Elment valahány hét egy újabb meredekebb depressziós epizóddal, aztán némileg váratlanul magamra találtam, és még véletlenül sem másra. De még ezt megelőzően hasonlóan váratlanul kerekedett egy találkozóm egy lánnyal, ami nem sok vizet zavart, mondhatni semennyit. A legtöbb mi elmondható tehát, hogy öregedtem egy újabb hónapot. Ja, és meghívtak egy esküvőre, ami eléggé lehangolna ha úgy isten igazából sikerült volna egyáltalán tudomást vennem róla, de nem. A kötelező barátlátogatások tovább csúsznak, és aztán vélhetően majd még tovább, és tovább… A telefon is feleslegesen csörög, ahogyan általában. Egy, még december utolsó napjaiban megkezdett tinderes kommunikáció félbeszakítva, magára hagyva. Élő és halott, valós és valótlan egyaránt teljes mértékben leszarva. Így megy ami megy, sehogy másképpen. Már fantáziálni is egyre kevésbé vagyok képes valami nagyon másról mint ami van, hiszen röhejes ebből a pozícióból bármire is jogot formálni. Rendkívül magabiztosan és pontosan belőttem a lehetőségeket, azaz a zérót, és jelen pillanatban még csak elégedetlen sem vagyok ezzel. A jövőtől, és ezzel együtt a jelentől való állandó rettegés ellenben jelentősen csökkenti a komfortérzetemet. Ehhez még hozzájön, hogy rendesen szégyellem magam nap mint nap, azért is ami lettem, és azért is mert a legtöbb esetben nem is vágyom többre, másra. Olyan ízléstelen mélységekbe nyúlik már a trógerságom, hogy az minden kétséget kizáróan nonszensz, és elfogadhatatlan. Pech, hogy csak ebben a formában vagyok képes legalább valamilyen minimális szinten létezni, így az elszigetelődés és egyéb aggasztó mellékhatások mellett a bűntudat is állandó vendég pályámon. Ettől függetlenül amennyire lehetséges igyekszem nem cseszegetni magamat, és elfogadni azt ami van. Ezt nyomom több mint harminc éve és látható, hogy mennyire bejött! Csak azt akarom mondani, hogy pontosan tudom, hogy minden megmozdulásom végzetesen öndestruktív, de innen visszafordulni konkrétan tényleg nem lehet már, ergo azon múlik a közérzetem a jövőben, hogy mennyire vagyok képes megengedni magamnak magamat, hogy olyan legyek amilyen csak lenni tudok. A legjobb tehát amit tehetek, hogy rossz vagyok, amennyire csak tőlem telik, és telik bőven.
Közben a vissza-visszatérő mániák segítenek többé-kevésbé „mozgásban” (LOL) maradni. Mostanság épp zenével babrálás óra-, nap-, sőt hónapszám. Óvatos számítások szerint még vagy háromezer ritka albumot meg kell hallgatnom mielőtt kipurcanok, ne legyen hiába az a sok kutatás! Szóval szorítanak a percek, kurvára elfoglalt vagyok, gyakorlatilag még kiverni sincs időm. Azonban feltételezhetően ez a gondtalanságot mímelő pörgés nem tart már sokáig, ha egyáltalán tart még valameddig. Pár hete volt a csúcspont, és most speciel éppen kezdek ismét szétcsúszni. Ma délután egy kellemes negyvenes szőkének segítettem valamiben, meghökkentően közvetlen volt, és még magyarázott volna terebélyes vigyorgások közepette amikor mondtam neki, hogy „szívesen”, és mentem a dolgomra. Micsoda „életkép”, innen a messziről! Nem mellesleg teljesen és visszafordíthatatlanul belezúgtam a fogorvosomba! Ha az élet egy végtelenített, cirógatással alaposan megspékelt lustálkodás-maraton volna, módfelett boldog lehetnék vele. De a valóság nagyon messze van ettől, és tőlem is. Viszont kétségkívül utánozhatatlan vagyok, ez exem általános reakciója volt mindig, mindenre, és igaza volt, mindig, mindenben. De ez a tény már legkevésbé sem izgalmas, sőt, fárasztó. A vadonban egy féle skála működik, azon mozog mindenki, ha akar, ha nem. Nem is akartam megint ebbe belekezdeni csak tegnap este eszembe jutott valami kapcsán, meg egy régi bejegyzésem a komikusokról meg a bálkirálynőkről… A felnőttek erősebben hisznek a mesékben mint a gyerekek. Ahh, mindegy, hagyjuk a picsába!
Csináltam megint egy kis válogatást. Hommage Á Doszpot Péter, je! A hetvenes évek elején még volt lendület a világban, aztán jöttek a cinikusok!
Szerző:
