(A szokásos körkérdésre, miszerint meg szokták e említeni a barátaink a dadogásunkat.)
Have somebody ever loved you when you didn't loved her back? From time to time you saw her love in her little gestures, in her addicted eyes, no matter how hard she tried to hide it, and later you heard from others her secret, that "she loves you". – That's the strange, not that bothering feeling that your friends feel when they notice your avoiding gestures and your blocks.
I'd recommend you to confess! Sometimes if we confess our passion and fear, it vanishes. Tell them that you have an uncontrollable fear of losing your speach. Describe them seriously what's that like: they will immediately sympathize with you, understand your fear. They will stand at your back when you'll have to deal with strangers which will be much more frightening.
I abandoned all my friends when I had to deal with tougher times. I said to myself: "I have to be alone to deal with it. Nobody understands me." Now I know the truth, as I'm totally alone: I was too afraid of showing them my weakness. But solitude is much more scarier. Don't fool yourself!
Az "emberi érzésekben" tobzódó dadogók közt olykor engem is elfogott a fórumon a megengedhetetlen szentimentalizmus. A dadogót és a szeretteit mélységes szakadék választja el, hiszen a szeretet nem képes elviselni, hogy a másik miattunk szenvedjen. Kevés szomorúbb ténye van a mi helyzetünknek, mint az, hogy nem azért rejtegetjük mindenáron a többiek, főleg a szeretettek elől a dadogásunkat és a velejáró lelki gyengeségünket, mert ilyen sunyi módon akarunk mi is "okésak" lenni: hanem mert a szeretet nem képes elviselni, hogy a szeretett lény szenvedjen. Ennek külön posztot kellene szentelni: arról van szó, hogy a dadogók problémája nem a hiúság, mint ahogy én is hittem: hanem hogy annyira meleg szívvel akarják, amit akarnak, hogy képesek lennének ezért még magát ezt a szívet is megkeményíteni majd széttörni, ha kell. Milyen szörnyűséges, őrült szerelem az, amelyik képes lenne vasvillával kiirtani magát, csak hogy beteljesüljön?! Az egész világot otthagytam, és még én magam is azzal gyötröm magam, hogy mindezt gyávaságból, hiúságból, büszkeségből tettem, habár már végzetes ideggörcsök gyötörtek: pedig ha megérteném, ha igazán megérteném, hogy azért mondtam le önmagamról, hogy ne veszítsek el mindent –összeesnék a fájdalomtól, mint valami rögtön ható idegméregtől. Mert a mi mérgünk a Jó. Nem szabad, hogy elnyerjük Önmagunkat, mert akkor mindennek vége.
Furcsa, de még a dadogósok között is van rangsor: a legalja, amikor a szenvedésüktől fanatizált dadogók elhatározzák, hogy ezentúl "igenis" beledadognak az emberek képébe. Ők a legundorítóbbak, és ó jaj, ők a legsajnálatraméltóbbak. Ki ismeri azt a szerelmet, amelyik még a saját szerelmét is képes lenne megölni, hogy beteljesüljön? Hát nem maga az őrület ez?!- Durva másodlagos traumatizációval kéne megsebeznünk másokat, hogy értsenek: hogy is tehetnénk, ha egyszer mi sem vagyunk képesek elviselni a látványunkat? – Természetesen a "megoldás" egyik kulcsa nem más, mint hogy a szeretteink elvesztése árán, mindent feláldozva mégiscsak vállaljuk magunkat, a kisgyereket, aki megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy elnyerje a Másik szeretetét. – De erre senki sem képes. Hisz különben nem dadogna. Hisz különben nem lenne semmi probléma. Egyszóval: őrült szerelem ez!
Szerző:
