Be kell végre vallanom majd’ 20 év után, hogy a házasságom nem jó, nem működik. És ezt végre el kellene így fogadnom. Elég volt már az állandó „mitől lenne jobb?”-keresésből.
Szeretjük egymást, csak nem úgy, ahogy jó lenne nekünk, vagy hát talán főleg nekem van evvel bajom. Nem egy nyelvet beszélünk, nem egyforma a szeretet-szemléletünk és igényünk.
Hajlamos vagyok magamra venni annak a sarát, hogy rossz a társulásunk és végtelenül büntetem magam, illetve keresem a lehetőségeket, megoldásokat, hogy hogyan lehetne jobb, de mindennel csődöt mondok, mert nem biztos, hogy bármit is meg kell oldani.
Válni nem szükséges, mert hétköznapi szinten megvagyunk, éljük a monoton életünket egymás mellett. Szóval a válás nem oldana meg semmit sem, az is biztos. Nekem rosszabb lenne ennél is egyedülebb érzéssel. És nem kell más sem.
Nem csak én vagyok felelős azért, ahol tartunk, ezért a nagy nihilért és nem kellene főállásban agyalnom.
Valahogy büntetem magam, hogy nem engedek magamnak kompenzációt, pótcselekvést, ami a közeli kapcsolatban (vagy annak hiányában) leszívott energiákat visszatöltené, amiért érdemes lenne élni és örülni, ha nem találok örömöt a kapcsolatban.
Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha máshol, mással jól érezném magam (itt barátra gondolok, vagy csak külön programra, útra), amíg a házasságban nem. Illetve amíg nem találtam megoldást (ami szélmalomharcnak bizonyul).
Valahogy azt gondolom, és tudom, hogy téves, hogyha nem ezen agyalnék, akkor már nem is érdekel, akkor már nem is számít nekem és szabályosan szégyellem magam emiatt, hogy „feladom”. Pedig közben tudom, hogy ez nem az lenne.
Ördögi kör, mert amíg nem érzem jobban magam, addig a házasság sem lehet jobb érzés, és amíg ez nem jobb érzés, addig nem érezhetem jobban magam. Szóval muszáj lenne kikapcsolódni, de nem várok el valódi problémákat, hogy lehessen miért magamat vigasztalni, rehabilitálni. Ezt már most meg kellene tennem.
És tudom, hogy a házasság is jobb lenne, ha nem lennék ennyire rágörcsölve, hogy csak ez a fontos az életemben, hogy ez jobbá váljon. Mert nem tud és így nem is fog tudni.
Mások legalább talán annyira szeretik magukat, hogyha valami nem megy az életükben vagy szenvedést okoz, akkor eltávolodnak tőle egy kicsit, kinyomják az agyukat (nem gyógyszerrel és piával lehetőleg), futnak, festenek, olvasnak, elmennek szórakozni, akármi.
És nekem ebben is rengeteg lehetőségem adódna, ha megengedném magamnak.
Gyerekkoromban még képes voltam erre, igaz, nem is annyira az én bajom volt, bár sokszor feladatomnak éreztem, hogy megoldjam az ő gondjaikat, de képes voltam legalább pótcselekvésekre, „elaltatni” magamban a bajokat.
Most a magánéletem, a menekülésem, a pótcselekvésem a betegség, a depresszió lett. Ennél egészségesebb módot kellene választani a transzformálásra, a menekülésre.
Szerző:
Kösz, hogy megírtad! Természetesen semmit nem tudhatok a ti kapcsolatotokról, de talán segít, ha elmondom, nekem milyen tapasztalatom volt a szeretet formáival.
Visszatekintve úgy látom, hogy az anyámmal kezdve a párkapcsolataim jelentős részén át a házasságig gyakran éreztem úgy, hogy nem szeretnek, vagy nem szeretnek eléggé, hogy nem érzik a bajaim, vagy nem akarják megérteni, vagy nem motiválom eléggé a másikat arra, hogy tegyen is valamit értem, stb.
Amikor képes voltam érezni, hogy szeretnek, azok voltak az igazán destruktív kapcsolatok, mert abban a szeretetben erős gyűlölet is volt.
Végül negyven felé értem el odáig, hogy képes vagyok érezni olyan szeretetet is, amelynek más a nyelve, esetleg nagyon csendes. Amint ezt megtanultam, megértettem azt is, hogy akikről azt hittem, hogy nem szerettek — kezdve anyámmal –, azok nagyon is szerettek, csak a depresszió és a rossz szocializáció folytán képtelen voltam ezt érzékelni.
Bár a házasságom felbomlott, és ezen nem lehet változtatni, pusztán az utólagos átértékelés is rengeteget segített az önértékelésem helyreállításában, és abban, hogy tudjak nyugodt és békés kapcsolatban élni.
Ezért talán fel kellett áldoznom bizonyos szintű szenvedélyt, de attól már viszolygok is, nem-felnőttnek, éretlennek, fenntarthatatlannak érzem azt az érzelmet, amely a nagyon szenvedélyes kapcsolataimat jellemezte. A biztos kölcsönös szeretet, tolerancia és békesség nekem már elegendő.
Pont most akartam törölni, mert elég bugyutának és ventilálósnak érzem
Akkor nem törlöm, és köszönöm a válaszod, kedves Eszter.
Én sem érzem a válást megoldásnak, mert alapvetően tényleg nincs baj, vagy ha van, akkor úgy érzem, velem főleg, de nem 100%-ban, erről a fekete-fehér látásmódról is jó lenne leszokni.
Nyilván ha nem lenne bennünk sok közös, a gyereken kívül is, nem tudnánk ennyi ideje együtt lenni. Sok a diszkrepancia, az tény, de mégis kitartunk egymás mellett.
És még mindig küzdünk valamennyire biztos, ezért nem ment szét még, enm csaltuk meg egymást, nem verekedtünk össze stb.
Próbáltunk már külön élni, de akkor sem volt szabadság érzés, mert akkor is a megjavításon gondolkoztam. És persze mindig magamat akarom megjavítani, ott is, ahol tudom, hogy nem biztos, hogy csak az én dolgom, vagy nem is vagyok rá képes, mert rajtam kívülálló okok vannak jelen.
Szóval valahogy a jó kapcsolat titka lehet, ami nekem nem megy, hogy szabadnak lenni lelkileg egy ilyenfajta _rabságban_ is, ezt csak idézőjelesen írom persze, nem így gondolom, de hát vannak megszorítások azért, és ez az intézmény sara szerintem, nem a mienkre jellemző csak.
Az biztos, hogy a férjem is megkönnyebbülne, nem aggódna értem (bár jól titkolja, de nyilván zavarja a tehetetlensége a depimmel kapcs.), ha látná, hogy valamiben jól érzem magam, valamitől boldog vagyok. Nem féltékeny, tőle mászkálhatnék, akár pasikkal is, mert bízik bennem és nem is akarnék mást keresni.
Az biztos, hogy ebben a szélmalomharcban nem akarok elsorvadni, de sajna elég jó úton vagyok efelé.
És az is könnyen lehet, hogy a depresszió egyik tünete, hogy az ember nem képes azt érezni valamiről, hogy rendben van, szóval sosem képes belenyugodni, így mindig keres valamit, mert ezt szokta meg, vagy ez az életformája.
Talán mert ebben nőtt fel, hogy sosem lehetett pihenni, sosem volt vagy csak ritkán, átmeneti időre rendben valami, ahogy én is, de talán mástól.
Az biztos, hogy keresi az ember az okát az örömtelenségének, és ilyenkor könnyen a párkapcsolatra gyanakodik. Nekem szerencsém, hogy sok dolgot csinálok, amelyek egy részében mindig van egy kis kudarcélményem, hogy tápláljam a depressziót 🙂
Hát ez is egy bölcs meglátás, tényleg. Nekem nem sok más bűnbak van az életemben.