A pszichológusom szerint nem szeretem magam. Hm. Igazából rájöttem, hogy még nem definiáltam, mi is az önszeretés.
Az önértékelésemmel valóban van baj, de hát kinek nincs ebben a kamukirályságban.
Meg aztán észrevettem, hogy ha segíthetek valakinek (emberi, lelki, beszélgetős, megtámogatós, felvidítósra gondolok), akkor valamiféle jóérzés keletkezik bennem. Persze az ilyesmi során gyakran sérülök, mivel nem hiszek a szoft dolgokban, nem tudományos alapon megy a segítés, hanem valódi adok-kapokkal. Az igaz, hogy rám inkább az adok-helyzet jellemzőbb, de van ilyen.
Erre azt mondja a pszichológus, hogy az ilyen énátadás helyébe kellene talán az önszeretetnek lépnie. De mi van akkor, ha nem a tudományos megközelítés a frankó, hanem a transzcendens? Mi van, ha a segítés a FELADAT? Mármint az enyém. Persze az igaz, hogy minden nagy segítés után egyre lejjebbről kell visszamásznom, de akkor sem tartom értelmetlennek. Valamiféle áldozat, ha tetszik én fel- vagy -átadás nélkül meg nem érdemes, és nem is hat szerintem.
Kicsit ez a bajom ezzel a pszichológuskodással is. Úgy beszélgetünk, mint a legjobb barátok, és aztán semmi.
Megpróbálja bepótolni mindazt a dicsérést, amit az anyám elmulasztott. Ez hihetetlenül intim. Még jó, hogy nő, meg idősebb is. És aztán eljövök, és vége. Ez tuti abnormális. Mindig azzal vigasztalom magam, hogy a kromanyoni ember genetikai állományával bírunk, nem csoda tehát, ha nem stimmelnek a dolgok.