Begépeltem egy csomó szöveget, és eltűnt whaaaaaaa
Szóval írok, mert írnom kell. Nem szól senkinek és semminek, csak a grafomániám élem ki, mert nincs, akihez szóljak. A barátaimat szépen eltávolítottam magam mellől.
Napi achievement pipa: elküldtem a könyvelőnek a kért dokumentumokat. Már csak ahhoz kellene nem lustának lennem, hogy beszkeneljem a felsőoktatási felvételihez a bizonyítványaimat… csak ahhoz meg is kellene találni őket. Ez ám a nagy feladat.
A ház ugyanis komplett káosz. Sosincs semminek igazán helye, minden mindenhol útban van valakinek. Túl sok a bútor, túlságosan sok az ember: 4+1 felnőtt, egy baba és egy macska él közös háztartásban. Iszony. És már megint ott tartunk, hogy rosszul eszem (mi a f.sz?!). Nem tudam, hogy lehet rosszul enni…
Tegnap voltunk férjem nagymamájánál ellátni az állatokat. Folyton vernyog az öreglány. Már csak egyszavas válaszokat adok neki, rá se nézek, így kicsit békén hagy. Elviselhetetlen. És az a mocsok, ami ott van… Pisilni se megyek el ott. Megint jött azzal a dumával, hogy a gyerek KIZÁRÓLAG rám hasonlít, az apjára nem. Várom, mikor jön, hogy nem is tőle van. Eddig azzal reszelte az agyam, hogy mekkora a belem, biztos megint terhes vagyok. Annakelőtte pedig kurva voltam, mert még nem voltunk összeházasodva (igen, mert 5 évig az ő szarjaikat intéztük, nem volt időnk és pénzünk esküvőzni, basszameg), és csak a mesés vagyon (MUHAHAHA) reményében estem teherbe. …Próbálom támogatni szegény férjemet, de annyira magam alatt vagyok, hogy képtelen vagyok elviselni az öregasszony dumáit. Pláne, hogy itthon is kapom az ívet, sokszor a férjem mulasztásai miatt – amik senkit nem zavarnának, ha egyedül laknánk, pl. hogy a kanapén hagyja a pulcsiját este, amit reggel úgyis fel fog venni.
Közben ismerkedem a személyiségzavarok leírásaival. Nem akarok annyira belecsavarodni, hogy megvegyem a DSM aktuális kiadását, de így meg bizonytalan vagyok, melyik forrás hiteles és melyik nem. A skizotip személyiségzavarról találtam egy részletes leírást, ami olyan komplexen lefedné a problémáimat, hogy nem maradna ki semmi. Az OCD-s tünetek, a kényszercselekvések és a gondolatok is, az autisztikus vonásaim, a leválasztott lelkem, a fantáziavilágomba menekülés, amiből nem tudok kiaszakadni, a szociofóbiám, hogy nem bírok beszélgetni értelmes módon. Stb. Más források viszont sokkal erőteljesebb tünetek fennállása esetén osztanak be ebbe a csoportba, és elbizonytalanodtam. Jövő csütörtökön megyek egy pszichológushoz, akivel telefonon egyeztettem időpontot. Majd megkérdezem. De nem akarok még idiótábbnak tűnni, mint amilyen vagyok, hogy kis csoportosított tünetlistával megyek hozzá differenciál diagnózist felvenni. Egyébként nem volt szimpi a telefonban… majd meglátjuk, milyen lesz. A Dél-pesti pszichiáterénél csak jobb lehet.
Olvastam viszont egy jelenségről, amiről nem tudtam, hogy nem normális dolog. Amikor utazom valahova, vagy csak vagyok valahol, mindig rettegek, hogy a körülöttem lévő emberek pontosan TUDJÁK, mi megy a fejemben. Kockáról kockára. Szemkontaktus és bárminemű ismertség nélkül, mondjuk a hátam mögött ülő utas a buszon. Borzasztó frusztráló érzés, állandóan kiver tőle a víz, de képtelen vagyok elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Hiába csukom be a szemem, látom magam előtt a megvető pillantásaikat, MIKÖZBEN végtelenítve megy a háttérben, kifehéredve a fantáziafolyamom. És tovább növekszik a frusztrációm, mert a másik világomba belezavartak, és mert mit is gondolnak rólam a mindenkik.
Ugyanígy nem tudok szabadulni a megcsaltság érzésétől sem. Hiába tudom, hogy a férjem nem olyan, és szeret – különben nem viselne el -, valahogy, hatszáz lépésben, a pozitív jelenetekből is azt hozza ki az agyam, hogy hülye vagyok, és megcsal. Persze, mert engem ki nem csalna meg?! Meg ugyan ki piszkálna meg akár bottal is?! Ha megdicsérnek a munkahelymen, akkor is rögtön gyanakszom, hogy tuti, elbasztam valamit, és csak szánalom buksisimi volt ez.
Ezért akár anyámat is hibáztathatnám. Örökké kövér, lófogú, fújzsírosahajad, nyomdmárkiaztapattanást voltam. Történelmen kívül gyakorlatilag mindenféle versenyen indultam, zenéltem, kórusban énekeltem. Ha díjátadóra vagy előadásra kellett menni, akkor „Jaj, már megint végig kell ülni azt a szart?”. Amikor szertornaversenyre mentem csapattal, kiröhögött, hogy én egy lusta g.ci vagyok, ki az az idióta, aki engem elvisz ilyenre. …úgyhogy kificamítotam a bokám, és nem tudtam szekrényt ugrani. Meg különben is hipochonder is vagyok, meg unalmas, tudálékos. Meg miattam nem élhette ki a fiatalságát.
Tőle 16 évesen megszöktem. 19 évesen elkezdtem A Szakmát. Húgomnak ugyanis azért ki kellett fizetni a költségeit: jogsi, nyelvtanár, stb. Ez rám várt. Mikor terhes lettem, más lett anyám is. Fűt-fát ígért. Most meg derogál neki párszor vigyázni a gyerekre, hogy legalább 3 órá alhassak egybe, megszakítás nélkül. Nagyon szeretnék már aludni.
Mégsem tudok igazán haragudni rá. Megvan az ő maga sztorija is.
Szerző:
Mindenkinek megvan a maga sztorija. Az én szüleimnek is, az övékének is… De nem felmentés. Egyébként ezért érdekelne a családállítás, de lebeszéltek róla, hogy nekem az „sok” lenne…
Miért mondták neked, hogy sok lenne a családállítás?
Hogy túlságosan kiborulnék tőle, mert ott annyi, de annyi minden lehet a háttérben. Ami szerintem is igaz, csak nem tudom, elbírnám-e.
Ebben lehet valami. Voltam már családállításon. Valószínűleg az én kérdésfeltevésem nem volt túl jó, ezért nem sült ki belőle túl sok. Az viszont totál kiborított, hogy mások állításában mindig olyan szerep jutott rám, aki a halott magzatát/gyerekét/ikertestvérét nem tudta elengedni.
Brrr.