Ez tulajdonképpen egy születésnapi levél, magamnak írtam, de Nektek megmutatom.
Hajnalodott. A régi ellenfél, az álom megint túl gyorsan távozott, de most nem bánta. A Lány jóleső nyugalommal nyújtózott el a teraszon a nyugszékben. A két kutya örült iramban futott a kertnek, vad kíváncsisággal keresték az éjszaka nyomait. A megszokott mosollyal nézte őket. Tegnap születésnapja volt. Persze amolyan elmélkedő csendet tervezett, csendes összegzést, a megszenvedett, és megszelidített egyedüllétben. A terv az első gratuláló telefonokon futott zátonyra, azután üzenetek érkeztek, kedvesek, tréfásak, melegszívűek. Délig mindenki jelentkezett. Először a szülők, aztán a legjobb barát, az egykori kedves, az asszisztense, kollégák, barátok, még a pszichológus is gratulált. Jó érzés volt ez a körülölelő szeretet.
Délben a nemrégóta megszokott egyórás kimerítő torna után borult fel a viszonylagos nyugalom. Az édesapja kereste, a festő, segítséget kért annak az óriási anyagnak a megvarrásához amelyre legújabb (tisztán pénzkereső) feladatát, valami transzparens félét készült festeni. Aztán a munkahely jelentkezett, hogy nem ugrana be este valaki helyett. De beugrana. Szokásos kapkodással indult, egy óra vezetés, aztán negyven méter varrás. Megküzdött vele. Valami nehéz műanyagos drapéria volt, szegés, zsinórozás. Két és fél óra alatt készült el. Az anyja meg is jegyezte, hogy a születésnapján még tőle kapnak ajándékot. Örült, hogy segíthetett, ketten nem boldogultak volna vele.
Aztán az esti munka, a monitorok monoton villogása, a kollégák rezignált unalma, megint egy közhelyes téma, amit ebben az álmédiában fontoskodva végig kell csócsálni. Hazafele virgin gyümölcskoktél egy barátnővel, rövid, levezető csacsogás, és végre megsimogathatta a fergeteges örömű kutyákat otthon, de ez már nem tartozott a születésnaphoz, éjfél rég elmúlt. A nyugodt összegzés az éjszakára maradt tehát.
A kertben ült le. Szerette a nyár hangjait. És végre békésen gondolkodhatott. A nagyapja jutott eszébe, a tisztviselő, aki a megyei irattárt vezette. A határozott férfiassága, meg hogy pisztollyal fenyegetőzött öngyilkossággal a leendő nagyanyjának, hogy 'Margit, én megölöm magam, ha nem lesz a feleségem.' A becsület és a férfiasság szóról mindig ez a nagyapja jutott eszébe, aki szelíd nyugalmával az egész családot irányította. Aztán a gyerekkori nyarakra ugrott, a kalandokra anyai nagybátyjának plébániáján, a beszélgetésekre az egykori ciszterci szerzetesekkel, a félelmetes szellemi játékokra, amelyeket mindig ő nyert, bár a legfiatalabb volt a parókián vakációzó gyerekek között. A büntetésekre, amelyeket eretnek gondolataiért, és zabolázhatatlan természetéért kapott. Jól emlékezett az elzárásra a sötét szobában, ahol remegve fogadta meg, hogyha a sejtelmes falmélyedésben porosodó Páduai Szent Antal megmozdul, kiugrik az ablakon.
A gimnáziumot utálta. Semmi újdonságot nem hallott, részint mert nagyon erős alapozó iskolába járt, részint mert akkor már saját válogatás szerint olvasott szenvedélyesen. Ott alakult ki az a megkülönböztetett figyelem, ami azóta kísérte, amitől próbált, de nem tudott szabadulni, és amivel csak mostanában békélt meg. Most már értette, hogy mennyire más közegből jött, mint a társai. Az emberi tartásnak egészen más vetületét ismerte, mint a szocialista embertípus. Erősen emlékezett arra az érzésre, amikor a szünetekben a szerzeteseket hallgatta, vagy paptanár rokonait kérdezgette. Hogy milyen jó volt kicsinek érezni magát ennyi tudás árnyékában. Innen hozta azt az alapelvet is, ami az emberi értékeket helyezte minden elé, és itt értette meg a 'nem ártás' és a jó szándék fogalmak valódi tartalmát.
A serdülőkor természetesen mindent szétzilált. A nő ébredése, az első szerelem, aztán a többi fenekestől fordította ki magából, valamit lázasan keresett, valami kizárólagosságfélét, éterit, tisztát. Akkoriban rengeteget rajzolt. Nem volt nehéz, előbb fogott ecsetet, mint ceruzát, tehetséges apja bátorságra tanította minden alkotásban. A csellózást tizenkét év után hagyta abba, pedig rajongott a meleg barna hangokért, de nem volt kiugró tehetség. Csak nagyon jó volt. Ez a szint nem érdekelte.
Az ébredő ifjúkori hübrisz sokat ártott, a továbbtanulást is tönkretette. Elvégzett valami főiskolát, aztán elkezdett egy egyetemi magyar szakot, de felháborodottan hagyta ott, mivel sekélyesnek érezte az előadásokat. Dolgozni kezdett már a főiskola alatt, tizenkilenc évesen. A média megfelelő talajnak látszott, hogy világba kiabálhassa az igazságot, hogy a tudás terjesztésén dolgozhasson, egy darabig nagyszerűen is érezte magát, képességei tolták előre, szakirányú iskolát klerikális háttere miatt nem végezhetett. Sokáig szerette ezt a munkát. Sikeres volt, megbecsülték. Nem vette át a harsány nagyképű stílust, ami körülötte uralkodott, képességeit a természet ajándékaként kezelte. Sosem adminisztrálta magát. Nem nevezett be munkákat semmilyen versenyre, ennek ellenére két komoly díjat is nyert, a nevezést valamelyik önérvényesítő munkatárs intézte, a díjakat mégis ő kapta. Nem figyelt a visszhangokra, a sajtóra sem. Valami rossz változást érzett. Akkor kezdett eladósodni munkaadója, és kötött olyan kompromisszumokat, amit sehogy sem tudott elfogadni.
Lassan visszavonult. Folyamatosan őrlődött azon, hogy szabad-e még jelenlétével legitimálni a számára idegen elveket. Ez a belső küzdelem volt, ami a betegséget megalapozta, aztán jött hozzá másféle bánat is, egyfajta elidegenedés, amelyet a munkahelyén megjelenő új generáció sivársága, erkölcsi és tudásbeli hiányai, a pénzközpontúság, az elvtelenség okozott. A magánéletben nem volt sikertelennek nevezhető. Inkább azt mondanám, hogy nehéz feladatokat kapott, és volt hogy eltévedt. A természetes emberi segítségnyújtás képessége mindig sok barátot vonzott, a jó humor és az elementáris életigenlés pedig megtartotta őket. Az utolsó hosszú kapcsolat is egyfajta segítségnyújtáson alapult. Aztán lassan megértette, a páciens meggyógyult, el kell engedni. Szerencsére időben tette meg, így egy testvéri szintű barátot szerzett, és megtanulta végre, hogy a különféle érzelmeket nem jó összekeverni.
Persze ezek nem voltak könnyű idők, és nem volt könnyű a döntés sem. Hálás volt a betegségért. Sokat tudott meg magáról, és azt biztosan érezhette, hogy nincsen szégyellni valója. Nem szerette a nyavalygást. Akart meggyógyulni. Hónapokig érezte a helyzetet reménytelennek, aztán valami elkezdődött. Először kitalált egy új munkát. A régit egyelőre pénzkeresetnek alapjáraton megtartotta, és kigondolta, hogyan léphetne az új felé. Életében először felkeresett egy igazgatót, elmondta a gondolatait. Azonnali szimpátia vette körül, szívesen fogadták, örültek a becsületes elképzeléseknek, vizsgáztatták, és elismerték a tudását. Elindulhat tehát egy új dolog. Ez a munka is segítségen alapszik természetesen, (úgy látszik ez a mániája) de intézményes szinten, nagyban.
Nagyon örömteli a várakozás, izgalmasak a próbafeladatok. Még a teljes munkakörre várni kell egy kicsit, hiszen ez valóban nem létezett eddig, kis idő, míg a formát létrehozzák. Aztán elkezdődhet. A háttérország is elcsendesülni látszik, talán a nyár végéig sikerül eladni a közös házat, és visszaköltözni a városba. Az egyedülléttől sosem félt. Nem volt magányos. Halálosan szerette az embereket, tisztelete magát a félelmetesen tökéletesnek látszó szerkezetet is. Az egyedüllétek pedig mindig csak időlegesek voltak. Most is így lesz nyilván. De ha nem, nem. Nincs görcs. Örült, hogy mindezt végiggondolhatta. Új korszak kezdődik, ezt tudta. Nem félt, várta.
A sárga teniszlabda a lába elé gurult. Messzire hajította, és kedvtelve nézte az utána iramodó kutyát. Ja kérem, az agár, az agár. Hatvannal megy, keveset fogyaszt. A kis fekete az ölébe ugrott, a szokásos simogatás-ötpercre. Azt hiszem, boldog este volt.