KÁOSZ 2.

Hány része lesz ennek még ?

Látod ma reggel is milyen rosszul kezdődött minden, és azóta is, már fél egy van, nincs ebéd, a gyerekeknek enni kéne, legalább nekik, ma délelőtt az apjuk már levitte őket játszani, mert te rosszul vagy, ennél többet nem terhelhetsz rá. Ő is nagyon fáradt. Hány napig hivatkozhatsz még az új gyógyszerre ? Ma reggel is úgy keltél fel, hogy ruhástul aludtál, nem mostad meg a fogad, pedig hónapokig jártál fogorvoshoz, hogy minden fizikai fájdalmadnak utána nézzenek, még a finanszirozás is bizonytalan, nem írtál a biztosítónak, lehet hogy már minuszban van a számlád. És ma reggel is össze-vissza zabáltál, mint tegnap éjjel, és már rá sem állsz a mérlegre, és napok óta csavargatod a koszos hajadat kontyba, hogy ne látszódjon, már hozzányúlni sem bírsz, de be akarod festeni, mert túl sok már a fehér hajszál. Azért nem mosol hajad, mert azt festés után kell, de nem festesz, mert még sosem csináltál ilyet, és minden koszos lesz. Ördögi kör. Értelmetlen. Ez is, mint ahogy a többi, amit csak görgetsz magad előtt. És ma is csak agyalsz, végeláthatatlan az agyfosás, a ki nem élt tehetségedet siratod, amiről nem tud senki, ami örökre rejtve marad, már egyre kevesebb az esély, hogy valaha emelt fővel nézz a többi ember szemébe, hogy megmutasd ki vagy, vagy egyszerűen csak annyi pénzt keress, amivel önálló lehetsz. A gyerekek hisztiznek most, az apjuk ideges, mindjárt bejön, és nagyon lecsesz, hogy épp írsz. Büdös vagy. A gatya leszakad rólad. És önző is vagy. Az apjuk már kiabál, lehet hallani a hangjában a kétségbeesést. Menj ki hozzá… (kimentem… ez az írás is félbe lesz hagyva?)

Időnként sikerül valami, egyszerű dolog, odaérek valahova időben, vagy csak túlélem a napot komolyabb összeomlás nélkül, és már ezt is úgy ünnepelnem kéne, mint valami diadalt. Hogy örüljünk az apró dolgoknak is, ugye ? Olyasmi az életem, mint egy locsolócső, ami mindenhol el van dugulva, és én hatalmas energiákkal próbálok belőle valami kis vizet kipumpálni, ami ha sikerül, megtapsoltatom magam. Miközben másoknak egy egyszerű kézmozdulatra is hatalmas sugárban jön a víz, és könnyedén meglocsolják a kertet. És ők a normális emberek. Az átlag. A társadalom hasznos tagjai. Jó, hogy élnek. A kert kiszáradna nélkülük. Nekem meg a túlélés lehetne az állítólagos örömforrás. Miközben ezer kis tű szurkálja a testem és a lelkem, főleg a végtagjaimat, meg a számat, és az agyamat, folyamatosan, nem jó sem feküdni, sem állni, sem ülni, semmit sem bírok csinálni, de állandó feszültségben vagyok, hogy valamit csinálni kéne. (Ez szerintem az új gyógyszer, de nem merem mondani a pszichiáternek, mert hisztisnek fog tartani, vagy ad egy másikat, ami megint majd ilyen tüneteket produkál. Ez majd állítólag elmúlik. Addigra annyira leszedálódok, hogy már nem lesz fontos semmi.) Már a földön fekszel. Ez nagyon látványos és patetikus. (Közben megint váltogatod a személyt az írásban, látod erre sem figyelsz!) Aztán jön a férfi, és felszed a földről, visszarak az ágyra, pedig büdös vagy, koszos, szőrös, kövér, öreg, szexuálisan elutasító, undok, ideges, depressziós, és anyagilag deficites. Látod, mégiscsak van melletted egy ilyen férfi. Te meg utálod őt, mert nem elégít ki, mert nem menti meg az életed. Az orgazmusod miatt simán elhagynád. Vagy legalábbis elárulnád. És nem szereted már rég. A gyerekeidet se. A szüleidet se. Magadat se. Az emberiséget se. Tömeggyilkos gondolataid vannak. Egy szörny vagy. Meg kéne már halnod.

Istenem, tedd meg nekem, mert én képtelen vagyok rá ! (Bocsájts meg már a gondolatért is ! De meddig kell még így szenvednem?)

Szerző:

Belépett: 3 év

Jolán

Blog kommentek: 1116Blog bejegyzések: 29Regisztráció: 28-01-2016