KÁOSZ 3. (csütörtök)

Hetek óta próbálom ezt a bejegyzést úgy megírni, hogy csütörtökre időzítsem. Nincs jelentősége, de mégis sokat görcsölök vele. Nem lett kisebb a Káosz, sőt- nemrég megtaláltam a kisfüzetemben egy írást, még februárból (ennek a címe : csütörtök), és már akkor is ugyanezekről a dolgokról írtam. És ha visszanézem az itteni írásaimat, biztos meglepődnék, mennyire egy helyben járok. A Káosz nem csökken, és az Örvényről még nem is írtam. Most pénteken vége lett az iskolának és a munkámnak is, nem is tudom mit fogok folytatni szeptembertől, egyáltalán fogok-e valamit dolgozni, évek óta bizonytalan státuszban vagyok, fizetett szabadság nélkül, cseszegetve. És nem szeretem már ezt csinálni, nem is birom, de csak most májusban érvényesítettem a vizsgát, egy csomó időt, energiát, pénzt beleőltem. Sejtettem, hogy ez lesz, mire megkapom a papírt, amivel hivatalosabb formában is dolgozhatnék, már menekülök ebből a munkából.

Felszabadultnak kéne éreznem magam, hogy vége a sulinak, de ez most azt jelenti, hogy a gyerekek folyton velem lesznek, nem lesz egy szusszanásnyi időm sem, folyton figyelnem kell rájuk, fárasztanak. Szégyellem leírni ezt, de így érzek. Borzalmas anyának tartom magam. Ráadásul hetek óta felhalmozott feladatokat görgetek magam előtt. Július közepén megyünk Magyarországra, 10 napom van hogy a lehető legtöbbet felgöngyölítsem. Most, tanév végén kellett volna valami más munkát keresnem, hogy szeptemberre be legyek biztosítva, de képtelen voltam még arra is, hogy rákeressek a munkákra. És padlón vagyok önbizalom szempontjából is, egy rakás szarnak tartom magam. Hogy írjak meg úgy egy motivációs levelet, hogy arra sem vagyok motivált időnként, hogy kikelljek az ágyból ? Napok óta itt vagyok a dögmelegben zuhanyzás nélkül, a hajam csomókban összeragad a fejem tetején, a ruháim leszakadnak rólam, a fogam nem mosom meg, pedig egy csomót költöttem idén fogorovosra, kövér vagyok, zabálok össze-vissza, teljesen elhagytam a fogyókúrámat (ezt szerintem írtam már). És rohanok mindenhova, folyton késésben vagyok. A Káosz csak tágul, bonyolódik, egyre nagyobb a zűrzavar, most már nem csak a fejemben, de a lakásban is, ezt is szégyellem, úgy élünk, mint a disznók az ólban. A párom hibáztat, de most már csak szó nélkül, azért érzem én ezt. Az ítéletet a tekintetében. A gyerekek is elhanyagolva. Nem megyek le velük a parkba, inkább itthon nézik a tévét, a kicsi még mindig nem szobatiszta, szeptembertől oviba megy. Van, hogy egy fél napig itt mászkál lógó, teli pelenkával a lába között, aztán meg kenegetem a kipirosodott fenekét. És nem főzök, inkább lemegyek a boltba mirelit pizzáért. De ahhoz is legalább fel kell öltöznöm. Csapda helyzet. A hét elején piknik volt az iskolában, tudom hogy van, elvileg minden évben, sporttelepre mennek játszani a gyerekek, és szendvicset esznek. Én nem csomagoltam a gyereknek semmit, elfelejtettem, mások adtak neki enni. Ez nem először fordult elő. Ez is olyan szégyen. De ilyesmivel mindig egyedül vagyok. Az apjának erre semmi felelőssége nincs, ő SOKAT DOLGOZIK, eltartja a családot, ő férfi, francia, egészséges pszichéjű (ebben nem vagyok olyan biztos, de hivatalosan így van), ő védve van minden ítélet alól. Én meg kiteregetni, mosogatni nem vagyok képes, van, hogy két napig a gépben van a ruha, és a gyereknek nincs tiszta zoknija. Köhögök hetek óta, nem bírok aludni, még akkor sem, amikor amúgy lefeküdnék időben, ami ritka. És a fülem is fáj, mégis fülhallgatóval a fejemen rohangászok a lakásban, zenét hallgatva, mert így legalább kizárhatom a valóságot, a saját elcseszett életemet a fejemből. Csak közben a gyerekeim itt vannak körülöttem, és enni kérnek. Totális kudarc, futok az életem után, túlélek, egy-egy napot úgy, mintha háború lenne. De ezt is írtam már biztos. (A Radnóti idézetet az egy nappal rövidebb életről). Teljesen felesleges az életem így, illetve mégsem, mert itt vannak a gyerekek, kötelességeim vannak velük szemben. De nekik ez így milyen ? Mit látnak az anyukból ? Többször eszembe jutott már, hogy még nekik is jobb lenne, ha nem lennék. Hív az erkély, vonz magával a nyolcadik emelet, a mélység, hogy véget érjen már. Igen, tudom, ezt is írtam már. Most mondjuk megy a focivébé, ráadásul a franciák még versenyben vannak, látni akarom a végét, tudni akarom ki nyer. Tehát még legalább egy hétre eltolódik a spontán eutanázia. Aztán meg már jön az utazás, össze kell pakolni a bőröndöt. És közben a facebookra mindennap írok valami pozitívat, hogy az ismerőseim lássák, már jobban vagyok…

(februári írás)

Csütörtök van. Elvileg ez is könnyű napom, mint a szerda. A holnapi, a péntek az nehéz lesz. Megint egy olyan írás a Búrára, amit egyszer majd begépelek. Vagy nem. Miért ilyen fontos ide írni ? Olvassa valaki ? Kedden megint új életet kezdtem, nem tartott máig sem a lendület. Iszonyúan fáradt vagyok, szinte bénít a fáradtság, de nem tudok aludni.Velem van a kicsi fiam, neki is aludni kéne,- délutáni szieszta, csütörtökön kivételesen én altatom,- de nem akart aludni, csak küzdöttünk az ágyban. Már megint nem találom a cumiját sem, így nehezebb altatni. Hagytam, hogy lemásszon az ágyról és elmenjen. Az előbb visszajött, vizes mindenhol, már megint mit csinált ? És hallom a bátyja szobájában pakol, majd jól szétszed valamit, ebből is balhé lesz. És ha megtalálja a filceket, akkor összefirkál mindent. És érzem, be is kakilt, ki kéne cserélni a pelenkáját. De nekem most ehhez sincs erőm. De aludni sem tudok, nem lehet, mi lesz, ha valami veszélyes dolgot talál ? Eltör egy üveget ? Lenyel egy csavart ? Kinyitja az erkélyajtót ? Nem aludhatok. Kivánszorgok a nappaliba a kanapéra, ott legalább látom valamennyire. Meg akkor úgyis odajön. Lendületből rámugrik. A hasamra. Vagy megkarmol. Le kéne vágni a körmét is. Majd este, úgyis fürdetem mind a kettőt. De nekem is meg kéne fürdenem. Legalábbis zuhanyoznom. Hajat mosnom. Kicserélnem a bugyimat. Mint a gyerek pelenkáját. Milyen ez már, hogy 40 évesen még mindig nem tudok rendesen odafigyelni arra, hogy mikor van meg és meddig ? Mint egy hülye kiskamasz. Meddig fog ez tartani, a klimaxig ? Nyilván. Tovább nem tarthat. Fáj a hasam is, tegnap óta megint össze-vissza zabálok. Folyton suttba dobom a fogyásomat. Ismét egy magamnak tett ígéret, amit nem vagyok képes betartani. Tegnap a csoportterápián,- amit nem szeretek, mert valahogy nem olyan, mint ahogy elképzeltem,- feltört belőlem a szar, és beszéltem a férjemmel való konfliktusról, hogy időnként kidob a lakásból, és hogyan érezzem magam biztonságban, a saját otthonomban, hogyan legyen méltóságom ? Zokogtam. A végén egy lány vígasztalni próbált, odajött hozzám és azt mondta, hogy a férjem egy szemét, hagyjam el. Rászóltak a többiek, hogy ilyet nem csinálunk, nem kommentáljuk a terápia többi tagjának az életét, nem élünk vissza a bizalommal. Elcsodálkozott, mert szerinte nekem segítségre van szükségem. Megint árulónak éreztem magam a férjem felé. Neki is megvan a saját nézőpontja. És én vele maradok, örülök, ha vacsorát főz, ha társasozunk, ha beszélgetünk rockzenéről, ha elviszi a gyerekeket a parkba. Széttört egy fogam, tegnap a fogorvos azt mondta korona kell rá. Az árajánlat horror összeget hozott ki, a biztosítónak kell elküldeni. Eü magán biztosításom azért van, mert a férjem cége kötött rám is. Ha elhagyom őt, hogyan lesz korona a fogamon ? Tudom, ez egyfajta prostitúció, de képes vagyok én az önállóságra ? És nem csak anyagi értelemben kérdezem. Kávét kéne innom, hátha attól magamhoz térek, de délelőtt már ittam négyet, a végén még túladagolom a koffeint. Pedig a gyerek most valamit csinált a fürdőszobában, mert megint idejött és tiszta víz, még vizesebb, mint az előbb. Muszáj átöltöztetni. Nincs elég ruhája, venni kéne neki, meg a bátyjának is. De előtte át kéne válogatni a ruhákat, hogy tudjam, pontosan mi hiányzik, mit vegyek. Ez is olyan, ami hónapokig a listámon van. Közben a gyerekek egyre nőnek, egyre bohócosabban néznek ki a kinőtt ruhákban. A nagyfiúnak ez már számít, ő elsős, kinevethetik a többiek. Ma is elkéstünk az iskolából. Így stresszel kezdődik a nap. És szerintem a többi szülő is látja rajtam a stresszt, a szorongást, vagy a depressziót, vagy a dühöt, éppen mit, nehezen kommunikálok velük, nehéz meghívni a gyerekeiket, míg ők egymáshoz átjárnak. Félek, hogy a fiam kimarad a barátkozásból. Magamat látom benne a parkban, amikor annyira fel akarja magára hívni a figyelmet, de valahogy nehezen megy neki. Én egyedül voltam az általános iskolában, mert nem kedveltek, pedig extrovertált személyiség vagyok eredetileg, akinek igénye lett volna a többiek figyelmére. Ettől torzult a személyiségem. Félek, nehogy vele is megtörténjen, ne kelljen annyit szenvednie, mint nekem. Én egyedül voltam a családomban is. Agyondiplomázott, agyonművelt emberek vettek körül, vasárnapi ebédeknél megbeszéltük az aktuális világpolitikát és a történelem nagy csodáit, de senki nem kérdezte meg, hogy vagyok. Legalábbis nem úgy, hogy azt érezzem : a választ is hallani akarják. Nem voltam boldog a gyermekkoromban, pedig papíron lehettem volna az. Rendes családom volt. Ahhoz képest, hogy milyen történeteket hallok, én tényleg szerencsés körülmények között éltem. És mégsem volt jó. Most sem jó, pedig a fél világ cserélne velem. A gyerek már azóta levette a csuromvizes nadrágját és a zokniját, és a szennyesbe rakta. Ügyes, okos két éves korára. Pedig ő is látott már engem földön fekve zokogni. Most ezt abbahagyom (mármint az írást és a kanapén fekvést). Kicserélem a pelenkáját, átöltöztetem, megnézem hol locsolta ki a vizet, megmosakszom magam is, elpakolom a konyhát, iszok egy kávét, robotüzemmódba kapcsolok. Talán hajat is mosok. Mire minden kész, mehetek a nagyfiúért. Hazafelé vásárolnom kell, hogy főzhessek vacsorát. Nem tudok főzni, nem is szeretek, de rákényszerítem magam. Itthon megfürdetem mindkettőt, vacsorát főzök, átnézem a nagy háziját, még talán a ruhák pakolására is lesz időm. Aztán hazajön a férjem. Eszünk, majd altatás, az eltart este 10-ig sajnos. Emiatt reggel megint álmosak lesznek a gyerekek, küzdenem kell velük, hogy időben odaérjünk az iskolába. Most végre süt a nap,- hetek óta csak esik, ronda, depressziós óceáni éghajlat, legalább rendesen hideg lenne és hó, de nem, csak a sár. Árvíz is van a sok eső miatt, és nem jár rendesen az RER. Holnap Párizsban is dolgozom délután, egyik munka után kell a másikba kell szaladni, ha nincs RER, bonyolulttá teszi az egészet. Holnap agyagozó szakkör egy igen nehéz csapattal, még nem tudom, mit fogok velük csinálni. Azt sem tudom, van-e elég agyag, ha nincs, most nem tudok venni, az iskolai tartaléból kell « lopnom ». (Nem használhatom elvileg, mert nem az iskola alkalmazottja vagyok). Most elmehetnék a parkba a gyerekeimmel iskola után, jó ideje nem voltunk. De nem megyek, mert akkor mindaz, amit felsoroltam, nem lesz meg. Lehet, hogy így sem lesz, mert majd mindjárt bekapcsolom a gépet, és elveszek a facebookban mások életét bámulva vagy online puzzlét rakok ki, mert az nagyon hasznos. Nem az, csak elrepít egy másik világba. Ez is, mint a zenehallgatás. Ott sikerélményem van, megtalálom az egymáshoz illesztendő részeket, és összeáll a kép. A saját életem meg szétesik kétnaponként apró darabokra. És sosem tudom összerakni.

Szerző:

Belépett: 3 év

Jolán

Blog kommentek: 1116Blog bejegyzések: 29Regisztráció: 28-01-2016