Part VI.
Tudom, hogy szükségem volna egy olyan 'környezetre', ahol szebb és jobb hatások, emberek vannak, akik segítenek időnként – nem tudom azonban, hol lelhetek erre. Próbálom megtalálni, mert muszáj.
Mire 30 leszek, kellene nekem egy utód is. Megrémít az idő múlása. Az emberek mindig hozzátesznek valamit a koruk után. Egészen másképp hangzik az pl., hogy 'Még csak 26 és fél éves vagyok, de már kétszeres olimpiai bajnok, PR menedzser és 2 gyerekes családanya', mint az, hogy "Már 26 és fél éves vagyok, de még csak alulfizetett, agyondolgoztatott alkalmazottként dolgozom, a barátomra nem számíthatok és fogalmam sincs mit akarok az élettől."
Az egyik barátnőmnek már van gyereke, és amióta van neki, elhajigálta az összes olyan könyvet, ami arról szól, hogy hogyan lábaljunk ki a depresszióból stb. Kicserélték. Boldog. Feminista jellegű volt, meg utálta a férfiakat, egyetemre járt, és antropológus szeretne lenni. Aztán terhes lett, de csak az 5. hónapban derült ki. És nem keseredett el, hogy mi lesz vele, hanem önmaga döntött. És nem filozofál egész álló nap az élet értelmetlenségétől, mert azt mondta, most már tudja, mi az értelme, és szomorú, hogy erre nem jött rá hamarabb. Csak én attól is félek, hogy nem leszek jobb szülő, mint a sajátjaim, hogy tönkreteszem egy ártatlan emberke életét a saját bajaimmal. Meg attól is, hogy lehangoltabb leszek, mint valaha, a szülés után…
Csak hát ezek a férfiak is! Félnek ők is. Addig én is kellek, amíg körbeugrálom, főzök, hagyom, hogy használja a lakásom, a dolgaim, az energiám, a pénzem, az időm meg a testem. De amint szóba kerül olyasmi, hogy közös kassza (esetleg, ha már úgyis nálam tanyázik hónapok óta), vagy mit is akarunk mi együtt tulajdonképpen, akkor a pillanatnyi örömökön túlra nem szívesen tekintenek. Sőt, nem ismerek olyan fiút, aki szeretne gyereket (idegesíti őket, meg akkor a nőnek nem lesz ideje a "szerelmével" foglalkozni, mindig pelenkaszagú lesz a lakás, a babák büdösek, egy rakás pénzbe kerülnek, a gyerek az ma már luxuscikk meg ilyesmiket mondanak), a házasság az eleve rossz (válási statisztikákra való hivatkozás), az emberek átlag ötévente megunják egymást és akkor muszáj váltani, ki tudja mi lesz holnap, az abortuszt fizetné, de a gyerek az nem kell. Hát efféle tapasztalatot gyűjtöttem…
Most leginkább az életem kiúttalansága foglalkoztat. Szeretnék úgy élni, ahogy én azt normálisnak tartom. Hogy a 'férfim' biztonságot nyújtson, megvédjen, szeressen, és ne csak használjon. Én szeretek főzni, meg szoktam is. Mosni is tudok. Tisztán tartottam a lakást. Munka után rohantam haza mindig, mint egy eszelős, hogy végre vele legyek. Aztán valahogy sokkal inkább lekötötte a számítógépes játék, a fantasy-könyvek, a barátok. Hetente egyszer hat embert hívott a lakásomba, ahol is szerepjátszottak, előszedték az összes poharamat, bögrémet, megitták az összes teát, kávét, megették, ami ehető volt, ottaludtak, rendetlenséget csináltak. Aztán fellázadtam. Hétfőn játszottak. Csütörtök este még minden úgy volt, ahogy hagyták.
A barátomat nem zavarta a mosatlan edény.
Én meg anyukámnál voltam, így nem foglalkoztam vele. Aztán rájöttem, hogy őt az se zavarja, hogy ott vagyok-e, sőt úgy sokkal jobb is neki, hiszen nem hadakozok, és lehet játszani a gépemen, haverokkal lenni stb. Aztán elegem lett. Kiraktam a lakásból. Persze most is ő a barátom, csak most nem úgy vagyunk együtt, mint akik együtt vannak, hanem találkozunk, kirándulunk, és amikor együtt vagyunk, akkor egymással foglalkozunk. Hát nehéz ez nagyon…
Nagyon nehéz eldönteni, egy érzés azért van, mert jelez, vagy azért, mert tévútra akar vezetni, és le kellene győznöd. Ha ezt valaki mindig el tudja dönteni, akkor számára alighanem minden kérdés eltűnik. De lehet, hogy mindenki küzd ilyesmikkel, csak nem tudok róla… Szóval én azt érzem, hogy ez nem normális, ahogy én élek, de nem tudom, hogyan tudnám normálissá tenni, ha egyszer a körülöttem lévők folyamatosan ellenszegülnek, nekem meg nincs kedvem hadakozni velük, inkább úgy teszek, hogy ők attól mosolyogjanak, még ha nincs is hozzá kedvem.
Meg az is őrület, hogy mindenki igényt tart rám. És megsértődnek, ha nem teljesítem a kívánságaikat. Apukám többet akar látni, tudni szeretné, hogy mikor mi van velem. Szeretné, hogy sok érdekességet hordjak össze, ha már ottvagyok. Szeretné, ha felnőtt lennék, és felnőttként vállalnék felelősséget. A munkatársaim azt szeretnék, ha nem csak ülnék a gépem előtt egész nap dolgozva, hanem friss pletykákat szállítanék, mosolygós lennék, és igazi csapattag, ha rendszeresen járnék velük csoportépítő (azaz kocsmázós) összejövetelekre. A főnököm azt szeretné, ha bátrabb lennék és nagyobb önbizalommal állnék neki a feladataimnak, és ha tudnám, mit szeretnék tenni 3-4-5 éven belül, és hogy mit akarok elérni. Az egyik, irántam különösen érdeklődő munkatársam azt szeretné, ha nemcsak munkatársak lennék, és gyakran járnék vele moziba, falatozgatni, beszélgetni, hiszen annyi közös van bennünk. Egy volt osztálytársam azt szeretné, ha néha találkoznánk, mert nem jó az, ha az ember elhagyja az osztálytársait. A most szült barátnőm azt szeretné, ha többet mennék, amikor ottvagyok, szeretné, ha jobb lenne a kedvem. A régi barátnőm azt szeretné, ha sokkal többet találkoznánk, hiszen tekintettel kéne lennünk a gyerekkori emlékeinkre stb. A barátom azt szeretné, ha gyakrabban lennék szeretkezős hangulatban, és nem gondolnék annyit a jövőre, ami úgysem létezik még. Néhány távoli és rég nem látott ismerősöm azt szeretné, ha újra felvennénk a kapcsolatot, mert régen milyen jókat beszélgettünk. Ismerőseim azt szeretnék, ha rendszeresebben tartanánk nálam bulikat, mert nálam olyan jó bulikat lehet tartani. Az edzőm (most már az ortopédorvos is) azt szeretné, ha lefogynék tavaszra 15 kilót. Hogy 60 körül legyek. Ugyanis a hátam is kész van. Nem csoda, mert annyi mindent cipelek rajta!! Hogy én mit szeretnék???
Jajjj…
Hát ez az egész nem egy rohadt videotéka, ahova bemész, és azt mondod, kérek egy filmvígjátékot, vagy egy romantikust?
Voltam ortopéd orvosnál.
Állítólag Scheuermann-betegség a neve annak, amitől szenvedek már fél éve. Azt hittem, attól fáj a hátam, hogy ablak alatt ülök és megfázik, meg mert sokat görnyedek a gép előtt, még akkor is, ha kihúzott derékkal ülök. Mostanára annyira fájt, úgy éreztem, mintha estére máglyát raktak volna a bal felében, csak padlón fekve voltam képes elaludni, és rengetget kellett masszíroznia anyunak, mert sírtam a fájdalomtól. Aztán elmentem orvoshoz, mert annyira erőteljes lett a fájdalom, hogy alig voltam/vagyok képes állni, ülni, feküdni hosszú ideig… Röntgeneztek, vizsgálgattak. A betegség vagy veleszületett, vagy 13-15 éves korban alakul ki, valószínű nálam ekkor és nem vették észre az iskolaorvosok. (Mondjuk azok azt sem vették észre, hogy egyszer az egyik iskolatársnőm vizeletét adtam le a sajátom helyett, mert nekem akkor épp nem kellett.) A baj az, hogy a csigolyák között a porc elmozdul, és a hátizmom súlyát a gerinc nem képes megtartani, és azért érzem azt, hogy leszakad a hátam, mert télleg le is akar szakadni, önmaga súlyától. Kaptam gyógyszert (12 db 5300 forint!!), eljártam fizikoterápiára (minden ezredik embernek hat), Voltaren kenőccsel kenegettek, jógázni kellene, kondizni tilos, úszni is kellene, de nem tudok, mert félek a víztől. Amúgy meg ha terhes leszek, a doki szerint ordítani fogok a fájdalomtól az utolsó hónapokban, mert nem bírja el a többletsúlyt a gerincem. Ja, és le kell fogynom, hogy azzal a 10 kilóval se terheljem szegényt. Hát ezek vannak mostanában. Pedig így 78 kilósan sem vagyok egy tehén…
A bűntudat-vetésforgóm
Az első nap az, amikor voltam apukámnál látogatóban. Ez a kiindulópont. Eztán két napig nagyjából nyugodt vagyok. Hiszen eleget tettem a kötelezettségemnek. Harmadnap valami megmoccan a gyomrom körül, egyre többet jut eszembe apám, meg hogy meg kéne látogatni. Ezt az állapotot addig húzom-halasztom, amíg csak lehet. Végül a látogatást megelőző napon nem bírok aludni, nyugtalan vagyok, nem bírok figyelni semmire, csak arra a marcangoló érzésre odabent, hogy vajon mit gondol rólam apu már megint, hogy egy hete lassan elmaradok… Végül elmegyek hozzá, ott megpróbálok kedves lenni, színlelni, ő is viselkedik valahogy, és ez adja meg a következő napjaim hangulatát…
Bár mostanában erőteljesen sajnálom is, ahogy öregszik… Ő sem ezt várta az élettől. Nem bírok vele még mindig szót érteni… Olykor hatéves gyerekként viselkedik velem, hisztizik, kötekedik, elégedetlenkedik, ennek hangot is ad, szégyell engem és a tesóm, telefonálgat, hogy aztán belekössön a hangsúlyokba, majd éreztesse velem, hogy nem érzi, hogy én a lánya lennék, ő meg az apám, mert úgy viselkedek vele, mint egy idegennel, és kimért vagyok vele és a szavaimnak éle van — szerinte. Elmondja, hogy mi nem tetszik neki, aztán közli, hogy ő nem akar beleszólni a mi életünkbe, azt csinálunk, amit akarunk, de nem érzi, hogy a gyerekeire lehetne számítani…
Anyu ragaszkodik nagyon, felesleges ajándékokkal halmoz el, gondoskodik, nálam akar aludni, hogy ne féljek egyedül… de nem hagyom. Most nem félek a lakásban, mert a félelem olyasmitől van, ami nem létezik… Ezt mondogatom magamnak… Nehezen alszom el, hülyeségeket álmodom továbbra is… Meg rendszerbe szedem a problémáimat.
A munkahelyemmel kapcsolatosan meg nem tudom, mit kellene tennem, hogy úgy érezzem, nem mennek el hiába a napjaim (nem azt panaszlom, hogy úgy érzem, semmit se teszek, mert ez nem igaz, hanem úgy érzem, hogy sok olyasmit teszek, aminek semmi értelme (rám nézve). Egyre sűrűbben foglalkoztatnak olyan kérdések mint: Jó-e a cégnek, hogy én vagyok nekik? Én vagyok-e a megfelelő ember erre a pozícióra? Egyáltalán mi vagyok én? Tartalomfelelős, webszerkesztő vagy mi? Mit kellene tennem, hogy látványos eredményeket produkáljak az itteni tevékenységemmel? Vajon mit gondol a management a munkámról meg rólam? (Megelőlegezek magamnak vmiféle lesújtó véleményt…) Megbánták-e már százszor, hogy engem vettek ide? Gondolnak-e vajon arra, hogy hol tarthatna a cég, ha nem engem kell megtűrniük. Egyáltalán szakmailag képzett vagyok-e én bármire is? Mikor merik végre megmondani a képembe, hogy keveset ér a munkám, hátráltatom a cég sikeres megjelenését az Interneten, csak fölösleges pénzkidobás az én fizetésem nekik, meg a kávéfogyasztásom…
Mi tart vissza, hogy lépjek?
Az, hogy felelősnek érzem magam a szüleimért, a hangulatukért… Az a benyomásom, hogy ha rosszkedvük van, arról én (is) tehetek. Hiszen a gyerekeiért dolgoztak/nak, mi meg nem becsüljük meg, amit értünk tesznek. Apám felé nem tudjuk kimutatni a szeretetünket, mert FÉLÜNK tőle.
Talán igazából önző vagyok? Vagy az szeretnék lenni? Azt hiszem talán, hogy semmi más baja nem lehet ennek az embernek csak én meg az öcsém? Titokban arra vágyom, hogy minden gondolatát én tegyem ki? Megrekedtem volna 5 éves korom körül érzelmileg??
Hiába mondogatom magamnak, hogy mindenki maga rontja el az életét, ha rosszul dönt vagy helytelenül cselekszik (vagy aláveti magát mások akaratának… hmm…), mégis azt hiszem, nekem kellene megváltoztatni apám rosszkedvét azzal, hogy teszek valami olyat, amitől végre egyszer elégedettnek látnám, ha végre egyszer azt mondaná: szeret, és örül, hogy ilyen remek (eheheh) lánya-fia van. Végül is egész normális gyerekek vagyunk… Nem voltunk börtönben, nem kábítószerezünk, nem szórjuk a pénzt két kézzel, engedelmesek vagyunk, épp csak érzékenyebbek vagyunk, mint kéne (én mindenéppen) és önállótlanok…
A tesóm 24 éves 2 hónap híján, nem panaszkodik soha, de rengeteg ősz haja van, és olyan könyveket olvas, hogy: Érzelmi zsarolás, Mérgező szülők, Menekülés az intimitás elől stb. Apám boltjában dolgozik. Dupla teher. Apám a főnöke. Mint apa azt szeretné, ha a vállalkozást a testvérem vinné tovább. Ehhez ugye határozott, magabiztos fellépés, 'főnökös' stílus szükségeltetik, önbizalom, miegymás. Csakhogy apaként a tesóm összes ilyen irányú törekvését meghiúsítja. Aztán nem győz panaszkodni, hogy a testvérem milyen 'mulya', nem érti, miért nem határozottabb… Hogy nem veszi észre, hogy mennyire logikátlan követelései vannak???
Anyukám meg túláradóan gondoskodik rólunk. Úgy érzem, hálátlanság lenne, ha nem szaladgálnék hozzá sokszor. Nincsenek igazán körülötte emberek. Magányos. Néha moziba megyünk együtt, vagy kávézni, és akkor olyan, mint egy kisgyerek, aki kapott valami szép ajándékot. Meg a szívem szakad meg, hogy látom, ahogy öregszik, és olyan hiábavaló volt az élete. (Na jó, nem egészen: felnevelt két neurotikus gyereket…) Szeretnék neki segíteni csak nem tudom, hogyan.
Szerintem mi a kiút?
Egy időben azt hittem, akkor leszek szabad, független, felnőtt, akkor lesz majd saját, beleszólás-mentes családom, ha apám meghal. De most már azt gondolom, hogy azzal csak sokkal rosszabb lenne, mert akkor meg azon járna az eszem folyton, hogy meghalt, én meg nem tudtam szeretni, hogy nem hoztunk helyre semmit se, és most már nem is lehetne.
Nagyon kemény, nagyon rideg, nagyon elutasító. Pl.: ha üdvözlőpuszit adok neki, rögtön nekem támad, hogy összekrémezem a szemüvegét, nem tudok vigyázni… A vádak még ellenem: nem használom az eszem, gondolkodnom kéne mielőtt megszólalok, és pontatlan vagyok, pedig az idő pénz, és én nem ismerem az órát. Egyszer elmondtam neki (tavaly nyáron), hogy rettegek tőle, hogy félek tőle, hogy amikor náluk vagyok, kisgyereknek érzem magam. Elsírtam magam azon nyomban persze. Erre ő csak annyit mondott, hogy pedig előbb-utóbb fel kell nőni, nincs mese. Most erre mit lehet mondani??
Szomorú ő is, lehet rajta látni. A testtartása sem egy büszke emberre emlékeztet már. Lehet, hogy a barátnőjével sem olyan jó minden, ahogy mutatják… Végül is az ember beleunhat abba, hogy a pénzéért szeretik. Lehet, hogy az bántja, hogy azt hiszi, én is. Pedig engem inkább feszélyez az ajándékozási mániája. De nem lehet vele megbeszélni semmit, mert abból kiabálás, ingerültség, sírás-rívás, összeveszés lesz. Tehát ez sem működik. Lehet, hogy ötven körül a férfiak megváltoznak érzelmileg, és átértékelnek mindent. Lehet, hogy csalódott mindenkiben, és azt hiszi, már öreg, és mindennek vége. Nem tudom. Soha nem beszéltünk érzésekről, mert nem hagyja.
– – Most nőtt egy gombóc a torkomban… – –
Aztán arra is gondoltam, hogy ellenkezni kéne vele, kötekedni, kiabálni, ingerültnek lenni, éppúgy, ahogy ő teszi. Hogy lássa, rá ütöttem… : ) Hátha ez tetszene neki…
Arra is gondoltam, hogy nem kéne annyira adnom a véleményére. Először csak megmondanám neki, hogy együttélek valakivel, ha akarja, bemutatom, ha nem nem. Aztán közölném, hogy nagypapa lesz. Állítólag ettől megváltoznak az ember szülei. A kisgyerek jót tesz a rossz családoknak, csak ez meg azért rizikós, mert ha a kisbaba a pajzs az egymás széttépése ellen… meddig bír egy ilyen gyerek egészséges maradni… Nem tudom, érthető vagyok-e? Villámhárítónak használni egy gyereket… ?
Apám meg a barátnője azt mondják, ne menjek férjhez, nem vesztek semmit, ha nem szülök gyereket, ki tudja, mennyi csalódástól menekülök meg. (Amikor ilyeneket mond, azt hiszem, arra gondol, hogy mi mekkora csalódás vagyunk neki.) Azt mondja, inkább éljek, élvezzem az életem, örüljek, hogy megvan mindenem… Pont erre vagyok képtelen.
Félek a lakásomban. Néha hallucinálok. Pánikrohamaim vannak Néha most is visszamegyek anyu lakásába lakni. Mert amikor sokat voltam egyedül, fulladásos rohamaim voltak, pánik lett rajtam úrrá (ezt a közhelyet!), meg nagyon rosszakat álmodom, és folyamatosan féltek. Olyan érzés, mint amikor tudod, hogy van két perced, ami alatt ki kell menekülnöd a lakásból, de gyorsan össze kell szedned a legfontosabbakat, és futás!!! Közben dobog a szíved, ideges vagy és feszült, nem kapsz levegőt, valami nyomja a mellkasod, és sietni kell. Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy akkor sincs semmi, ha nem érek ki két percen belül a lakásból, de mégis… Persze ezek irracionális félelmek, csak nem tudok rajtuk felül kerekedni. (Egyszer elhatároztam, felmegyek csak azért, hogy megmutassam magamnak, milyen bátor nagylány vagyok, hogy egyedül merek maradni a saját lakásomban egy óráig is akár… haha… Az lett a vége, hogy majdnem kificamítottam a bokám, mikor rohantam le a lépcsőn a negyedikről… fulladással küszködve. Amikor kiérek a lépcsőházból, elvegyülök az emberek között, akkor már nincsen semmi bajom.)
Folyamatosan bűntudatom van. Háborog a lelkiismeretem, mert nem látogatom többször apukámat, mert ha ott vagyok se tudok érdekes és olyan személy (gyereke) lenni, akinek valóban örülhet, mert nem teszek semmit, csak vagyok és dolgozgatok egy olyan cégnél, ami neki nem valami nagy szám.
Mert nem értek semmihez, mert csak elpazaroltam az iskolaéveket, van sok iskolám, mégsem építettem karriert, csak ülök egy irodában.
Nyomaszt a gondolat, hogy még mindig kapok tőle pénzt, lakást, hogy nélküle nem tudnék önállóan élni. Bűntudatom van a titkaim miatt is, amiatt is, hogy kik voltak a barátaim, mert neki ők nem tetszettek.
Amiatt, hogy nem tudok lefogyni, pedig mindig kérdezik, hogy fogytam-e már.
Úgy érzem, valami nagyon rosszat tettem valamikor az apámmal, amivel vérig sértettem, megharagítottam, csak nem mondja el, hogy mi az, hanem csak duzzog, kötekedik, szomorkodik. Nem ilyen gyereket akart magának. Nem vagyunk határozottak, nincs bennünk nagyképűség, rámenősség, önbizalom, nem azok a 'jéghátánismegél' típusú gyerekek vagyunk.
Nem bírok zenét hallgatni, tévét nézni, mert bármin elsírom magam.
Folyamatosan sajnálkozom. Sajnálom anyukámat, apukámat, a tesómat. Anyut, mert tönkrement apu miatt, és ez látszik is a megviselt arcán, aput, mert hiába van új nője, aki szebb-jobb-csillogóbb és hiába van új háza medencével, folyton szomorú, és biztosan amiatt, hogy ilyen lehetetlen, önállótlan gyerekei vannak. Sajnálom őt magam miatt. A tesómat, mert 23 éves korára csak egy barátnője volt, de az is otthagyta 3 év után. Sajnálom magam, mert miattuk szenvedek. Attól szenvedek, hogy apám tőlem szenved.
Menekültem az ezoterikus tanokba, hittem, hogy van túlvilág, hogy ez a mostani élet csak egy szelete a nagy valóságnak, amiben halálom után részesedek, de most már nem lelkesítenek fel ezek a dolgok sem. Nem érdekelnek. Hajlok arra, hogy a végén csak 'lekapcsolják a villanyt'. És addig meg nem kéne hiábavalóságokkal vesztegetnem az időm, csak éppen nincs erőm néha ahhoz sem, hogy felkeljek…
A munkámban is egyre rosszabb vagyok, egyre kevesebbet teszek, egyre több idő alatt, és rettegve várom a pillanatot, hogy mikor jön a főnököm, és mondja: elég, ki innét, csak a pénzünket lopod.
Olyan vagyok, mint Raistlin varázsló a Weiss nővérek könyveiben… Nem bírok ránézni senkire, mert az jár a fejemben, hogy meghal. Hogy meg fog halni.
És látom ahogy öregszenek… És iszonyúan sajnálom őket, mert azt hiszik, ér valamit ez az egész, pedig mindenkit tepsibe vágnak egyszer…
Hogy látom a saját történetem?
Dráma. Vannak benne tragikus részek, megmosolyogtató elemek, olykor kabaré is. Egy olyan ember története, aki elhiszi, hogy ha nem úgy cselekszik, ahogy mások elvárják, akkor valami jóvátehetetlen bűnt követ el. És mivel olyan nincs, hogy mindenkinek egyazon időben megfeleljen, ezért lehetetlen helyzetekbe keveredik. Azt hiszi jót tesz ezzel, aztán rájön, hogy miközben mindenkinek a kedvére akar tenni, elveszti saját magát, és állandóan rosszkedve van. A legfurcsább az egészben az, hogy előbb-utóbb éppen azoknak nem tetszik ez az engedelmes viselkedés meg a következményei, akik ezt elvárják…
Sokat agyalok hülyeségeken, mi?
Összegzés — okos könyvek kategóriái szerint
Szomorúsággal tölt el:
– Hogy anyukám elhanyagoltnak tűnik, hogy meg fog halni, és ez ellen nem tudok tenni semmit.
– Hogy apukám annyi mindent adott nekünk, én pedig nem tudom éreztetni vele a hálámat, a szeretetemet, mert félek tőle.
– Hogy apukám annyit tett értem, és én nem úgy viselkedek, ahogy ő azt megérdemelné, és titkaim (barátaim, magánélet stb.) vannak előtte.
– Folyamatosan félek tőle, hogy rájön ezekre a titkokra, de lehet, hogy tudja is, és ilyenkor attól szorongok, hogy amikor náluk vagyok, mikor hozakodik elő velük, mármint hogy mikor mondja el, hogy tud a titkaimról, és nem tetszeik neki, ahogy élek.
– Hogy nem tudok a kedvére tenni semmivel, hogy érezteti, elpocsékolom magam és az életem, ahelyett, hogy olyan tevékenységet végeznék és úgy élnék, ahogy ő jónak látná, és szeretne érte cserébe.
– Hogy meg fogok halni én is, és nem vagyok képes élvezni az életet, mint mások.
Azt hiszem:
– Hogy felelős vagyok az apám rosszkedvéért, bánatáért.
– Hogy ha megjavítanám a kapcsolatunkat oly módon, hogy úgy élek, teszek, ahogy neki azzal örömet okozok, képes lesz kimutatni a szeretetét érte cserébe.
– Hogy az én feladatom jókedvre derítenem őt, ami azzal történhetne, hogy olyanná válok, amilyennek ő szeretné, de nem mondja el, hogy mik az elvárásai tulajdonképpen.
– Hogy anyukámon nekem kellene segíteni.
Félek attól, hogy:
– Nem leszek képes egyedül fenntartani magam, a lakásom
– Nem leszek anyagilag sosem jó helyzetben és önálló
– Hogy kifutok az időből és nem lesz saját gyerekem, családom, mert nem merek a saját lábamra állni, és nem akarok konfliktusokat a családban egy esetleges unoka miatt, ill. az apja miatt
– Hogy megöregszek anélkül, hogy felnőtté váltam volna
Ha a baj oka a veszteség, veszteségnek érzem a következőket:
– Nincs jó kapcsolatom apámmal, felszínes, udvarias a viszonyunk, valódi szeretet nélkül. Én úgy érzem kihasználom azzal, hogy elfogadom az általa kínált javakat, és cserébe tennem kéne valamit. De ezt a valamit nem tudom, hogyan érjem el. Hogyan tudnék méltó lenni a szeretetére, hogyan lehetnék jó lánya az apámnak? Mit kellene tennem? Hogyan kéne élnem és gondolkodnom? Milyen múltbéli hibámat kellene felülvizsgálnom, ami őt elszomorítja?
– Hogy nem volt jó gyerekkorom, hiába a sok ajándék?
– A gyerekem elvesztését, a beleegyezést az abortuszba, amit csak azért engedtem, hogy apám lássa, mindent úgy teszek, ahogy ő jónak látja, csak végre szeressen egy kicsit. Azt hittem, ha engedelmes vagyok, szeretni fog.
– Hogy 26 elmúltam jóval, és még mindig gyerek vagyok, akinek nem lehet saját családja, mert béna a saját életének kézbevételéhez, mert mindig mások baját akarja megoldani?
– Hogy halandóak vagyunk.
– Hogy annyit tanultam és kevesebbet keresek, mint egy 3műszakos az IBM-ben, hogy ennél a cégnél folyamatosan butulok, hogy kételkedem a saját képességeimben
– Hogy tudom, nem ezt a munkát kellene végeznem, de nem tudom, hogyan találjak olyan munkát, amihez értek és szeretném is csinálni?
Mit kellene javítanom?
– Vagy megszoknom az egyedüllétet a lakásban, vagy megszokni a barátom folyamatos jelenlétét a lakásban (de ez újabb titok kialakulásához vezetne, mert apám nem tudhatna róla, hogy ott lakik), vagy visszaköltöznöm anyuhoz, de az meg azt eredményezné, hogy újra kislány lennék.
– Olyan munkahelyet kellene találnom, ahol nincs sok ember, nem kellene sokat alkalmazkodni, ahol a magam ura lehetnék, ahol azt tehetném, amit szeretek, és ami jól fizet, de nem kell megszakadni.
– Határozottnak, önállónak, nyitottnak kellene lennem, azt mondják mások. De nem tudom, hogyan lehetek én olyan.