Cikk a NYT-ban a depresszió előnyeiről és hátrányairól

Márciusban hosszú cikket közölt a New York Times, melyben egy 2009 nyarán megjelent tanulmány nyomán a depresszió, illetve a levertség feltételezett előnyeit, és az elmélet kritikáját járja körül a szerző, Jonah Lehrer. A depresszió kedvező oldalait vizsgáló elképzelés evolúciós szempontból közelít, azt vizsgálja, milyen adaptív előnyei lehetnek az állapotnak.

Az evolúciós elmélet felől tekintve nem az a rejtély, hogy a depresszió létezik, hanem az, hogy milyen gyakori betegség. Hiszen míg a legtöbb mentális zavar előfordulási gyakorisága nagyon csekély, a depresszió mindenütt jelen van.

Aki depressziós, az a fájdalmába merül, és elbújik a világ elől.  Nem eszik (vagy túl sokat kezd enni), elveszti szexuális érdeklődését, nem tud aludni. Mindig fáradt, pedig egyre kevesebb dolgot csinál. Sokat gondolkodik a halálról.

E kínok kitartó jelenléte – és a tény, hogy mindez öröklődőnek tűnik – komoly kihívás elé állítja a darwini evolúciós elméletet. Hiszen azt jelentené, hogy az evolúció súlyos hibát vétett, amikor utat engedett egy olyan betegségnek, amely gátolja a szaporodást (az emberek felhagynak miatta a szexszel és öngyilkos gondolataik vannak). Valamilyen rejtélyes okból a modern ember agya hajlamos a szomorúságra, és gyógyszerekre van szüksége, hogy meneküljön előle.

Az alternatív értelmezés az lehet, hogy a depressziónak van valamilyen rejtett célja, és a gyógyszeres beavatkozás csak tovább ront az eleve pocsék helyzeten. Ebben a felfogásban a depresszió egy fájdalmas, de adaptív válasz az embert érő csapásokra.

Két virginiai kutató, Andy Thomson, a Virginia Egyetem pszichiátere, aki 32 éve folytat magánpraxist is, és Paul Andrews pszichológus a Virginia Commonwealth Egyetemről, evolúciós pszichológia szemlélettel vizsgálja a depresszió jelenségét, a "depresszió paradoxont", azaz hogy miért is ilyen gyakori egy ennyire "költséges" betegség. Az evolúciós pszichológia a természetes szelekció fogalmaival próbálja magyarázni az emberi elme jellemzőit. Bár bizonyos eredményei ellentmondásosak, alapvetése – mely szerint az agynak komoly evolúciós története van, és ez a történet alakította az emberi természetet – általánosan elfogadott a tudósok körében. Azon már nincs komoly vita, hogy az evolúció formázta-e az agyat, a kutatók kérdése inkább az, hogy ez a formázás mikor és hogyan történt, és mentális tulajdonságaink közül melyek az adaptáció, és melyek a véletlen eredményei.

A depresszió evolúciós gyökereiről gondolkodva a két kutató a betegséget jellemző gondolkodási folyamatra, az úgynevezett "rágódásra", önmarcangolásra összpontosított. Az elmúlt évtizedekben a pszichiátria veszélyes mentális elfoglaltságnak tartotta a rágódást, mert az embereket arra indítja, hogy leragadjanak a hibáiknál és problémáiknál, így rossz hangulatuk tovább fennmarad. Vizsgálatok is születtek, melyek kimutatták, hogy a rágódás a pesszimizmus egy haszontalan formája, a szellemi energiák tökéletes elvesztegetése.

Ez volt tehát a tudományos közmegegyezés, amikor Thomson és Andrews vizsgálni kezdte a depresszió paradoxont. Evolúciós nézőpontjuk arra indította őket, hogy feltegyék a kérdést, lehet-e valamilyen célja, haszna is a rágódásnak. Megfigyelték, hogy az önmarcangolás gyakran valamilyen lelki csapásra – egy szerettünk halála, a munkánk elvesztése – adott válasz. Bár a DSM, a pszichiáterek diagnosztikai bibliája, nem veszi számításba ezeket a stresszorokat a depresszió diagnózisakor (kivéve a gyász okozta fájdalmat), világos, hogy a mindennapi élet ilyen problémái óriási szerepet játszanak a mentális megbetegedésekben. A rágódás ezekre a valós szerencsétlenségekre adott válasz. Világos, hogy a hibákon való tépelődés erősíti a depresszív érzéseket, az evolúciós elmélet értelmében azonban Andrews és Thomson azonban felvetette, hogy a rágódási folyamatnak haszna is lehet, amennyiben hozzásegít a depresszió okainak megértéséhez, az élet legnagyobb dilemmáinak megoldásához.

A rágódás lehetséges mentális előnyeinek vizsgálatakor először a depresszió fő jellemzőire összpontosítottak: az örömérzet hiányára, a szociális, szexuális és evéssel kapcsolatos érdeklődés elvesztésére. Andrews és Thomson szerint e szörnyű tüneteknek van egy produktív mellékhatása, nevezetesen, hogy csökkentik az esélyét annak, hogy az embert bármi elterelje attól, hogy a rá nehezedő problémával foglalkozzon.

Az intenzív fókusz képessége nagyrészt az agy egy bizonyos területéhez, a ventrolaterális prefrontális kéreghez (VLPFC) köthető. Több vizsgálat is kimutatta, hogy a depressziósoknál a VLPFC megnövekedett agyi aktivitást mutat, ami magyarázható azzal, hogy a túlműködő VLPFC áll a rágódás hátterében, lehetővé téve, hogy az emberek a problémájukra tudjanak fókuszálni. A VLPFC aktivitásának nem csak a depresszív helyzetre való koncentrálás az eredménye, hanem egy különlegesen analitikus gondolkodási mód is. Ezért gyökerezik a rágódás a munkaemlékezetben, egyfajta mentális "jegyzetfüzetben" ami lehetővé teszi, hogy feldolgozzuk mindazt az információt, ami a tudatunkba kerül. Amikor a munkaemlékezetre hagyatkozunk, akkor gondolkodásunk megfontoltabb, és képesek vagyunk a bonyolult problémákat egyszerűbb részekre bontani.

Ez a megfontolt gondolkodásmód azonban lassú, fárasztó, és könnyű belezavarni, a prefrontális kéreg gyorsan kimerül. Andrews és Thomson szerint a depresszió alkalmas a gyenge analitikus képességek megerősítésére, és megkönnyíti, hogy az ember folyamatosan egy nehéz dilemmára irányítsa a figyelmét. A levert hangulat és a VLPFC aktiválódása egy összehangolt rendszer részei, amely – így Andrews és Thomson – azt a sajátos célt szolgálja, hogy hatékonyan tudjuk elemezni a problémákat, amelyek a depressziót okozzák. Ha nem lenne depresszió, azaz nem végtelen rágódással reagálnánk a stresszre és a traumákra, akkor kevésbé lennénk képesek megoldani a nehéz helyzeteket.

Az "elemző-rágódó hipotézist" feldolgozó tanulmányt 2009 nyarán publikálta Andrews és Thomson. A Fogadtatás ellentmondásos volt, volt, aki szerint fontos első lépés a depresszió újraértelmezése felé, mások felelőtlen spekulációnak tekintették, mely az emberi szenvedés igazolását szolgálja. Még az elmélet szimpatizánsai is kritikusan szemlélik annak egyes elemeit, rámutatva, hogy a feltevés, hogy bizonyos depressziós tünetek valóban javíthatják a problémamegoldó készséget helytálló lehet, de ez nem elegendő magyarázat a depresszióra.

Mások, például a Michigan Egyetemen dolgozó Randolph Nesse szerint, az összetett pszichiátriai betegségeket nem lehet egyszerűen evolúciós szempontból megmagyarázni, és az elemző-rágódó hipotézis mindössze egy a depresszió gyakoriságát magyarázni kívánó elméletek sorában, melyek mindegyike alátámasztható tudományosan, de önmagában egyik sem képes magyarázni a betegséget. Nesse nagyra becsüli az új elméletet, de rámutat, hogy a depressziós zavar heterogenitását nem képes megragadni. A szomorúságnak, akárcsak a boldogságnak, sok funkciója van.

Andrews és Thomson a kritikákra reagálva elismeri, hogy a depresszió fogalma a tünetek széles skáláját fedi le, és elméletükkel csak azok állapotát tudják magyarázni, akinél a depresszió egy akut stresszforrásra adott válasz, de nem érvényes azokra az esetekre, akiknél a szenvedésnek nem beazonosítható az oka, vagy akiknek éveken át nem javul az állapota.

Korai lenne ítéletet mondani az elemző-rágódó hipotézisről. Senki nem tudja, hogy a depresszió adaptáció-e, vagy Andrews és Thomson pusztán egy újabb "akár így is lehet" evolúciós mesével állt elő, amelyre nincs közvetlen bizonyíték. Elméletük azonban része a sokáig kerülendő érzelmi állapotoknak tartott negatív hangulatok nagyobb szabású tudományos újraértékelésének. A szomorúságnak és rokonainak elutasítására a legjobb példa az önsegítő könyvek tucatjait termelő pozitív pszichológia diadalmenete.

A negatív hangulatok újabb kutatásai azonban azt mutatják, hogy a szomorúság egy sor haszonnal járhat, és még a legkellemetlenebb érzések is fontos célt szolgálnak. Joseph Forgas, magyar származású ausztrál szociálpszichológus, több kísérletben is bemutatta, hogy komplikált helyzetekben az emberek jobb döntéseket hoznak, ha rossz hangulatban vannak. Forgas azt feltételezi, hogy a jelenség a hangulat és az észlelés összefonódó természetével magyarázható: a szomorúság olyan információ feldolgozási stratégiákat aktivál, melyek a leginkább alkalmasak arra, hogy a megerőltetőbb helyzeteket kezelni tudjuk.

Az ilyen jellegű mentális készségek erősödése magyarázhatja a kreatív alkotás és a depresszív zavarok közötti feltűnő a korrelációt. Egy felmérésben Nancy Andreasen agykutató egy irodalmi műhely 30 résztvevőjével készített interjút, melyben mentális történetükről kérdezte őket. Azt találta, hogy a válaszadó írók 80 százaléka felelt meg a depresszió valamilyen formájának diagnosztikai kritériumainak.

Andreasen azt állítja, hogy a depresszió egy olyan kognitív stílussal kapcsolódik össze, amely valószínűbbé teszi, hogy az emberek sikeres műveket alkotnak. Andreasen elismeri, hogy a mentális betegségek nagy terhet rónak az emberre, ugyanakkor azt is állítja, hogy a kreativitás különböző formái számára hasznot jelent az általuk kiváltott könyörtelen fókusz. Az ilyen fajta gondolkodásmód sajnos gyakran elválaszthatatlan a szenvedéstől, így Andreasen.

Ehhez a kutatási irányzathoz illeszkedve végezte el Andrews a saját kísérletét, amikor azt kereste, milyen kapcsolat lehet a negatív hangulat, és a fokozottabb elemzőkészség között. A vizsgálatban részt vevő diákok a Raven-féle intelligenciatesztet oldották meg, és Andrews azt találta, hogy a nem depressziós résztvevőknél növekedett a „depressziós hatás” a teszt kitöltése után. Más szavakkal, egy kihívást jelentő probléma jelenléte – még ha az csak egy elvont teszt is – egy olyan fajta figyelmi állapotot váltott ki, amely a szomorúság érzéséhez vezetett. Mindegy, hogy egy matematikai egyenlettel, vagy összetört szívünkkel vagyunk elfoglalva, a fókusz anatómiája elválaszthatatlan a melankólia anatómiájától. Ez azt sugallja, hogy a depressziós zavar egy hétköznapi gondolkodási folyamat szélsőséges formája, ami a problémáink felé terel bennünket.

De vajon segít-e a levertség bárminek a megoldásában? Andrews szignifikáns korrelációt talált a depressziós hatás és az intelligencia teszten elért eredmény között: a rosszabb hangulat jobb teljesítménnyel járt együtt, a depressziós hatás eredményeként az emberek gondolkodása javult.

A lényegen azonban mindez nem változtat: állíthatjuk, hogy a depressziónak megvan a maga haszna, vagy hogy a szomorúság okosabbá tesz bennünket, de ezzel nem mondtunk semmit arról, milyen szörnyűek ezek az állapotok. Ez az evolúció önellentmondása: még ha hasznos is a fájdalmunk, a késztetés, hogy megszabaduljunk tőle, erősebb minden más ösztönnél.