1997. elején megzuhantam. Elhagyott a második szerelmem három év után, egy szőke, 16 éves, nagymellűért. Belőlem meg kikanalaztak egy kisbabát. Az lett volna legalábbis asszem… Nem tudtam, hogy terhes vagyok, megjött végig. Azt hittem, azért vagyok sokat rosszul, mert idegeskedem a fiú miatt. Ugyanakkor álomvilág köszöntött rám. Utólag gondolom, hogy azért, mert működtek bennem a hormonok. A fellegekben jártam, mosolyogtam mindenkire, sokat fogytam, megszépült a bőröm, és jól éreztem magam. Anyuval elmentünk az orvosához. Előtte a váróban még viccelődött, hogy milye ari kisbabám lesz, veszünk neki sok szép ruhát, de jó, nagymama lesz. Én meg mondtam, hogy ne viccelődjön, nem lehetek terhes. Az voltam. A baba 14 hetes volt!! Kétségbeestem. Rohantam elmondani apunak, aki baromi ideges lett először, hogy ettől az ágrólszakadt faszitól terhes a lánya, mekkora szégyen!!! Aztán közölte, nem kell megijednem, 20 perc az egész, már más is kibírta. Azt hittem, rosszul hallok. A lelkem mélyén azt hittem, megtarthatom. Hogy felnevelem majd egyedül. Anyu azzal jött, hogy "de még iskolába jársz, előbb azt kell befejezni, még csak 23 éves vagy, mibű fogod eltartani, meg majd egyedül húzkodod a gyereket?"
Sokat sírtam, de sok idő nem volt gondolkodni. Abban bíztam, hogy majd apám szeretni fog, ha igent mondok, ha alávetem magam az akaratának. Apu lefizette az ismerősét (mindenhol van ismerőse), mert asszem, már így is jóval a lehetséges időn túl voltunk… De azt találták ki a dokik, hogy a baba beteg, jobb ez így mindenkinek, hogy nem egészséges a méhlepény, a burok gyenge meg ilyesmik, szóval muszáj. A műtét alatt hallucináltam. Ezt csak most mondom így. Akkor meg voltam róla győződve, hogy Istennel beszéltem, belőle áradt valami nagy fényesség, szeretetet éreztem, örömet, és nem utolsósorban láttam magam kikötözve a kengyeles ágyon felhúzott lábakkal, és láttam, mi történik. Isten azt mondta, megbocsát nekem, több ilyen nem lesz, ez csak valamiféle próbatétel volt, amit én kiálltam, szeret engem. Mindenféle hangokat hallottam, valami alagútszerű, geometrikus formákból összerakott csőben száguldoztam. Nagyon jó volt. Nem kellett magamhoz térnem, mert magamnál voltam, amikor kitoltak a műtőből.
Mosolyogtam, megbocsátóan, a TUDÁS-sal felvértezve, lesajnálva mindenkit, aki csak a testéig lát, és nem tud a szellem hatalmáról. Anyám sírt, mert azt hitte, megbolondultam. Mindenkit úgy hoztak ki onnét, mint egy darab zsákot, egy élettelen hullát, hófehér sápadtan, élettelenül. Én meg ott vigyorogtam, mint a megvilágosodott Buddha, azt beszéltem, találkoztam Istennek és szeret. Ez nagyon vadul hangzik, de életem legboldogabb napja volt… Eufórikus. A gyerekre nem gondoltam, mert Isten azt mondta, próbatétel volt és én kiálltam, a gyerek csak egy eszköz volt ehhez. Kb. három-négy napig tartott ez az érzés. Az orvosoktól kérdezgettem, hogy hallucinogén-e az a szer, amivel altattak, és hogy hazavisznek-e belőle néha maguk is, mert olyan jó? Meglepődtek, és mind azt mondta, hogy nem. Egymástól függetlenül. EZ nekem elég bizonyíték volt a paranormális tevékenységem beigazulásához. Igen-igen van túlvilág, van mögöttes lét, k… jó ez az egész!!! Én valami kiválasztott vagyok és jó nekem.
Onnantól kezdve kissé magasról tekintettem le az emberekre, mert ők nem voltak kiválasztottak, én meg igen. (Ma már röhejes nekem ez az egész…) Aztán rámtört valami iszonyatos erővel az egyedüllét. Később nem tudtam aludni, mert mindig bent találtam magam a geometrikus alagútban álmomban, és nagyon rossz, nyomasztó álmaim voltak. Álmomban mindig meg akartak fojtani kámzsás, arctalan emberek, akik az ágyamnál álltak. Ez már-már valóságnak tűnt, néha tényleg olyan volt, mintha nem álmodnék, és éreztem a kezeket a nyakamon, sikoltani próbáltam, de nem kaptam levegőt. Olyasmiket kezdtem látni az álmatlanságtól, amik nyilván nem voltak ott. Elkezdtem rettegni a sötétben. Később már lámpa mellett sem engedtem magam elaludni. Napi 2-3 óra szunyókálás félig nyitott szemmel.
Ez így ment pár hétig, amikor is elvergődtem a körzeti orvoshoz. Felírt nekem Dormicumot. Azzal már tudtam aludni 4-5 órát is… Aludni tudtam, de olyan voltam, mint egy zombi. Már az altatózás előtt is olyan voltam, csak aztán még inkább. Nem érdekelt semmi és senki. Egész nap vaníliás karikán meg mogyorós csokin éltem. Kerültem a csoporttársaimat, az embereket körülöttem, szótlan lettem és befelé figyeltem. Magammal beszélgettem egész álló nap. Nem vettem tudomást a külvilágról. Híztam is valamennyit. Ez sem érdekelt. Közben vizsgázni kellett. Meghúztak antropológiából és pszichológiából. Mert nem készültem, mert azt sem tudtam, hogy néz ki a tankönyv… (Szerintem van abban valami ironikus, hogy pszichológiából is megbuktam…)
Apám szólt a sebész ismerősének, hogy elképzelni sem tudja, mi lehet velem, de szemmel láthatóan megyek tönkre, kéne nekem egy szakember. Ezt persze nagyon nem illett kimondani, hiszen ez olyan szégyellnivaló dolog. Akinek pszichiáterre van szüksége, jjajjistenem az bolond ugye? Közveszélyes… meg magára nézve is az. Az én lányommal ilyen nem történhet meg. De azért csak kéne neki valaki, mert nekünk nem mondja meg, mi baja van. El sem tudom képzelni, mi hiányozhat még neki?? Megadunk neki mindent. Épp most készülünk lakást nézni neki, mert biztos, hogy az anyja készíti ki. Mi baja lehet, mondd? Így kerültem egy áterhez.
A szakember 55 körüli férfi volt. Rámnézett, megállapodott a szeme valahol a mellkasomon, és arra kért, meséljem el, miért érzem úgy, hogy nekem rá van szükségem. Rögtön tudtam, hogy nincs rá szükségem. Nehezemre esett, de tőmondatokban elmeséltem neki, hogy alig alszom, kilószámra pusztítom a csokoládét, nincs kedvem semmihez, mindig a halálon járnak a gondolataim, ha nem a sajátomén, akkor a mások halálán, és nem tudok örülni semminek. Bólintott, végigkérdezte, milyen gyógyszert szedtem-szedek, mit gondolok, mi lehet az oka a jelenlegi állapotomnak. Megbénultam. Majd pont neki mondom el, mi? És mi van, ha nem is azért vagyok ilyen, mert… Miért is??? Nem emlékeztem rá. Menekülni akartam, szabadulni a kínos csönd elől, nem jutott eszembe semmi. Várt, dobolt a ceruzájával, majd mondta, hogy megtanít relaxálni. Na az egy kabaré volt… Megengedem magamnak, hogy ellazuljon a fejem búbjától a talpamig minden. Ezt sorolta végig nekem, meg kellett jegyeznem a szöveget, gyakorolni otthon is.
Megígértem. Aztán felírt nekem Xanaxot meg Stilnoxot. Nem tudom, ez jó combo???? Ez úgy február vége tájt lehetett.
Szedegettem őket szorgosan. Az eredmény: kiválóbbnál kiválóbb gondolatokat tartalmazó zéhák, csak éppen amikor kiosztották, nem emlékeztem rá, hogy én ezt valaha is megírtam, pedig az én kézírásom volt, kétségtelenül. Olyan csillagos ötösöket kaptam, hogy csak na!! 200 pontos dolgozatból 220-at kaptam, mert annyira elszállt, elvont dolgokat írtam, hogy a tanárok leborultak zseniális szellemem előtt (hahaha)… Minden dolgozatomban kb. 100-szor szerepelt az a szó, hogy 'halál'. Csak éppen nem emlékeztem rá, hogy én ilyeneket gondoltam volna bármikor is. Olyan élvezettel olvastam, mikor kiosztották, a saját írásom, mintha egy idegen író művével barátkoznék, és a hideg rázott tőle… Anyu olyasmire is emlékszik, hogy felöltöztem a vizsgázós ruhámba, hogy akkor én megyek szociológia vizsgázni, ő meg mondta, hogy azon már hétfőn voltam, de nem hittem el neki, és egymagamban üldögéltem az előadóban, várva a többieket…
Valamikor áprilisban arra ébredtem, hogy egy fiú alszik mellettem az ágyamban. Anyu azt mondta kétségbeesetten, hogy már két hónapja ezt teszi, hogyhogy nem vettem észre… Akkor elhatároztam, hogy meg kell halnom. Szorgosan jártam a receptekért a pszichiáterhez, elvittem neki egy-két régebbi dolgozatomat, el sem olvasta őket, elvittem neki az álomnaplóm, azt se. Alig beszélgettünk, szó nem volt arról, hogy nekem bármi másra is szükségem lehet, mint tablettákra… Jártam hozzá, mert kellettek a tabletták. Gyűjtöttem őket.
Közben apai nagyanyám haldoklott. Rákos volt. Amikor jött egy rohama, vagy mi, apu meg a nője Tunéziában nyaraltak, én meg a tesóm két hét alatt egyszer látogattuk meg a mamát. De nem tudta senki azelőtt, hogy beteg, mert titkolta a fájdalmait… Apuék hazajöttek, rögtön bevitették a kórházba. Én lettem az oka annak, hogy nagymama haldoklik, mert ha én többször gondolok a nagyanyámra, és többször elmenetem volna hozzá, biztos most nem tartanánk itt. Ha előbb veszem észre, hogy mama beteg, nem lett volna rákos… Na ez nekem egy kicsit sok volt. Ebben én sem tudtam hinni.
Sokat bejártam hozzá a kórházba, apám ezt a bűntudatom nyilvánvaló lerovásának vélte, pedig arról volt szó, hogy imádtam mindent, ami beteg, halál, perverz, morbid. Szerettem látni, ahogy a mamám szenved, és sikoltozni tudtam volna az irigységtől, hogy miért nem én vagyok 74 éves rákos. Miért halhat ő meg, én meg nem??? Persze sajnáltam is, mert nagyon pici öregasszony lett, de mivel tudtam akkor még, hogy van túlvilág, és Isten szeret minket, azt gondoltam, ami most vele történik, az a lehető legjobb, hiszen eltávozhat ebből a világból végre. (Az ő élete is elég katasztrofális volt, ha valakit érdekel, majd leírom.) Apám haragudott a saját anyjára, amiért rákos mer lenni. Az utolsó pillanatig megtettek érte mindent: CT-re cipelték távoli városokba az alig szuszogó öreg nénikét, biztatták, hogy meg fog gyógyulni, hogy szedje össze magát, hogy akarjon egészséges lenni, és vettek neki többtízezres gyógyszereket, hogy épüljön már fel, és tudjon megint ebédet főzni az ötvenéves kisfiának és annak világszép barátnőjének naponta…
Mama kért, hogy vigyem haza. Hogy tudja, hogy meg fog halni és őt ez nem szomorítja el, de otthon szeretne meghalni, a saját otthonában. Ekkor kerültem csak igazán közel hozzá, mert annak a titoknak a világában élt immár (morfiumtól ködösen), amiben én is tartózkodtam egyszer és Isten jó, ne feledjük. A közös tudás összekovácsolt minket. Haza akartam lopni a mamát. Mondtam apunak, hozzuk el, de ő állította, hogy az orvosok meggyógyítják, csak ki kell várnunk. Hisztiztem. Apu nem bírta tovább a zsarolást vagy ki tudja mit, de hazavitette a mamát, 'csakhogy neked legyen igazad'. Az egyik kifogás az volt, hogy az ápoló-fürdetőnő sokba kerül… Tunézia meg olcsó, mi?? Végül is két hétig még otthon volt, apám neheztelt rám, duzzogott, haragudott rám, nem beszélt velem. Akkor elegem lett mindenből. Éppen annyi gyógyszerem összegyűlt, amivel azt hittem, megelőzhetem mamát az égi kegyelemért való versenyfutásban…
Csak éppen én meghalni is balfék vagyok… Így történt, hogy kimostak bendőmből egy 200 db Xanaxból, 150 db Dormicumból, néhány Stilnoxból és egy multivitaminos plussztablettából (csak az íze kedvéért…) álló, saját készítésű turmixot.
Apám a kórházba csak azért jött be, mert van ilyenkor valami, hogy be kell hívni a szülőket. Apám azt kérdezte: mit akarok tőle. Azt nem, hogy miért jutottam eddig. Nem vádolom őt sem, mert ki tudja, mi játszódik le benne, neki mi fáj, én csak feltételezni tudok mindent… De feltételezem, hogy ezt egy újabb olyan dologként élte meg, ami szégyen, az ő lányával nem történhet meg.
Mama már nem ismert meg senkit. Egy hét múlva meghalt. Azon a héten halt meg, amelyiken megszületett volna a gyerekem… Ezt betudtam egy újabb kozmikus csodának… Hittem, hogy ő öltött volna testet a gyermekemben…