Pánik egy szép napon
Nem merek benyitni a lakásomba. Hátha a Mógen, a kutyám meghalt. Azt, úgy hiszem, nem bírnám ki. Másfelől azért fordultam vissza a földszintről, mert bár már a taxi vár lenn, eszembe ötlött, hátha nem zártam el a rezsót és leég a lakás, amíg nem vagyok otthon. Végül leveszem a kabátomat, mert ha esetleg holtan találom az előszobában a Mógent, rögtön ráterítem majd. Egy hadvezér elszántságával nyitok be a lakásba. A kutya örömében rám ugrik, a tűzhely kikapcsolva. Nem az a baj, hogy ez a jelenetsor már tegnap is lejátszódott, hanem, bár tudom, teljességgel fölöslegesen, de kényszertől hajtva, sajnos holnap is meg fog ismétlődni.
A rendszeres taxizás az én anyagi helyzetemben megengedhetetlen luxus, viszont más közlekedési eszközt nem merek igénybe venni. Először is félek attól, hogy a rendőrök igazoltatni fognak. Persze tudom én, hogy ha történetesen igazoltatnának, semmi baj nem történne, hiszen legjobb tudomásom szerint semmilyen bűncselekményt nem követtem el.
Nade! Mi van akkor, ha a rendőrségi adatbázis elromlott, és véletlenül a nevem mellé az a feljegyzés került, hogy „körözött bankrabló”, és akkor az igazoltató rendőr bevisz az őrszobára, ahol nem adnak vérnyomáscsökkentőt és xanaxot, és még mielőtt a félreértés tisztázódhatna, a stroke végez velem a rendőrségi fogdában. Tehát gyalog kizárólag a kutyámmal vagy a kisfiammal közlekedek, mert azt remélem, úgy nem vagyok gyanús.
Hogy amúgy miben is állna a gyanú, mely felmerül velem szemben, azt nem tudnám megmondani, egyszerűen félek. Félek, és Nossack d’Arthez ügy című regénye jár a fejemben. A tömegközlekedés kilőve, mert a sok ember nagyon nyomasztó, egy villamoson ráadásul bármikor úgy érezheti valaki, hogy le kell, hogy szúrjon. Ráadásul az aluljárók, megállók a rendőrség által, azt hiszem, kedvelt ellenőrző pontok. Autózni nem autózok, mert az autósokat gyakran igazoltatják, nekem meg nincs meg a jogosítványom, be kéne menni a rendőrségre elintézni, de nem megyek, mert a rendőrség épületébe, aki bemegy az kap egy fém bilétát, amit kell adnia, amikor kijön, s ha ezt elvesztem (s miért ne veszteném el?) akkor nem engednek ki. Amúgy se biztos, hogy kiengednének.
Szóval ülök a taxiban, gyorsan pereg a taxaméter számlálója, és megyek egy barátomhoz, aki tegnap öt kilós süllőt fogott, ebédre. Egy ilyen ebéd, nagyon necces dolog. A társaság szűk körű, és mindenki szeret engem. Barátom, az ő barátnője, barátom húga, volt szerelmem, és a testvérpár fiatalon megözvegyült édesapja.
Egy ilyen szeretet-teli közegbe elmenni nagyon veszélyes. Mivel azzal a tudással megyünk oda, hogy itt akár fel is oldódhatnánk, ám nagyon félünk attól, hogy ez nem fog sikerülni, és akkor még félelmetesebb lesz minden. A feloldódást segíthetjük kémiailag, xanax-szal, monmarthe-i száraz pezsgővel, miegymással. Csak nagyon vigyázni kell, át ne forduljunk kontrollvesztett idiótába. Ma este, úgy tűnik minden jól sikerül. Az asztaltársaság tagjai nem tesznek fel túl konfidens kérdéseket, a süllő zöldségágyon kitűnő. Az izraeli helyzetről írt Tatár György cikk elemzése, vagy annak a taglalása, hogy milyen matematikai valószínűsége van annak, hogy egy közvélemény kutató cég tíz százalékkal eltérő eredményt hozzon ki, mint a másik három, kellemes, neutrális témák. Olyan, mintha az élet, a barátság, a beszélgetés működne. Egyszercsak, minden átmenet nélkül rám tör a félelem: lehetséges, hogy délben nem vettem be a gyógyszeremet, és akkor most mindjárt nagyon rosszul leszek. Egyáltalán nem tudok már koncentrálni a beszélgetésre,dadogok valami bucsúfélét, és ijedten hazahuzok. Persze azt itthon sem tudom eldönteni, hogy bevettem-e a déli gyógyszert, de igen helytelenül, az inkább kétszer, mint egyszer se álláspontjára helyezkedek és beveszek még egy szem gyógyszert.
Most az ellenőrző körtelefonok jönnek: Kisfiam mamája, S.M. aki olyan pótpapa-féle, Papa felesége, nagymamám – meg kell tudakolni élnek-e még. A nagymama nem veszi fel a telefont, amit szabályellenesnek ítélek meg, lévén mindig otthon van. Felhívom Németországban élő nővéremet, és megkérdem, hogy ez szerinte is azt jelenti, hogy meghalt a nagymama? Nővérem szerint inkább arról lehet szó, hogy a nagymama alszik és nem hallja a telefon cserregését. Ez a magyarázat számomra nem tűnik kielégítőnek, át a nagymamához. Nagymama álmos szemekkel nyit ajtót, amikor megtudja, hogy felhívtam a nővéremet nagyon leteremt; majd felhívja ő is leányunokáját, biztosítandó arról, hogy jól van.
Most már teljesen megcsúszott a nap, rohanom kell a könyvtárba, jegyzetelni a Savarin-os munkához. Én a könyvtárban nagyon félek. Mielőtt kilépek tízszer is ellenőrzöm, hogy tudattalanul nem nyúltam-e le véletlenül egy könyvet. Amikor átmegyek az ajtón, ami ugye sípolna, ha igen, úgy cseng a fülem, hogy csak akkor nyugszom meg, amikor már a sikló felé sétálok.
(Tényleg a sikló és a libegő, a két olyan BKV eszköz, amelyeket használok!)
Most már teljesen bealkonyodott. Elmegyek a kisfiamért, Simonért, és együtt kimegyünk a Margit-szigetre. Békésen etetjük a szárnyaszegett állatkerti gólyát sonkával, amikor a Simon kijelenti, hogy nagyon fáj a feje és hányingere van.
Tökéletesen ledermedek, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek az agyhártyagyulladás típusos tünetei. Taxi, Heim Pál Kórház, Simon a Nagyvárad térnél tökéletesen gyógyultnak nyilvánítja magát, örömmel tölti el, hogy fehér Opel Astra a taxink, mert ez a kedvenc autója, vidám az út hazafelé.
Miután Simont átadom a mamájának, mintegy cserébe, ő átadja az ő címére érkezett napi postámat. A levelek között van kettő olyan, amelyiknél a feladó nincs megjelölve. Ezeket ijesztőnek találom, ezért kidobom őket a szemétbe felbontatlanul. Kisvártatva megijedek, hátha döntő fontosságú levelek ezek, és a hagymahéjak, krumplihajak, csikkek közül kibányászom és felbontom őket. Két érdektelen meghívó. Kati, Simon mamája kiküld a fürdőszobába kezet mosni, mintha nem tudná, hogy gyűlölök náluk kezet mosni, mert mindig félek, hogy az ezeréves bojler felrobban. Ettől kellően ideges leszek, feszülten válunk el. Haza taxi. A házam előtt egy rendőrségi mikrobusz áll. Nem merek bemenni a házba. Lassan meggyőzöm magam, hogy az rendkívül gyanús, ha a ház előtt cövekelek, és halálra vártan bemegyek. A lépcsőházban a házmester fogad: betörtek az első emeleten egy irodába, ezért van itt a rendőrség.
Otthon vagyok, a gyufaszál érintetlen az ajtóban, ezek szerint vagy nem jártak a lakásban idegenek, vagy nagyon ügyesek voltak.
Most már csak el kell emilezni ezt a cikket, és reggelig, amíg nem beszélek a szerkesztővel, lehet szorongani: megváltoztak-e útközben a betűk?
Régi reggeleken, amikor iskolába induláskor a mamának írtam levelet, szintén nagyon féltem attól, hogy amíg én az iskolapadban figyelem Engelhardt tanárnő fizikai kísérleteit, nézem remegő kezében a Bundsen-égőt, a mama valami egész mást olvas, mint, amit én írtam neki.
A Pánikbetegségről
Amikor már hetedszerre hívtad ki az ügyeletet, súlyos, életveszélyesnek tűnő infarktusod miatt, ám a belgyógyász tökéletesen egészségesnek talál, az EKG-d rendben van; avagy ha úgy érzed, nem kapsz levegőt, kiugrik a szíved, szédülsz, de a háziorvost, mivel mindig egészségesnek talál, épp annyira idegesíted, mint ő téged, akkor ideje elmenni pszichiáterhez. Meglátod, minden rendbe jön.
A szerkesztőségben üldögéltem. Hirtelen tört rám a halálfélelem. A következő pillanatban már remegett a kezem, s hiába próbáltam megszámolni rendkívül magasnak érzett pulzusomat, állandóan elvétettem az érverések számát. Képtelen voltam koncentrálni, agyamat elborította a rettegés. Arra gondoltam, lehet, hogy mindjárt zsibbadni kezd a bal oldalam, s aban a pillanatban már zsibbadt is. Amikor a titkárnő közölte, hogy sápadt vagyok, a szememet könnyek borították el. Biztosra vettem, hogy az infarktus mindjárt elvisz. Klasszikus pánik attak.
Akkor már hetek óta meg voltam győződve arról, hogy rejtélyes betegségem következtében hamarosan meg fogok halni. A kardiológus, vagy éppen a tüdőgyógyász, rendelőjében elképzeltem a Kozma utcát, ahová majd barátaim elkísérik kihűlt, elföldelendő testemet. Éjjel felriadtam, rettenetes szívtájéki fájdalmakra. Egy ideig próbáltam érvelni magamnak: bizonyára semmi baj, hiszen utoljára ma délután készítettek EKG-t, amely teljesen negatív volt, majd arra jutottam, ez most valóban maga az életveszély. A karikás szemű, fáradt arcú ügyeletes orvos lelkiismeretesen megvizsgált, majd közölte, hogy a fájdalmat a bordaközi izmok görcse okozza, aminek kiváltó oka a szorongás. Majd, miután hosszasan lapozgatott az ügyeleti naplóban, a következőt mondta:
– Az elmúlt hat hétben tizenegyszer látogatott meg minket éjszaka, páni félelemben a haláltól. Kössünk egy üzletet: ha elmegy végre pszichiáterhez, ezen túl is bármikor szívesen látjuk, éjjel-nappal. Ám, amíg nem megy pszichiáterhez, mi sem fogadjuk. –
Másnap reggel, Blend doktor úr, a neves pszichiáter, így kezdte hozzám intézendő mondandóját: ön pánikbeteg. Majd elgondolkodva, a Thalassa első számát gyűrögetve, ekképpen folytatta:
– Azoknak a szorongásoknak, félelmeknek az eredetét, amely önből a pánikbetegség típusos tüneteit kiváltotta, alkalmasint egy psychotherápia keretében érdemes lenne pár hónapon át megbeszélni. A betegség kínzó tüneteit azonban addig is csillapítani, sőt nagy valószínűséggel semlegesíteni tudjuk. Ez annak köszönhető, hogy ma már ismerjük a szerotonin nevű hormon viselkedését, s annak befolyásolhatóságát. –
Miután mindezt elmondta, ellátott egyhavi gyógyszeradaggal, és megbeszéltük, hogy én most három hétre elutazom, s ha hazatértem, tisztázzuk, milyen rendszerességgel fogunk találkozni. A harmadik hétre azonban csodálatos változások következtek be nálam, a váratlanul, de rendszeresen előtörő halálfélelmem elillant, pszichoszomatikus panaszaim megszűntek, szorongásaim mérséklődtek. Ennek rengeteg pozitív következménye lett: újra tudtam mindenfélén gondolkodni, agyamat immáron nem a rettegés töltötte ki, az élet ismét működni kezdett.
Ám a tünetmentesség és a kényelmesség kevercse arra az elhatározásra indított, hogy kihagyható a pszichotherápia, hiszen látszólag semmi bajom. Megspórolható az önismeret, a problémák eredetével való szembesülés. A gyógyszereket ettől kezdve különböző ismerős orvosokkal irattam fel. Kényelmemért igen nagy árat fizettem, de erre csak jóval később jöttem rá. A pánikattakok a gyógyszerek hatására ugyan megszűntek, de helyettük sok más (fizikai fájdalmaktól ugyan mentes) pszichés probléma jelentkezett. Mire végre rászántam magam, hogy a pszichiátriai segítséget igénybe vegyem, jónéhány baj történt, mind közül a legnyomasztóbb, hogy elvesztettem a szerelmemet. Mindez igen nagy valószínűséggel nem következett volna be, ha élből elfogadom a pszichiáter „meghívását”.
Mindebből nem csupán az következik, hogy amennyiben észlelik magukon a pánikbetegség tüneteit, fogadják el, hogy ez egy komoly orvosi probléma, melynek megoldásában a pszichiáter hivatott segíteni, de legyenek nálam sokkal bölcsebbek, s a tünetmentesítés mellett, az orvos által ajánlott pszichotherápiában, rögvest kezdjék meg a kiváltó okok felkutatását is.
Közben persze ne feledjék, hogy a lélekgyógyászat egy kisérleti tudomány, s olvassák el újra Karinthy Az idegorvosnál című opuszát.
Tudják: ” maga szereti a sárga bablevest!…”
Nálam a delírium nem szalmaláng
Ma például, miután bevettem a truxalt — ez a sok gyógyszer közül, amelyeket szedek, az alkoholéhség csillapítására szolgál –, megnyugodva gondoltam arra, hogy már biztos nem fogok pár deci pezsgőnél többet inni, így hajnal felé, hiszen mindjárt menthetetlenül elalszom.
Az alkohol és új, szépen csomagolt gyógyszerem garantált együtthatása ez.
Hosszú és gyötrelmes volt (nekem legalábbis) az út a rutinszerű önpusztításig.
Jókai írja: „A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja és azt mindig látja”. De talán azon céllal, hogy elmulasszuk a maródiságot, meg persze betegségünk „jellemével” szinkronban, érdemes egy kicsit hátra nézni.
Minthogy a mamám, míg öngyilkos nem lett, orvosi rendelvényre tucatnyi szedatívumot, idegrendszerre ható gyógyszert szedett, én valahogy már kisgyermekként tudtam, hogy sosem fogok egy szem nyugtatót sem bevenni.
Minthogy a papám, míg el nem pusztította a rák, mindennap ébredéstől ájulásig ivott, én valahogy már kisgyermekként tudtam, hogy sosem fogok egy korty alkoholt sem inni.
Pedig sok izgalmas kaland is adódott, nekem a gyermeknek, szüleim szenvedélybetegségeinek köszönhetően.
Amikor például a papa hosszú idő után meglátogatta a mamát egyik kezében egy sztolicsnajával, másikban egy csokor gyöngyvirággal. A látogatás célja az lett volna, hogy elnyerjük anyám beleegyezését ahhoz, hogy a papa kivigyen egy évre Nyugat-Berlinbe. Tíz évesen nem tudtam eldönteni, erősíti vagy gyengíti a papa pozícióját az a tény, hogy egyszer csak, ledöntve a fotelt, amelyben a mama ült, ráhengeredett a meglepődött mamára és azt mondta, „most laposra keféllek”.
Kedvesen mondta, úgyhogy nem volt világos, miért tiltakozik anyám oly erősen.
Másnap a papa hosszas nyelvi előadást tartott nekem arról, hogy a kefélés mozgásképe miként függ össze azzal, amire ő gondolt. Akkor nem utazhattam el a papával.
Helyette a mamával mentünk el Szocsiba, ahol akkor lett igazán élettel teli a nyaralás, amikor a mama benyomott két doboz Eunoctint. Hogy a továrisbácsik milyen kedvesek voltak! Piros, kék és zöld telefonkészülékeiken nyomkodták a sok gombot. Mondták, hogy a mama most kicsinyég beteg és a kórházban fog pihenni, engem meg hazarepítenek és a Ferihegyen várni fog a nagynéném. S végig a Tupoljev pilótafülkéjében utazhattam, és a pilótabácsi minden kallantyúról és gombról elmondta, mire való! Csoda jó volt.
Mégis valahogy tudtam: én mégse.
Lázadó kamaszként egészen extravagáns tervet ötöltem ki: ha majd törvényes feleségemtől gyermekem születik őket soha el nem hagyom, és a szerető környezetemen kívül semmitől sem fogok függeni.
De persze az ember később megnyugszik és követi a szülői mintákat. Mégis huszonegy éves koromig úgy tűnt nagy baj lehet. Alkalomszerűen ittam csak, a füvet nem nagyon bírtam, az igazi kábítószerektől pedig megóvott kóros hipochondriám.
Aztán viszont mint bolond, ki letépte láncát. ’95 őszén, amikor otthagytam feleségemet öt hónapos kisfiúnkkal együtt; új szerelmemnél, Rozinál laktam. Sok hazudozás, fogmosás és Visine szemcsepp mellett is nehezen volt leplezhető, hogy napi egy üveg kóser szilvát benyomok és mellé négy-öt jointot is elszívok. Mivel én a Papával ellentétben nem láttam célszerűnek szerelmemmel megosztani, hogy mind többet iszom, és mind kevesebbet dolgozom, a kapcsolat a totális őszintétlenségre épült. Hála a folyamatos bódulatnak, én nem gondoltam sose végig, jól van-e az, hogy én nem bízom benne, ő meg előbb-utóbb rá kell jöjjön, hogy méltatlan vagyok a bizalmára.
Ha elég sokat iszunk és szívunk, ugyanakkor nem nyerünk a lottón, az azért is jó, mert mindenféle zavaros kölcsönkérésekbe bonyolódunk fedezendő az élet kiadásait. (Ezeknek a kölcsönöknek sajátossága, hogy kicsit lopásnak tűnek, hiszen az ember úgy kér kölcsön, hogy pontosan tudja amikor kér, hogy az ígért határidőre biztos nem sikerül visszaadnia.)
A teljes bizalomvesztés, munkára való képtelenség, a pokoli migrénrohamok együttesen oly ijesztőnek bizonyultak, hogy átmenetileg (akkor azt hittem végleg) abbahagytam a mélyrepülést. ’97 elejétől három éven át látszólag működött minden, rendszeresen dolgoztam és 2000 elejéig csak alkalomszerűen ittam. Igaz, közben szert tettem a pánikbetegségre és ebből adódóan a különböző szorongásoldók, antidepresszánsok napi és nagy dózisú fogyasztása lett új függőségem. (Ld. még a szerző ’A Pánikbetegségről’ c. cikkét.)
Circa egy évvel ezelőtt újra nekiláttam a „nálam a delírium nem szalmaláng” empirikus bizonyításának. A fokozatokra nem emlékszem, azt hiszem nem is nagyon voltak, csak azt tudom, hogy tavaly januárban már nem nagyon voltam el egy üveg pálinka nélkül. S mivel közben szedtem a szorongásoldókat, ez már nem is annyira alkoholfüggőség volt, mint inkább politoxikománia.
Úgynevezett objektív mentségekkel persze az ember mindig megajándékozhatja magát. Én ebben az időben mindent azzal magyaráztam, hogy a papám haldoklik. De ez elég öncsaló és buta magyarázat, visszagondolva, hiszen éppen a papámmal nem tudtam odafigyelően, mélyen beszélgetni, mert mindig minimum illuminált voltam, holott tudtam, nemsokára már sehogy se beszélgethettek vele.
Azután nyáron meghalt a Papám, a szerelmem több hónapra elutazott és én sosem látott mélységekben találtam magam. (Bár magamra nem tudtam találni.) Ami azelőtt elképzelhetetlen volt, kötelező lett: a nap nem indult el egy pohár jéghideg pálinka nélkül. A gyógyszerek és az alkohol együtthatásának következtében egyre többször nem tudtam reggel felidézni az előző este óráit. Amúgy is meglévő konfabulációs hajlamom, magyarul, hogy össze-vissza beszélek, erősen fokozódott attól, hogy a valóságosan megtörtént események egy része kihullott a fejemből, és ezt leplezendő meséltem mindenfélét. Amikor már tíz hónapja tartott mindez, akkor, ahogy ennek lennie kell, minden tönkrement. Elvesztettem a szerelmemet, alig tudtam koncentrálni a kisfiamra, ellepett az adósságtenger.
Most a reparálás korszaka van, próbálom az összetört dolgokról azt remélni, hogy helyrehozhatóak, nem nagyon iszom, és rengeteget dolgozom. Talán egy fél múlva már látni lehet, sikerült e végleg lehátrálni az alkoholról, és ennek köszönhetően mi és mennyire jött helyre miből.