Köszönöm Babarczy Eszternek, hogy leírta ezeket, amik már eddig is motoszkáltak bennem, csak nem tudtam tudatosítani, kimondani:
„A depresszió is tiltakozás a világ ellen, teljesen egyetértek, bár én azt mondanám, hogy inkább egy én-a-világban érzés elleni tiltakozás, tehát valami olyasmi, hogy én nem akarok/bírok benne lenni ebben a világban, hagyjanak békén.
Mind a kettőt használják zsarolásra a sorstársaink, de azért nem mondanám, hogy mindig zsarolás, hacsak nem valami nagyon átvitt és metafizikai értelemben, amikor Istent zsarolod, hogy legyen már jobb, adjon egy jobb világot vagy jobb ént.„
Istenre haragszom és vele dacolok. Nagyon haragszom rá a múltért, mert mindabban a szituációban ártatlannak éreztem magam, amibe kerültem a családom miatt.
Azt vallják a jezsuiták, hogy Isten olyan, mint egy jó szülő, hagyja, hogy a gyerek megtapasztalja a szabad akaratot és annak következményeit. Ha akarna, besegíthetne, de nem mindig akar.
Szóval a szüleim szabad akaratának és ezek következményeinek áldozata voltam és ezt tartom nagyon igazságtalannak. Bár nem tudom, mi lett volna, ha nem ez van és azt sem, hogy lehet, hogy mégis segített az Isten, mert lehetett volna rosszabb is.
Úgy dacolok most vele, hogy nem fogadom el mindazt a jót, amit manapság ad nekem, ami itt van bennem és körülöttem, túl a múlt nehézségein.
Neki ez tulajdonképpen mindegy, ő nem haragszik rám, mert én ilyen makacs vagyok. Talán inkább szomorú a fafejségem miatt.
Azt hiába várom, hogy seggberúgjon és learattassa velem a babért, ha én úgy döntöttem, hogy megmutatom neki, hogy nem és nem.
Jó lenne elfogadnom azt, hogy nem biztos, hogy elég okos vagyok (és nem is kell annak lennem), hogy átlássam mindannak a jelentőségét, ami régen történt velem, ami miatt ide kerültem, ahol tartok.
Ha van – ha nincs jelentősége, akkor is már elmúlt és jó lenne tudni az itt és mostban élni, az éppen érett almát leszakítani a fáról, ami itt van az orrom előtt.
Ha hálás vagyok, az nem baj, de szerintem azért sem haragudna rám az Öreg, ha nem lennék eléggé az.
Lényeg, ki szeretnék szállni a dacos gyerek poszttraumás pozíciójából valahogy, akkor szerintem a depresszív önszabotázsom is elmúlna.
Szerző:
Megnéztem az Ízek, imák, szerelmeket megint. Nem valami nagy film, csak a szép helyek, színek, ruhák, kaják miatt vettem újra elő.
De ott ugye kimondja, hogy a meditációs szoba bennünk van, amivel egyet is értek.
Akkor tulajdonképpen a bennem lakó istennel harcolok, ami én vagyok valójában.
Megint a kályhánál lettem…
Szia!
Jó, ha az ember így át tudja látni a saját körülményeit; azt is, hogy honnan jött, mit hozott magával, hová tart, és mit kell megoldania ahhoz, hogy oda eljusson. Szerencsés vagy. Nagyon sok sikert kívánok hozzá!
Szeretem az önszabotázs szót, mert mindig figyelmeztet rá, hogy bármit teszünk, magunkkal (is) tesszük. Ha szóba állunk mással, ha kiállításra megyünk, ha főzünk valakinek egy ebédet, ha írunk itt egy blogot, vagy hozzászólunk, azt mind magunkkal — magunkkal is — tesszük (és többnyire jó hatása van).
Az önszabotázs egészen mélyre tud nyúlni. Nem állunk szóba mással, nem megyünk kiállításra — rendben, szociális fóbia. Nem főzünk valakinek ebédet — talán nem tudunk tápláló kapcsolatot tartani. Nem írunk blogot és nem szólunk máshoz, ésatöbbi. Ezek triviális, egyszerűbb dolgok.
De vannak egészen elemi önszabotázs-formák. Például nem mosok fogat. Miért nem? Azt még meg tudom magyarázni, miért nem öltözöm fel — otthonra minek, elmenni úgysem fogok –, de hogy miért nem mosom meg a fogam ilyenkor, az igazi rejtély. Kinek tartok be vele? Kinek mutatom be, hogy jusztse? Milyen energiákat spórolok meg? Milyen rejtett dühöt élek ki? Miért gondolom, hogy egy depressziós naphoz „nem illik” a fogmosás? Micsoda ötlet a depresszióhoz igazítani a napi higiénét?
A szocializmus idején volt egy vicc. Egy jeles költőt bíztatnak hívei, hogy csináltassa már meg a fogait. Mire a költő: ezeknek?
És vegyük a másik végletet: amikor céljaid vannak. Csodálatos az önszabotázs: egyszerű célokat addig bonyolít, míg lehetetlennek tűnnek, s ily módon lehetetlenné is válnak. Miért csinál az ember az életéből kudarcot? Mit akar bizonyítani ezzel?
Erre is van vicc. Kohn panaszkodik Istennek, hogy hiába imádkozik hétről hétre, sosem nyeri meg a lottót. Hát olyan nagy kérés ez? — mondja szemrehányóan Istennek. Mire Isten: baszki Kohn, legalább egy szelvényt vehetnél!
Köszönöm Eszter, ismét nagyon jól tudom hasznosítani, amit írsz. Segít a továbblépésben.
A fogmosás is tényleleg egy érdekes példa.
A vicc meg hatalmas, nem ismertem. (a lottóst igen :))
Szia, köszi, hogy írtál, és köszönöm a drukkolást.
Én csak egy nagy zavart érzek az erőben (vagyis a fejemben :)), de azért igyekszem.
minden jót neked is!
De vannak egészen elemi önszabotázs-formák. Például nem mosok fogat. Miért nem? Azt még meg tudom magyarázni, miért nem öltözöm fel — otthonra minek, elmenni úgysem fogok –, de hogy miért nem mosom meg a fogam ilyenkor, az igazi rejtély. Kinek tartok be vele? Kinek mutatom be, hogy jusztse? Milyen energiákat spórolok meg? Milyen rejtett dühöt élek ki? Miért gondolom, hogy egy depressziós naphoz „nem illik” a fogmosás? Micsoda ötlet a depresszióhoz igazítani a napi higiénét?
A szocializmus idején volt egy vicc. Egy jeles költőt bíztatnak hívei, hogy csináltassa már meg a fogait. Mire a költő: ezeknek?
Én tudom miért utálok fogat mosni (de azért szoktam, ha nem is annyiszor, mint kéne): mert a fogkrém undorító, a fogpor már talán kevésbé, de utálok a saját számban turkálni is. Ez nálam inkább undor, nem szabotázs, asszem.
Eddig még szerencsére jók a fogaim, bár már középkorú vagyok, de nyilván ha minden nap ki kellene mennem, muszájból jobban ápolnám.
Minden esetre biztos meg fogom bánni, ha egyszer kiesik egy magától vagy bajaim lesznek ebből később, de evvel most nem stresszelem magam.
És vegyük a másik végletet: amikor céljaid vannak. Csodálatos az önszabotázs: egyszerű célokat addig bonyolít, míg lehetetlennek tűnnek, s ily módon lehetetlenné is válnak. Miért csinál az ember az életéből kudarcot? Mit akar bizonyítani ezzel?
Erre is van vicc. Kohn panaszkodik Istennek, hogy hiába imádkozik hétről hétre, sosem nyeri meg a lottót. Hát olyan nagy kérés ez? — mondja szemrehányóan Istennek. Mire Isten: baszki Kohn, legalább egy szelvényt vehetnél!
Ehhez nem sok mindent tudok hozzátenni, pontosan leírtad az állapotomat.
Ráadásul olyan végzettségem, adottságom van, amihez igenis kellenének nagy tervek és magamnak kellene kikaparni a gesztenyét, kellenének kapcsolatok is, de ezt is elszab(otál)om.