Hosszú idő után rávettem magam egy kis orvoslátogatásra. A szokásos jóindulatú életbölcsességeket persze megkaptam, amit legszívesebben ott helyben a hajamra is kentem volna, de ilyen jelképes kirohanások nélkül is épp elég különleges volt a találkozás. Az egyik doki úgy kezelt, mintha világi cimbik lennénk. Még csak meg sem játszotta magát, emlékezett rám, és abban a hitben volt, hogy pár hete találkoztunk utoljára. Az a pár hét pont egy éve volt, ami nem kis különbség, és nem először történik velem ilyen. Kurva vicces, amikor a nőgyógyászod, akit még csak évente sem látogatsz, azt hiszi, hogy ismer. Pláne ha te eközben még abban a hülye székben széttárt lábakkal feszengsz, ő meg tört magyarral a térdedre könyökölve tök lazán például arról magyaráz, hogy túl sokat stresszelsz. Tényleg kurva vicces, ha ma csak ez történt volna, nem lenne semmi bajom. Általában nem zavar, ha másnak látnak, mint amilyennek épp hiszem magam. Tényleg mulatságos.
Bár egyáltalán nem értem, miért nem tudok láthatatlan lenni, mert én leginkább csak erre koncentrálok. Nem tudom, miért „valamilyen” velem még a sarki kisboltos is, akivel szintén kb évente futok össze. Miért emlékeznek rám, és miért gondol mindenki merőben másnak? Miért gondolnak egyáltalán bármilyennek? Oké, igazság mindenben van, én ne lennék valamilyen, mikor akármilyen vagyok? Tudom én. De pont az ellenkezője történik annak, ami logikus lenne. Ahelyett, hogy rámhagynák ezt a megfoghatatlan összevisszaságot, és tök logikusan arra a következtetésre jutnának, hogy nem ismernek, inkább mindenáron találni akarnak bennem valamit, ami alapján valamilyennek gondolhatnak. Általában vicces tényleg, de amikor egy kibaszott agyhalott szutyok nő lekezel miközben én csak egy bolhanyakörvet vennék, akkor legszívesebben hátbarúgnám, pedig sosem volt még indulatkezelési problémám. Tettlegességig legalábbis senkivel sem jutottam el. Attól, hogy nem veszek fel szerintem indokolatlan bájvigyort, és nem kezdek bele ostoba fecsegésbe egy vadigennel, attól még van agyam. Nem tudom, az embereknek miért megy ilyen kurva egyszerűen, hogy kivetítsék másokra a szarságaikat. Nem én tehetek róla, hogy az az élete, hogy kb ezzel tölti. Le is szarom, nem barátkozni mentem. Sajnos vagy nem sajnos sosem tudtam játszmázni, pedig ilyen helyzetekben szívesen visszaaláznék egy kicsit. Épp csak annyira, hogy észrevegyék magukat. Másokért már emeltem fel a hangom, de magamat sosem tudom megvédeni. Ez a nő két hónap múlva meg jövőre is azt fogja gondolni rólam, hogy fogyatékos vagyok, vagy legalábbis abban egészen biztos, hogy jóval felettem áll bármiben. És bennem van a hiba, mert nem akarok neki egy kis egósimogatással bizonyítani?
Kurva idegesítő az egész. Úgy érzem, hogy másik bolygóról jöttem. Egy sokkal királyabbról, ahol nem az agyatlan haszonszerzés, a lelketlen szórakozás és az üres fecsegés a norma, és nem az a legkreatívabb időtöltés, hogy kikezdik azt, aki nem áll be a sorba. Nem esne nehezemre beállni, vagyis dehogynem, de megteszem, csak rohadtul leszív, és nem tudok nonstop így működni, sőt ami azt illeti, még fele-fele arányban sem. Jól tud esni az üres csevegés is persze, de ha épp nem esik jól, ami kurvasokszor előfordul, pláne vadidegenekkel szemben, akkor ne kelljen már szarul éreznem magam miatta.Tudom, hogy nem vagyok százas, de 99%-ban ezzel csak magamnak ártok, mégis páros lábbal röhögve tapostak már el nem egyszer, csak mert megtehették. Ez persze nem az a szint, hanem az ultranevetséges kategória, de akkoris felbasz, mert állítólag én vagyok a nemnormális, mégis vadidegenek nemnormálisságát kell tolerálnom.
És ebből már levontam a borderline túlreagálást. Ez nem borderline féle agybaj. Semmi kötődés nincs. Még csak kötődésre való vágyakozás sincs. Nem csalódtam, nem esett rosszul, teljesen kívülállóként tudom szemlélni, nem ellenem irányuló támadás volt, nem is volt támadás. A legtöbb ember egyszerűen így működik, lenézi azt akit/amit nem ért. Szóval ezért basz fel, és szerintem ez épp elég. Ki a bánatnak ártok én azzal, hogy érthetetlen vagyok? Különben sem direkt csinálom.
Oké, hogy ez ilyen evolúciós faszság, a gyengébbek kilökődnek. De ha belegondolok, hogy mi számít életképesnek, meg milyen emberek vannak az emberi tápláléklánc csúcsán, hánynom kell és csak azt bánom, hogy nincsen ebben a rituális hányásban egy igazi lelkitársam, akivel ha az egész világot nem is, de egymást kicsit megválthatnánk. Nem gondolom, hogy az emberek gonoszak, egyszerűen csak nem veszik észre magukat és sokszor még annyi önképük és ítélőképességük sincs, mint egy súlyos személyiségzavarral kezeletlenül tengődő nemnormálisnak.
Szerző:
Szia! 🙂
Felvetődött bennem egy kérdés, az írásoddal kapcsolatban, vagy a lelkitársas résszel kapcsolatban. Mégpedig az, ha volna egy ilyen lelkitársad, akkor ő valóban tudna segíteni?
Üdv:
Razin
nem igazán kéne rajtam segíteni, csak elfogadni, és annak látni, ami vagyok. nem többnek, nem kevesebbnek, nem állandónak, nem kiszámíthatónak, nem gonosznak, nem számítónak, nem érdektelennek, és még sorolhatnám, hogy minek nem, például ezek ellentétének sem. kb semmilyennek, mert tényleg ilyen vagyok. megvan a betegségtudat, pár hónapja túlságosan is. tudom, hogy nincs személyiségem, de értékrendem van, és ezért mindig egy irányba próbálok menni, kivéve amikor megállok és felégetek magam körül mindent. az mondjuk gáz, elég szar, de szerintem ritkábban történik meg, ha az embernek van lelkitársa. egy lelkitárs ugye nincs magában, szóval úgy gondolom, hogy én is azzá tudnék válni, és meg is tettem már párszor, csak a valóság köszönőviszonyban sem volt a fantáziával, és kirívó esetek bizonyítják, hogy olyan lelkitársakat választottam, akiknek nem csak személyiségük, de értékrendjük sem volt, és ez elég gyilkos párosítás. tudom, hogy azért estem ebbe a hibába, mert örültem, hogy legalább a megfoghatatlan személyiségben hasonlítunk, de ennél tovább nem jutottam. a másik változat pedig, akik nem elfogadtak, hanem toleráltak, és az rohadt nagy különbség. szóval rokon lélekkel még nem találkoztam. mindig csak vagy a megfoghatatlan összevisszaság, vagy az elfogadásra való sikertelen törekvés. a második sokkal nagyobb csalódás, főleg ha még a saját családnak sem sikerül, akárhogy próbálkozik. ilyenkor érdemes is elgondolkozni, hogy vajon mennyi esély van rá, hogy létezik a földön bárki, akinek sikerül. :DD
egy előző bejegyzésben írtam egy lányról, akivel akár lelkitársak is lehettünk volna. nem gondolom, hogy ez elég segítség, vagy egyáltalán segítség lett volna neki. tudom, hogy nem váltódik meg a világ ettől, azt csak úgy írtam. nyitottnak kell lenni, és megpróbálni nem menekülni, hogy egyáltalán észrevegye az ember, hogy nincs egyedül. aztán mittudomén mire mennék ezzel. biztos hogy nem változnék angyallá. de én sem vártam ezt el senkitől soha. sőt szerintem nagyonis elfogadó vagyok, csak nem tudok az lenni a végtelenségig, ha úgy érzem, hogy engem még tolerálni is nehéz. de tisztában vagyok vele, hogy tényleg nehéz még tolerálni is, és igyekszem értékelni, ha próbálkoznak, csak ez nemhogy nem ment meg a széthullástól, de általában ez szokott a széthullás oka lenni, mert úgy érzem, hogy elvesztem magam, és az nagyon szar érzés. joggal merülhet fel a kérdés, hogy mégis mit féltek egy ilyen katyvaszban. mittudomén. még nem körvonalazódott, mint ahogy eddig még soha semmi sem forrta ki magát, de a remény hal meg utoljára. 😀
na jó meghalt már a remény is. volt már olyan elképzelés, hogy megszabadulok az egésztől, de akkor szerintem értékrend sem lenne.
Köszi! 🙂 Tehát lényegében azt szeretnéd, hogy fogadjanak el így, ahogy vagy. Élni és élni hagyni. Ha jól értem. 🙂
Ennek normális embereknél, ami állítólag én nem vagyok, egyértelműnek kéne lennie: aki nem bánt, azt én sem bántom. De amúgy igen, szeretném, hogy ez alap dolog legyen úgy általában, hogy legalább emiatt ne érezze magát szarul az, aki amúgy sem találja a helyét a világban. Szerintem egycsapásra el is tűnne sok emberből a szorongás, aztán kiderülne, hogy nem is gyengék, csak mások, ami nagyon ritkán rombolóbb, mint az, ami ebben a világban elfogadott. Sőt.
Nem magamról beszélek, tudom, hogy nálam a baj nem kicsi, de sokaknak ennyi is elég lenne a normális élethez.
Aha, sokszor én sem értem az embereket, például, ha látják rajtad, hogy nem akarsz beszélgetni, azért is erőltetik, ez elég fura. Igen, az elfogadás, nagyon fontos lenne, csak sajna inkább belekötnek a másikba, hogy a haverok előtt játsszák az agyukat. Mert egyedül talán még mondjuk, hogy tolerálnak, de ha van egy közösség, akár egy haveri társaság, akkor ott egymás baromságát erősítik…És ezzel lehet, hogy éppen a saját félelmüket/szorongásukat palástolják. Mert az erős ember nem bántja a másikat, csak a gyenge.
igen. ezaz. mit kezdjen ezzel az ember? én max annyit tudok csinálni, hogy nem rúgok hátba senkit, és megpróbálok nem azonosulni a véleményükkel, ami nem könnyű, mert többen vannak, és ha mindenki azt hajtja körülötted, hogy nem vagy normális, akkor ahhoz erős személyiség kell, hogy tudd ezt kezelni. nekem meg ugye nemhogy nem erős a személyiségem, hanem nincs. xD nem egyszerű 😀 és tényleg nagyon nagyon idegesítő, ha olyan dolgok miatt könyvelnek el nemnormálisnak, ami egyértelműen nem igaz. van agyam, legutoljára két hete szereztem erről bizonyítékot. nyugodtan gondoljanak nemnormálisnak, igazuk is van, de ha annyi eszük sincs, hogy észrevegyék, hogy agyam azért nekem is van, akkor baszódjanak meg.
Ja, az a legjobb megoldás, ha nem leszel olyan, mint ők. Te hagyod is élni a másikat, ez a lényeg. 🙂 Pontosan. Csak azért, mert valakinek lelki gondjai vannak, azért még esze van, csak hát idáig már nem jutnak el, ez a gond. Szóval ja, húzzanak melegebb éghajlatra! 😀