Túl jól tudok érvelni. Magamat legalábbis meg tudom győzni bármiről. Minden gépezetbe csak a gyerek énem miatt kerül hiba. Hülyeségeken lovagolok, és megmagyarázom, hogy miért csinálom ezt, miért nem csinálom azt, vagyis újabban már csak hogy miért gondolok ezt meg azt így meg úgy. Nem mintha bárkit is érdekelne, csak próbálom megérteni magam, hátha. Esélytelen. Annyit értek, hogy mindent elemeire bontok, és sosem úgy rakom össze ahogy volt. Nem értem, miért kell egyáltalán szétszednem? Tényleg ilyen szinten vagyok?
Ja igen, és közben ordítok és idegbajoskodok, hogy dehát nincs is körülöttem semmi jó, és nem fogom fel, hogy mindent én teszek tönkre, és már szanaszét szedem saját magamat is, de mi a fasznak? Mit keresek ennyire? Legalább ha tudnám.
Ja igen, és ez a hülyegyerek akkor a legnormálisabb, amikor nem nyúl semmihez, csak magában duzzog, mert annyi esze nincs, hogy megtanuljon játszani. Ez a két véglet. A duzzogó korszakban néha befigyel egy-két új játék, de mivel nem tud vele mit kezdeni előbb-utóbb úgyis szétszedi, aztán már mindenki látja rajta, hogy nemnormális, és akkor már nem jut semmi, amit szétszedhet, csak a duzzogás.
Még szerencse, hogy nem vagyok szülő, mert egy ilyen gyereket addig vernék, amíg meg nem tanul legalább úgy csinálni, mintha normális lenne. Jahát végülis ez képletesen meg is történt.
Akkor nem szóltam. Akkor végülis minden rendben, azt leszámítva, hogy már lassan agyon kell verni a szinten tartáshoz.
Szerző:
