ? Nincs elég filctollad sem, az iskolába meg nem adnak, mert elvileg az alapítványodnak kéne azt biztosítani (ez most így bonyolult, ismerni kell hozzá a francia rendszert, hogy mennyire egymásra tologatják a szervezetek a feladatokat, te meg mint « ideiglenes óraadó » izé-bigyó jelentéktelen senki, mennyire beszorulsz a világaik közé). Ha szerencséd van, és nincs ma sztájk, vagy csak « laza-sztájk van », azaz háromból két RER közlekedik, lesz a két munkád között kb. fél óra, hogy megold a kapszulás kérdést. Ha nem, akkor valami improvizálás lesz, és a gyerekek biztos hogy morogni fognak. Ciki így dolgozni. Munka után pedig a könyvtárba mész a nagyért, megígérted a tanároknak, hogy elkiséred a csoportot, ezt is ciki már lemondani, de akkor a kicsiért később kell menned. Ezt megbeszélheted a dadussal, de ahhoz az kell, hogy minimum a csekket elkészísd. Nincs net, hogyan nézed meg, hogy van-e ma vasutas-sztájk ? (a sztájk mértéke naponként változik) A hajaddal ma nem tudsz mit csinálni, arra végképp nincs idő, majd összefogod kontyban. És valami cipőt is kéne keresni, mert mindegyik szétesett, ciki ilyennel az utcára menni. Holnap lesz időd cipőt venni, ma nem, ezért elő kell ásnod a sportcipődet. Ha ezt a listát nézzük, nincs időd a depresszióra, hurrá ! Munkára fel, este folytatom…
Eltelt látod megint három nap, nem fejezted be ezt az írást, csak nyomasztott, hogy « be kell fejezni », mintha valaki számonkérné. Most leülsz, nekiállsz, de már nem is tudod mit akartál írni, csak a görcs megint, hogy írni KELL , mert akkor talán kijön, aminek ki kell jönnie. Mint egy végtelen és fájdalmas szorulás. Egy idő után már nem is fáj, csak nyomaszt, valami feszülés van a tudatod mögött folyamatosan, kényelmetlenség érzet. De ha kijön, akkor sem lesz jobb, mert újabb termelődik, és mert csípi az orrát az embereknek. Miért kell mindig mások orra alá szarni ? Jaj, miket írok… A Káosz, az a cím, igen, a káosz, ami kering a fejemben, aznap (amikor elkezdtem a posztot írni), egész jól megoldottam a napot, csak a kávékapszulás öltetet kellett lecserélni, és azóta takarítottam is, meg mostam kétszer, meg próbáltam megoldani a nagyfiunk iskolai problémáit, félek, hogy bántják, és fontosnak tartom, hogy megmutassam neki, hogy ott vagyok mögötte. Sosem tudom pontosan, mi van az iskolában, de nincs jól a gyerek, és persze ezért is teljesen én vagyok a hibás (lám, személyt váltottam az írásban, fel se tünt..). Szörnyűek a nappalok, néha az éjjelek is, új gyógyszer, kényszeres rohamok, pánik vagy depresszió, reménytelenség, összeveszések megint. Miben reménykedünk még a gyerekek apjával ? Hogy valamielyikünk nem bírja tovább, és drasztikus megoldást választ ? Anyám, várod a telefonomat, mit mondanék, hogyan lehetnék őszinte hozzád, amikor mindig oda lyukadunk ki, hogy magadért aggódsz, hisz túl sok aggódást okozok neked, és amikor a legutóbbi búrás írásaimat megtaláltad, akkor meg azon aggódtál, hogy az ismerőseid előtt szégyenben maradsz. Ennyivel elviselhetetlenebb gondolat az, hogy esetleg biszexuális vagyok, és ez kitudódik, mint az, hogy gyakorlatilag szétesett a lelkem ? Miért haragszol a búrás írásaimra ? Nem Cristine történetei a legdurvábbak.. Haldoklom, évek óta, és ti végignézitek. Hetente legalább egyszer akarok öngyilkos lenni. Egyébként ez is csak egy vágy, valószínűleg soha ki nem élt, mint a szex, vagy az önmegvalósítás. Vagy a győzelem a Káosz felett. Ami nem csökken az íróasztalomon, a szekrényemben, a gyerekek játékai között, a feladataim között (valószínűleg lemaradtam az adóbevallásról is), a meg nem valósított álmaim temetnek maguk alá, okoznak álmatlan éjszakákat, folyamatos öngyűlöletet. Miközben a hétköznapi teendők is gyakorlatilag megoldhatatlanok. És emiatt a szégyen, amit cipelek magammal, amiről még a legelső búrás posztban írtam, több mint két éve. Mi változott azóta ? Öregebb lettem, és ezáltal reménytelenebb.
Szerző:
