Nem kérnek segítséget, féltik az „imidzsüket”
Te is a mosolygó depresszió áldozata vagy?
Számos ember éli mindennapjait mosollyal az arcán, ám ha hazamegy és becsukja maga mögött az ajtót, összeomlik: a „mosolygó depresszió” veszélyesebb, mint a bevallott.
http://eletmod.hu/tart/cikk/j/0/109965/1/eletmod/Te_is_a_mosolygo_depresszio_aldozata_vagy
Jaj, dehogy! Ez ha jól emlékszem, Amerikából ered:”Mosolyogj!” 😮 Annál őszintébb, és egyenesebb vagyok. Máskölünben pedig Itthol vagyok. Senki felé nem kell álarcot viselnem, de ha „kéne” az már számomra borzasztó teher lenne. Inkább igyekszem olyannak maradni, amilyen vagyok. Őszintén. Isten elött nincs alakoskodás ugyebár, az emberek véleménye meg nem annyira fontos. Mondom én. Nyugdíjasként könnyen beszélek. :-)) Összegezve: Gyakran járok-kelek holt fáradtan. Komoly képpel…Humorérzékem mégcsak volna, de nincs kivel röhögcsélni. Na, ennyit gyorsan a témához. Szép napot! 🙂
Én nem az imidzsemet féltem, csak hiszem azt, hogy mosolyogva könnyebb élni. Várom, hogy rámragadjon a jókedv, de nemjön. Próbálom magamraerőltetni. Aztán már így itt maradt az arcomon a vigyor. Ezzel szoktak meg. Akik igazán ismernek tudják, hogy ez nem őszinte mosoly, ez csak vigyor. Néha már olyan fáradt vagyok mindenhez. Nincs kedvem elmesélni a bajom, csak elmosolyodok és annyi. És szószerint otthon összeszakadok. Vagy ami még roszabb beszervezek mindenkit otthonra, hogy addig se maradjak egyedül. Majd mások elterelik a figyelmem…és az emberek jobban csatlakoznak egy mosolygóshoz, mint egy panaszkodóshoz…
„Engem is mindíg aranyoskedvűnek ismertek meg, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éjszakai sírásba kerül az, hogy nappal mindíg nevessen az ember szeme.”
Azt ugye tudod hogy Amerikában a mosolygás mögött a Prozact nevü antidepi áll, naqgyon sokan szednek antidepit, a Prozact már nem uj gyógyszer, sőt, most már bizt6os mástól mosolyognak.
Én még nem szedtem soha olyan antidepit amitől mosolyopgnom kellett volna, sőt inkább érzéketlenné válok ez bizonyos esetekben jó, de nagyon sokszor rossz is. Mikor a fiam 28 évesen meghalt akkor is szedtem Paroxatot és egy szem könny nem jött ki a szememből és anyám mondta hogy nem szégyellem magam hogy még csak egy könnyet sem ejktek érte. Azért válaszolok neked, mert te is nyugdijasként tengeted m agad akár csak én és maga ez a tény is rosszul hat ránk.
Anita, én is hozzád hasonlón élek. Ha bárki megkérdezi hogy vagyok, csak mosolyogva válaszolok: „Megvagyok”. De belül üvölteni tudnék a fájdalomtól, a magány érzésétől, a sok szorongástól. Este pedig kisírom magam. én sem az imizsemet féltem, hanem úgy érzem hogy az emberek nem értenek meg, nem érzik ugyan azt mint én, és utálok az érzéseimről magyarázkodni.
A múlt héten végső kétsésgbeesésemben felakartam hívni a lelkisegély szolgálatot, hogy végre kérjek egy kis segítséget. Erre mit mondott be egy gépies női hang?: Ez a szám az ön körzetéből nem elérhető. Elővettem a helyi telefonkönyvet amiben volt még 2 számomra használható telefonszám. Az egyiknél ugyan ezt mondta be, a másiknál pedig hogy minden vonal foglalt. A másodikat 3szor próbáltam, és mindannyiszort ugyan azt mondta. Így könnyeimmel küszködve nehezen elaludtam. Másnap nézelőttem neten és akkor találtam meg ezt az oldalt. Kértem segítséget az egyik pszichologus hölgytől és nagyon kedvesen, egy hosszú levelet írt vissza. Sok mindenre felnyitotta a szemem. De csak így, névtelenül merek beszélni a problémáimról. A világ erről semmit sem tud…