Most elmesélek valamit, ami nem regény, velem történt, amikor még kisgyerek voltam. Talán elsős, úgy 6-7 éves. A nagymamámnál voltunk a szüleimmel, tél volt, olyan régifajta tél, nagy hóval, nagy hideggel. Az esti órákban elindultunk a plébániára, már sötét volt, anyám nagybátyját akartuk meglátogatni, aki a falu papja volt. Apró, halk szavú öregember volt, azóta meghalt szegény.
Apám előrement, hogy szóljon egy nővérnek, hogy nyissák ki a kaput. Mi a mamámmal lassabban mentünk, nevetgéltünk, hógolyóztunk. Akkor valahonnan előkerült két fiatal férfi. Nem láttuk honnan jönnek, egyszer csak ott voltak.
Megállították az anyámat, hangoskodni kezdtek vele, fogdosták, kiabáltak. (Anyám gyönyörű nő volt. Én ma is szépnek látom, bár ahogy mondják, eljárt már fölötte az idő.) Rángatták, üvöltöttek mindenféle dolgot, amit nem nagyon értettem. Ő nem reagált, teljesen megmerevedett, elengedte a kezem. Én mint az őrült rohantam az apám után, azt üvöltöttem közben, hogy meg akarják ölni a mamámat. Többször elestem. Mire a paplakhoz értem, vérzett a kezem is, az arcom is. A nővérek vittek be.
Apám, ezt már tőle tudom, kirohant, kitépett egy lécet a kerítésből, elzavarta a két részeget, és behozta az anyámat. Én ezután 4 napig félrebeszéltem, elkezdtem dadogni, és semmilyen gyógyszerrel nem tudtak elaltatni. A dadogás elmúlt pár hónap múlva, apám egészen addig kísérgetett az iskolába, és értem is jött, különórákra hozott-vitt, amíg már nem féltem. Ez úgy ötödikes koromban volt.
Azóta nem tudok aludni. Egyhuzamban 3 óra volt a legtöbb. Azt is úgy, hogy a legkisebb zajra felébredek. Biztos készenlétben vagyok, hátha segítséget kell hozni. Nem elviselhetetlen a dolog, nem okoz semmiféle bajt. Egyszerűen az én napom hosszabb.