Na igen. Esetemben kezdődött azzal, hogy nem írattak abba az iskolába, ahova tartoztam volna, mert egyrészt olyan „mélynyócckeri” lepra volt (ami igaz, főleg a diáktársakat tekintve, de került át onnan ötödikben olyan is, aki kutató lett…), másrészt messze! van (10 percre), 3x!!! is át kell menni úttesten. Meg. Én nem jártam óvodába (mert ott olyan rossz a koszt), és akkor még az az egy év iskola-előkészítő sem volt kötelezően. Ezenkívül épphogy befértem az alsó korhatárba (10 nappal voltam „idősebb”); mondták nekik, hogy várjanak még egy évet, de hát miért, hiszen szellemileg teljesen érett rá. Ez igaz volt (mint tudjátok, később is, mindig is ez, és csakis ez számított), viszont egyáltalán nem ismertem kortárs gyerekeket, a Nagyiéknál én mindig nagyobb gyerekekkel, és főleg fiúkkal játszottam. Úgyhogy heteken át úgy féltem a többiektől, mint a tűztől. Állandóan beteg voltam, mert ezen a folytonos „megfázáson” a többiek túl voltak az oviban, én meg ott kaptam el mindent. Lényeg, hogy a suli 5 percre sincs (futva 2 alatt oda lehetett érni), de egyszer át kell menni az úttesten, horribile dictu!, úgyhogy még negyedikes koromban is kísérgettek, de égő volt ez is!
Később kiderült, hogy ez a „közelség” olyannyira szempont, hogy nagyanyámék már ebbe a lakásba is azért költöztek, hogy közel legyenek nagyapám munkahelyéhez… Aztán akkor is, amikor ugye presztízs- és pénzokokból ide jöttek tanítani, differált ez. Haza lehetett jönni két lyukasóra alatt főzni… (Anyám akkoriban tán még rosszabbul főzött, és még jobban utálta az anyósával egy konyhában, ami teljes mértékben érthető, csak a „muszáj” nem.) Engem meg finoman eltanácsoltak, úgyhogy a gimit máshol fejeztem be, na, az is csak 10 percre van, oda gyalog, de visszafelé, ha nem volt útközben valami dolgom (például meginni egy sört valamelyik útba eső krimóban), jöttem egy megállót a busszal. Akkor még nem lehetett ráfogni sem a lábamra, sem a gerincemre, sőt sportoltam is, tehát elemi lustaság.
Még a nyári melóhelyeim is (kivéve a Balatonnál, de az tök más) 10 perc alatt megközelíthetőek voltak, aztán az előfelvételis melóhely a metró+trolijával reggel 7-re rémálom. Az egyetem ehhez képest csak 3 trolimegállóra volt. Na és aztán a nyomda, 5 perc, de 10 volt, mert mentem egyet busszal…
Persze mindezek következtében a mai napig bennem él, hogy 1,5-2 órák munkahelyre menet-jövet tömközzel eltöltése fölösleges, elveszett idő, és nincs megfizetve! (Hozzájárul az is, hogy sem olvasni, következésképp sem tanulni, sőt, kiderült, telót nézni sem bírok mozgó járművön, mert szédülök és hányingerem lesz. Ráadásul ha nem „vagyok jelen”, elfelejtek leszállni, úgyhogy végig aktívan figyelek. Fárasztó.) Ezért IS rázott meg annyira a gyes után bejönni melózni, mert ugyanaz a hely, ami addig 5 percnyire volt, immár 45-re. Később is, engem jobban kifárasztott az út oda, mint a 8 óra munka. Tudták is. Na már most, mióta Budára!!! költözött a volt munkahelyem, teljesen elégedett vagyok, hogy elmentem rokinyugdíjba, mert oda ugyan nem járnék be.
Szerző:
Azt a történetet már megírtam, hogy végül a lányom is ebbe a kétperces suliba járt, és azt is, hogy mi volt az „eredménye” a mindennap náluk tanulásnak. (Már nem 8+4 osztályos az iskola, hanem hatosztályos gimi.) Akkor is bepróbálkozott apám, hogy a gyerek hétközben lakjon náluk, mert innen közel van az iskola, és nem kell olyan korán keljen stb. Na nem! A f@sznak is van vége! Így a lányom legalább megszokta a közlekedést (habár az olvasástól ő is rosszul lesz), és nem okoz neki gondot, hogy néhány U-Bahn und S-Bahn megállót megtegyen melóba menet.