Jégbe zárt a világ, tükörjég-szoba,
jégfalam mögötti életem mostoha,
jégbe zárt, csúszós és végtelenül hideg,
magányos a lelkem, az élet pedig rideg .
Minden nap egy végtelen szerepet játszok,
éjszaka nehezen szenved bennem az álom,
szenved, majd mintha zuhanna lassan ténfereg,
pedig úgy szeretne zuhanni, zuhanni a mélybe,
de nem engedi az élet oly feszes léte.
Reggel kelek, automatán lépek a szerepbe,
érzésem már nincs, könnyem már nem igen peregne,
emberlétem a holdban, átlátszó a létem,
érints meg, és megremeg a levegő a térben,
mert a test megvan, de merre van a lélek?
Elveszett útközben, jégvilágban élek,
a jeges fuvallat vagyok mit hord a szél,
ha a lélekbe könny perdül, megfagy, nem remél,
igazán már nem, nem is nagyon fél,
mégis mitől kéne? A szerepben az ember már nem él,
egy része halott, a jégszoba fala kőkemény,
bele késeket hajítva pattog az szerteszét,
kezed magad elé, nincs más mint magad védd,
jégtömlöcbe zár a táj, fagy él a rejtekén.
Aztán ahogy végre egyedül, kilépsz és a szerep mögött te vagy,
az élet-feszülésből könnyek fakadnak,
egyenként kis jégfolyóként az arcodra fagynak.
Szerző:
Nagyon szép…
És mi történne, ha kilépnél a szerepből?
Szerintem is nagyon szép ez a versed is! 🙂
Meló van … a világ kinn, nem igazán lehet érezni. Az egész egy kurva nagy játék, aztán amint egyedül vagyok, elindulnak a könnyeim. Az ember sodródik, nem léphet ki a szerepből. Tél, hideg, még gázosabb. A takaró alatt se bírok ellazulni, sőt lefeküdni se akarok … minek ha reggel a a döghidegben újra kell kezdeni az egész játékot? Persze egyre jobban szorongok, de rejtőzködök, igyekszek. Ebből csak a lógus előtt, meg az áter előtt lehet kilépni …. őszintévé lenni, ott lehet csak. Addig meg húzom, ahogy tudom. Magamban. Muszáj a játék sajna.