Néha tényleg nagyon úgy tűnik, hogy nem lehet „velünk” jót tenni. Nagy lecke az mikor az ember egy hozzá hasonlóan meggyötört másik ember bugyraiba merül le fenékig. Nem is azért mert annyira ijesztőek volnának ezek a mélységek, sőt, valahol sokkal inkább megnyugtatóak, hiszen ismerősek. Sokkal inkább tudok eligazodni bárki bánatában, kínjában, mint bárki örömében, sőt bármily borzasztó, előbbiek otthonosabbak is számomra. Szóval nem is ez jelenti a nehézséget, hanem az, hogy az ember nem tud érvényt szerezni a szándékainak ezekben a mélységekben. Mert itt már mindenféle üzenet elveszik vagy legalábbis teljesen eltorzul mire a befogadóhoz ér. Így lenne ez akkor is ha történetesen alkalmas lennék még arra, hogy bármilyen üzenetet célba juttassak, így viszont, hogy alapból alkalmatlan vagyok erre is, még kilátástalanabb az egész. Rettentő nehéz elviselni, hogy folyton hiába igyekszem, legyen szó bármiről is. És tényleg nem tudja az ember nem feszegetni folyton a kérdést, hogy minek akkor az a nagy igyekezet tulajdonképpen, ha hasztalan úgyis. Mindenesetre ijesztő ahogy látom magamat, és még ijesztőbb ahogy látom magunkat, egymás mellett is feszengve, szenvedve. Ha mi, egyformán szerencsétlenek sem tudjuk feloldozni egymást, akkor ki fog bennünket feloldozni? És ez hagyján, de egyáltalán ki fog velünk törődni, vagy legalább, ha más nem hát tudomást venni a nyöszörgéseinkről? Nagyon ijesztő ez az egész, beleborzongok komolyan. Annyian vesznek körül minket akik nem akarnak igazán semmit, vagy ami még rosszabb rosszat akarnak. És amikor a szándékok kivételesen a jó irányba mutatnak, azzal sem vagyunk már kisegítve, mert túlságosan sebzettek vagyunk már ahhoz, hogy egyik oldalról testet találjunk a szándékainknak, másik oldalról pedig, hogy felismerjük, esetleg üdvözöljük akár mások testet öltött szándékait is. Úgy szeretném hinni mégis, hogy ki lehet jól jönni ebből az egészből, de logikusan egyetlen érvet sem tudok felhozni a céda remény mellett. Mit sem ér a szándék, és mit sem számítanak az érzések. Mindegy, hogy kiről mit gondolok, és lényegében az is mindegy kihez hogyan viszonyulok, hiszen vajmi keveset foghatunk fel mások irányunkba táplált érzéseiből és szándékaiból ha közben a saját kis világunkban egy kényelmetlen lövészárokban hasalunk éppen, és attól rettegünk szüntelen, hogy egy gránát hamarosan megint épp mellettünk csapódik be. Ha egyszer az ember egy lövészárokban éli le a komplett életét, egyszerűen képtelen hatalmas virágcsokrokkal közeledő kedves kis mazsoretteket vizionálni, még akkor is ha adott esetben ez nem csak illúzió. Ez van sajnos, úgy tűnik.
Pár hete Dunakeszin voltunk lakást kipofozni, „csoportosan”. Erci talált egy füzetecskét a kanapé alatt. Frappáns, kedves, bár szerintem kicsit bénácska írások voltak benne. Kinyitotta valahol a közepén, valami régi, funkciótlanul porosodó tárgyról volt benne szó (csillár, asztalka, mittudomén mi volt az), és persze arról, hogy ha valaki ezt a tárgyat egyszer csak megtalálja, és fantáziát lát benne, és kicsinosítja, rendbe hozza, törődik vele, akkor az a tárgy bizony (mily meglepő) újra régi fényében tündökölhet, azaz kvázi meghálálja a gondoskodást. Természetesen ez nem egy restaurációs témájú hobbikönyv volt, hanem egy kissé giccses motivációs füzetecske. Az írás tanulsága pedig az volt, hogy ha megfogják a kezünket mind kivirágozhatunk (és ettől szép a világ, hogy szorítjuk egymás kezét). Erci fel is lelkesült, hogy ez milyen jó, mármint ez a kis szösszenet. Na igen, de tényleg így vannak megírva a dolgok, hogy az emberek üres tenyerei a sötétben valahol mindig találkoznak, esetleg valahogy másképp? Mennyiben törvényszerű ez? És pláne, mi lesz azokkal akik egy gyöngéden közeledő idegen kart is legfeljebb kardnak tudnak látni? Persze tudom, ők ne legyenek ennyire hülyék, aztán csókolom. Vagy csak fogják fel, hogy minden gyöngéden közelítő kart lehet kardként is forgatni, ha épp úgy alakul, ha épp arra van szüksége, esetleg csak ahhoz van kedve tulajdonosának. Nincs jó vagy rossz, ezzel kell leszámolni, döntés, hangulat, érzelmek kérdése minden. És hát menthetetlenül együtt vagyunk ugyan, de menthetetlenül külön is, azaz egyedül. Ebből a helyzetből próbáljuk kibogozni a soha sem létezett nagy-nagy megoldást. És próbálunk jók lenni egymáshoz, noha meglehet, hogy ez valójában lehetetlen, vagy legalábbis sokszor, és ami azt illeti túl sokszor nem is annyira rajtunk múlik.
Egyúttal az is eszembe jutott, micsoda mázli, hogy azok akiknek szándékai irányomban nem mutatnak túl nagy hatékonyságot, többségében nem értesülnek, vagy egyszerűen csak nem akarnak értesülni erről. Elvégre ez önmagában felér egy sérüléssel. És látva mennyi gubancot tudunk okozni egymás lelkében, egyre inkább hajlok arra, hogy módfelett előzékenyen megóvjak mindenkit magamtól akit csak lehet. És ebben semmi önfeláldozás nincsen, ez alig több, főleg manapság, mint rideg ésszerűség. Ez a sajátos perfekcionizmusom, és egyéb „áldásos” rögeszméim, illetve félelmeim kölcsönhatásából adódó öngyilkos gyakorlat, ami nevetséges módon igazán soha sem érheti el a kívánt hatást, hiszen ezzel a taktikával is meglehetősen sok fájdalommal lehet gazdagítani mások életét, igaz, valószínűleg így is jóval kevesebbel, mint ha ezzel ellentétes stratégiát követnék. Így is rosszul jár mindenki, beleértve engem is, de hiába, logikusnak tűnik minimalizálni a veszteségeket. Ki tudja miért, amúgy. Talán azért mert elég korán megtanultam mi az, hogy élet meg halál, és azóta is nap mint nap új tananyaggal bővül a kurzus. Ezért is nem vágom fel az ereimet, vagy vetem le magam a tizedikről, gondolom, holott ha valami, akkor ez igazán logikus lépés lenne már egy jó ideje. És bár okozok elég kárt saját magamnak összességében, eszembe nem jutna vagdosni magamat, vagy hasonló agresszív módon támadni magamra. Nyilván hasonlót inkább azok követnek el akik csak a lélek sebezhetőségének traumáját ismerik túlságosan közelről, a testét már nem. Szóval adott a helyzet, kilúgoznék mindent az élet gyümölcséből amit nem lehet. Ovis stratégia. Persze az nem probléma, hogy törekszem a jóra, vagyis a jobbra, az viszont egyenesen komikus szituációkat szül, hogy ezzel párhuzamosan nem vagyok hajlandó elismerni a rossz jogát a létezésre, sőt azt sem, hogy annak létezése célszerű volna, holott nagyon is az. Tulajdonképpen egy kabaré ami zajlik. Még csak azt sem mondhatnám, hogy nem mulatságos, hiszen kétségkívül az. De azért közben egyre gyakrabban szeretnék jóval több lenni ennél, leginkább csak elég lenni azokhoz a szituációkhoz amik elé állít az élet. Most épp szeretnék erősebb, ügyesebb lenni, és valahogy elmagyarázni, lemorzézni annak a másik meggyötört embernek, hogy nagyon értékes, és jelent nekem valamit. És legfőképp szeretnék jelen lenni, főleg ha már egyszer úgy alakult, hogy erre kivételesen valakinek szüksége, és igénye is van. De hogyan is lehetnék jelen valaki másnak az életében, ha a sajátomban sem tudok jelen lenni? Ijesztő kérdéseket tudok feltenni magamnak, elég sűrű rendszerességgel. Ha „olyan” lennék, ilyenkor megmártanám magamban a konyhakést. Nem vagyok „olyan”, lefekszem.
Szerző:
Annyira jól írsz, hogy az már szinte fáj. Sajnálom, hogy még a szereteted is ilyen nehéz feladatot okoz. Azért továbbra is irigyellek, mert legalább próbálkozol. Az jutott eszembe, hogy talán engem azért kerülnek az emberek, mert üvőlt rólam a szeretet hiány, így elképzelni sem tudják, hogy adni is tudnék… Már megint ez a hülye egoizmusom.
Szóval ne add fel! Próbálkozz, hisz a nagy számok törvénye alapján van esély. Amúgyis a sok jó amit teszel, szükségszerűen magában hordozza a sikert.
Ja és írj, ha lehet sokat
Azért továbbra is irigyellek, mert legalább próbálkozol.
próbálkozok, de úgy, hogy közben néha magam sem tudom mit csinálok. kérdés, hogy ilyen feltételek mellett amit esetleg elérek annak tudok-e majd igazán örülni. na de ez egy másik kérdés. de olvastalak a fórumokban, ezért tudom, hogy te is próbálkozol összességében, még ha most le is hűtött kicsit az apátia. szerintem mind próbálkozunk, elvégre ezeket az állapotokat, helyzeteket, amikbe navigáljuk magunkat, vagy amikbe navigál az élet, őszintén elfogadni soha sem lehet, és nyilván nem is kell.
Az jutott eszembe, hogy talán engem azért kerülnek az emberek, mert üvőlt rólam a szeretet hiány, így elképzelni sem tudják, hogy adni is tudnék…
erre én is gyakran szoktam gondolni, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy ebben sajnos van is valami, és akkor még óvatosan fogalmaztam. de a helyzet megoldása nem is annyira bonyolult, és biztos vannak akik ezt látják és értik. aki nem kapott soha, vagy nem kap semmit, annak meglehet, hogy tényleg nincs mit adnia. viszont ha valaki ezt érti, és tudja, akkor talán arra is rájön, hogy ezen nagyon könnyedén lehet változtatni. az a bosszantó, hogy olyan világban élünk ahol az emberek többsége hozzá van szokva ahhoz, hogy készen kap mindent, mint a gyorsétteremben. az esetleges társukat, és a boldogságot is készen akarják kapni. ezért ha találkoznak egy „magunkfajtával”, rögtön megállapítják, hogy ez nem jó üzlet, hiszen amit látnak az nem tűnik jó konstrukciónak. pedig minden csak a kontextustól függ. ha valakire egy hatalmas mocsár közepén vergődve találnak rá, eszükbe sem jut, hogy esetleg ha megmarkolnák a kezét, és húznák egy kicsit, talán eltűnne az a riasztó rémület az arcáról, és mindjárt minden másképpen festene. egyszerűen a korszellem arra neveli az embereket, hogy csak azt vegyék észre ami csillog, merthogy ami érték, az konstans módon fényesebben vibrál a napnál, nyilván. az áldozathozatal nem divatos. megint milyen pozitív vagyok! a lényeg, hogy azért szerencsére vannak akik másképpen állnak ehhez a dologhoz, szóval ahogy mondani szokták, ”a remény hal meg utoljára”.