– Azt akartam tőled először megkérdezni, hogyan formálódott ki benned az a felismerés, hogy ez a valami betegség — illetve először is, hogyan alakul ki az a felismerés, hogy ez a valami külön állapot? Hiszen, mint mondtad, gyerekkorod óta nem ismerted azt az érzést, hogy 'jól vagyok'.
– Ez egészen konkrétan egy eseményhez köthető. Mentem a munkahelyemre a buszon, és látszólag minden bevezetés nélkül hirtelen azt kérdeztem magamtól: muszáj nekem ilyen borzalmasan éreznem magam? Mindig, éjjel-nappal állandóan csak vonszolnom magam? Talán nem biztos, hogy ez az élet normális rendje. A következő gondolat az volt: lehet, hogy nekem valamilyen betegségem van? De a rákövetkező gondolat már az volt, hogy nincs nekem semmi bajom, csak más vagyok, mint a többi ember. Más vagyok — ez a másság mindent felölelt, amit addig gondoltam magamról. Például nagyon tehetséges vagyok, valami motoszkál bennem — ebből következik az, ahogyan a világban mozgok. Vagyis akkor még elhesegettem magamtól a betegség gondolatát.
Azután meghalt az édesanyám, és kaptam egy kisebb idegösszeomlást. Akkor elmentem orvoshoz, mert nem tudtam dolgozni.
– Hány éves voltál?
– Harmincnégy.
– Ez mennyivel volt a buszos eset után?
– Pár hónappal később.
– Milyen orvoshoz mentél?
– Egy úgynevezett mentálhigiénés szakrendelésre kopogtattam be, jószerivel találomra. Úgy gondoltam, az mégse ideggyógyászat, attól nagyon tartottam. Mondtam az éppen ott ülő orvosnak, hogy rosszul vagyok, szédülök, remegek. Akkor találkoztam azzal a pszichiáterrel, akihez azóta is járok — nagy szerencsém volt. Ő azt mondta, hogy ezekkel a panaszokkal, bizony foglalkozni kell. Kaptam gyógyszereket, és néhány hét után szépen elmúltak a tünetek. Azután, amikor elérkezett a búcsú, hiszen jól vagyok, tudok aludni — akkor, miután tulajdonképpen már el is búcsúztunk, egyszercsak azt mondtam: doktornő, hogy is mondjam, én úgy érzem, velem valami nincsen rendben. Én már nagyon régóta úgy érzem, velem valami nincs rendben. Hogy érti, hogy nincsen rendben? – kérdi ő. Hát, mondom én, valahogy nem vagyok a helyemen, látszólag minden rendben van az életemben, de mégsem vagyok jól. – Nos, ez így elég homályos — mondja ő –, de ha akarja beszélgethetünk róla. Kérte, hogy legközelebb hozzak képeket a családomról és elbocsátott.
Amikor kiléptem a rendelőből, teljesen el voltam képedve magamtól. Hogy jöhetett ilyesmi a számra?? Egy darabig aztán nem is hívtam fel, nem mentem el, amikor megbeszéltük, stb. De aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy hiszen már a buszon is elhatároztam? Na, így kezdődött.
Talán nem klasszikus pszichoterápia volt, az orvosnő maga is akkor tanulta, azt is mondhatnám, hogy együtt tanultunk. Ez-tizenhat éve volt. Akkor kezdték ezt újra tanítani Magyaroszágon a pszichoterápiát.
Rettenetesen nehezen indult a dolog. Ugynevezett intelligens emberként beszélgettem vele a világról, hogy mennyi minden szörnyűség van benne, mindenről volt szépen artikulált véleményem. Néha ő is bejött ebbe az utcába- hogy ez tudatos volt-e, a terápia része, vagy véletlen, nem tudom. Mindenesetre ezzel megteremtette bennem az alapvető biztonságérzetet. Én ugyan kiböktem az elején, hogy velem valami nagy baj van, de ő egyáltalán nem forszírozta ezt a témát, amig én magam nem hoztam újra szóba.
Azt kell mondanom, hogy ez volt életem legnagyobb kalandja. Talán lehetett volna hatékonyabban csinálni, de szerintem nekem volt szükségem ennyi időre. Amikor először felvetette a gyógyszer lehetőségét, azt mondtam neki: ugye ezt nem gondolja komolyan?
– Ez mikor volt?
– Ó, évek múlva! Én évekig jártam hozzá, csak úgy 'beszélgetni'.
– És volt neve a gyereknek?
– Dehogy! Én azt a szót, hogy "betegség", ki nem ejtettem volna a számon.
És a férjed például nem kérdezte meg, hogy tulajdonképpen hova jársz, és minek?
Annyira nem akartam beteg lenni, hogy a családomat megpróbáltam kihagyni ebből a dologból.Tulajdonképpen nagyon szégyelltem, hogy baj van velem?
– Aktívan és tudatosan titkoltad?
– Nem – ez ennél bonyolultabb volt. Mindig is ilyen voltam mint most, határozott, nagydarab. Senkinek eszébe nem jutott, hogy valami lelki bajom lehet, azt gondolták, hogy erőszakos természetű, de stabil ember vagyok.
– Soha senkinek eszébe sem jutott, hogy te is gyenge lehetsz? Sérülékeny?
– Nem.
– És már akkor nevelted a két gyereket?
– Igen, persze. Huszonnégy évesen mentem férjhez, de már a nászutamon olyan beteg voltam, hogy azt hittem, nincs tovább. Azt képzeltem, hogy otthon közben biztos meghalt anyám.
– Mi volt a baj a nászúttal?
– Semmi.
– Csak szorongtál?
– Igen. Rohamokban jött rám a szorongás.
– Meséltél egyszer erről egy tízéveskori emlékedről. Hogy a zsebedben van egy tizes, állsz a buszmegállóban, és biztos vagy benne, hogy el fogod veszíteni, mert egyszer majd a kezeddel együtt azt is kihúzod a zsebedből. Rettegsz, és teljesen biztos vagy benne, hogy el fog veszni a pénz. Mondtam is neked, hogy Kästner egyik gyerekregényében, az Emil és a detektívekben pontosan ugyanez az alapkonfliktus. Szóval mikor kezdődhetett?
– Az a rettenetes, hogy ameddig csak visszafelé ellátok, mindig is ott volt a szorongás, a szörnyűségek előérzete. Többször kerültem gyerekkoromban kórházba, például kilencévesen magas vérnyomással. Voltak sehogy sem múló fejfájásaim. Aztán később, serdülőkorban, megint jött valamiféle összeomlás, szédültem, rosszul voltam — kórházba kerültem, nézték, van-e agydaganatom, megcsapolták a gerincemet? Elég szörnyű volt. Négy hétig feküdtem bent, de az nem jutott senki eszébe, hogy elküldjenek egy pszichológushoz.
– Az a korkülönbség, ami köztünk van, ebből a szempontból önmagában hatalmas "igazságtalanság" — és az a korkülönbség, ami köztem, és a mai tinédzserek között van, megintcsak egy "igazságtalanság". De nézhetjük úgy is, hogy hál'istennek én már huszonévesen rájöhettem, hogy miféle bajom van, a mai tinédzsereknek pedig van esélyük rá, hogy már egészen korán elkerüljenek pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Nagyon magányos lehettél. Mégis, hogyan reagált a családod ezekre a bajokra?
– A család engem mindig kicsit különcnek tartott. Meg otthon elég gázos volt a helyzet. Valószínűleg nem is figyeltek annyira. Tényleg különc gyerek is voltam, nem voltak barátaim, egyáltalán, egy se. Ezt el is könyveltem magamban — na jó, nekem nem megy ez a dolog, ez a barátkozósdi, meg később a fiúk, az együttjárás.
– És visszavonultál a könyvek közé? Ezt ismerem.
– Igen, annyi volt a világ. De tulajdonképpen működtem — elvégeztem az egyetemet, még doktoráltam is, férjhez mentem, dolgoztam, gyerekeim születtek. Még beteg se igen voltam, legalábbis kifelé.
– Szóval a magad intellektuális fegyverzetével szépen végigharcoltad azt, ami másnak természetes.
– Igen, de közben nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy most mindjárt meg fogok halni.
– Hogy meg fogsz halni, vagy hogy meg akarsz halni? Vagy csak egyszerűen hogy jó lenne, ha ez az egész már abbamaradna?
– Úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy nekem ilyen irtózatos erőfeszítésbe kerül a napról napra való élet, átküzdeni magam a világon. De sose voltam szuicid, érdekes módon. Ugyanakkor megpróbáltam a dologhoz hozzászokni, az egészet teljesen belsővé tenni. Ígyhát elhatároztam, hogy no jó, ilyen a világ. Nincs velem baj — a világ ilyen.
– Dehát akkor mi motivált? Mi tartott mozgásban? A kötelességtudat?
– Sokáig azt képzeltem, erről az intellektuális oldalról is be lehet majd kerülni a 'normálisok közé'. Hogy az ember egyszercsak megérti, vagy megtanulja a világot. Az orvosnőnek mondtam gyakran, úgy érzem magam, mintha egy idegen nyelvet tanuló csoportban lennék, ahol mindenki más kapott nyelvkönyvet, csak én nem. Nekem úgy kell ellesni, amit mások a könyvből meg tudnak tanulni. De bíztam benne, hogy egyszercsak majd sikerül megértenem a szabályokat.
– Értem én, miről beszélsz. Volt nekem egy listám tizenhatéves koromban, amit úgy hívtak, hogy "kérdések, amikre választ kell kapnom". És ez mindennél sürgetőbbnek tűnt — csupa metafizikai izé volt. És utána filozófia szakra jártam!
– Voltam én is tudományos ösztöndíjas még az antivilágban, és azt képzeltem, hogy ha ezt a száz könyvet elolvasom — a száz legfontosabbat –, akkor majd jó lesz!
– Szóval — oda akartam csak kilyukadni, hogy mégiscsak működik valami az emberben, valami önmegmentési ösztön. És próbál kitalálni ehhez valami formát vagy kapaszkodót.
– Ha van valami, amit ebből a betegségből meg lehet tanulni, az az, hogy ezeknek a rettenetes erőknek, amelyek el akarnak pusztítani, megvan valahol bennünk az ellensúlya is. Nagyon nagy erő az életösztön. Csak éppen nem a legjobb eszközök álltak akkor rendelkezésemre. Egyrészt a kultúrában nem voltak jelen. Másrészt volt ennél még nagyobb baj is. Az én családomban volt pszichiátriai beteg, de nem ez a baj önmagában, hanem az, ahogyan egy ilyen "őst" kezeltek. Esetemben a dolog úgy sült el, hogy én semmiképpen sem lehetek beteg, nem engedhettem meg magamnak, hogy papírom legyen arról, hogy valamilyen pszichiátriai problémám van. Volt ugyanis egy nagyapám, aki nem teljesen tisztázott körülmények között került elmeosztályra, és ott nem teljesen tisztázott körülmények között halt meg — valószínűleg bombatalálat érte az osztályt. Erről a családomban úgy beszéltek, mint valami szörnyűséges bélyegről. Ez volt az egyik sztenderd vád, azok között amit a szüleim egymás fejéhez vágtak: "bolond volt az apád", vagy "ti meg bezárattátok apádat a bolondokházába".
– Van egy talán kicsit kegyetlen kérdésem ezzel kapcsolatban. Nem gondolod, hogy azért is tartott olyan sokáig, míg elmentél orvoshoz, mert míg anyád élt, addig ezt nem engedhetted meg magadnak? Én például tudom, és bármilyen keserű is ezt beismerni, ez az igazság, hogy addig, míg anyám élt, nem beszélhettem a betegségről, mert nagyon rosszul viselte — a személye ellen irányuló vádként élte meg. Nálunk az egész el volt titkolva — elmoralizálva. Botrányos volt, hogy én gyógyszert szedek. Pedig, mint utólag kiderült, ő is szedett gyógyszert, és volt öngyilkossági kísérlete is. Miután meghalt, eltelt két hónap, és egyszercsak beszélni kezdtem.
– Van egy megrendítő élményem. A temetőből jövök, édesanyám sírjától. Ősszel halt meg – ez decemberben volt, gyönyörűen sütött a nap, és én úgy éreztem, hogy most kezdek élni. Ez valami elmondhatatlanul szörnyű volt. Úristen, hát miféle érzés ez? Jövök az anyám sírjától. És utána lettem beteg. Mintha akkor újra el lehetett volna kezdeni előröl az egészet.
– Tudod, én húszéves koromban, amikor éppen kimászóban voltam egy bulímiás szakaszból, úgy éreztem, hogy akkor születtem meg. Nincsen apám, se anyám. Olyan vagyok, mint egy csecsemő, nem értem a világot, nem értem, mi motiválja az embereket, de most neki kell állni megtanulni.
– Egyetemre jártam, józan, racionális pályára készültem, és közben gyakran volt az az érzésem, hogy nem értek semmit? Mások beszélgetnek, én pedig csak csodálkozom: Úristen, miket beszélnek ezek? Konganak a szavak. De furcsa — úgy csinálnak, mintha élnének! Milyen jól játszanak! Néha már-már a számon volt: helló, nem zavar titeket, hogy ennek az egésznek, az életnek semmi értelme? Ennek megfelelően aztán mindenféle katasztrófák következtek be az emberi viszonyaimban.
Ennek ellenére azt mondhatom, hogy szerencsés voltam. Most már, úgy gondolom, elértem oda, hogy ami rombolást a depresszió a személyiségemben végzett, nagyjából újraépítettem. De nyilván megmarad testi szinten egy csomó dolog — vissza-visszatérő rossz állapotok. De már tudom, hogy nem az egész világegyetem szar úgy ahogy van, hanem van, ami ilyen, van, ami olyan, van, ami egy kicsit még a betegségből jön. De vannak problémák is, csak úgy egyszerűen. És ott van azután a kérdés, hogy tulajdonképpen mi az ember életének értelme. Talán már el tudom választani egymástól a dolgokat, és kezelni tudom őket. De erre a folyamatra rámegy egy élet.
– De amit megtanultál közben —
– Igen, is ezt szoktam mondani a doktornőmnek, hogy most már nem adnám semmiért ezt az egészet. Mert a betegség nélkül valószínüleg sokkal hamarabb kiszálltam volna, mármint kiszálltam volna a keresésből, hogy mitől értelmes az emberi élet. Ha nem kényszeríti az embert valami ilyen rettenetes erővel, akkor nyilván megelégszik a felkínált lehetőséggekkel.
– Aki most ismer téged, az nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, bölcsnek lát, olyasvalakinek, aki tudja, hol vannak az igazi örömök és az igazán fontos dolgok az életben. Soha nem jutna eszembe se rólad, hogy 'hisztérikus' vagy hogy 'erőszakos'.
Én például még nem vagyok ilyen "fejlett", nem mindig tudom, hol vannak az örömök, vagy mi a fontos, és hogy hogyan tanítsam meg a fiamat örülni az örömöknek? Te hogyan voltál ezzel? Mi segített? A gyógyszer? A beszélgetés?
– Sokáig ragaszkodtam hozzá, hogy nekem nincs semmi bajom, én csak beszélgetni járok aztán, egyszercsak olyan mélyre zuhantam, mint soha azelőtt. Akkor kezdtem el gyógyszert szedni. Egy évig szedtem, de aztán önhatalmúlag abbahagytam.
– Mindjárt Prozacot?
– Nem, Ludiomilt. Voltak mellékhatásai, de hatott. Elképesztő élmény volt: mintha hályog hullt volna le a szememről. Gondolom, ismered ezt az élményt te is.
– Igen, lehullik valami, ami a világ és köztem van. És lehullik valami súlyos réteg, amit addig cipeltem.
– Könnyebb lesz minden, és világosabb. Hatalmas élmény volt. No, akkor persze elbizkodottá válik az ember. Azt gondoltam, jól vagyok, és abbahagytam. Akkor jött a második visszaesés, még mélyebbre, még rettenetesebb. Nem tudtam az üzletben megszólalni. Képtelen voltam bekapcsolni a mosógépet. De nem irattam ki magam betegállományba. Jártam dolgozni.
– Nem értem, hogyan csináltad.
– Én sem tudom, nyilván nem akartam bevallani, hogy csődöt mondtam. Van, aki abban érdekelt, hogy összeomoljon, van, aki az ellenkezőjében. Ahogy Jung mondja, mindenkinek van egy vallása. Valamire fel van építve minden ember: az összeomlásra, vagy az erőre, vagy a szépségre, vagy a jóságra, vagy a gonoszságra vagy ezek keverékére. lehet, hogy én az elpusztíthatatlan erőre voltam felépítve.
– Mert ilyennek akartak téged mások? Vagy mert gyereked volt?
– Nem tudom. Nem tudom, milyennek akartak mások. A gyerekekkel pedig annál agresszívebb voltam, minél betegebb lettem.
– Türelmetlen voltál?
– Volt egy jól meghatározható érzésem, amikor rosszul voltam: hogy belülről tartom a világegyetemet. És gyakran álmodtam azt, hogy megyek az utcán, és az izmaim nem engedelmeskednek. Egész ifjúságomban problémát okozott maga a menés, a haladás a mozgás.
– Mintha ellenálló közegben próbálnál haladni?
– Igen. És aztán az álmokban ez jelent meg teljes bénultság formájában.
– És volt, hogy sírva ébredtél? Egyáltalán, sírtál te?
– Nem, nem nagyon.
– És valaminek az ürügyén — filmen, könyven? Gyerekkorodban vagy fiatal korodban?
– Azon igen. Dehát ez egy másik kérdés, egy feltáratlan dolog, hogy milyen is volt az én gyerekkorom. Nem is vagyok biztos benne, hogy mélyebben fel akarom tárni. Feltehetőleg apám a kulcsfigura az egészben, azt hiszem, apámat szerettem igazán. De mivel apám és anyám rosszban voltak, és én valamiképpen anyám mellé keveredtem — van így, hogy frontok alakulnak ki egy családban, és a gyereket odacsapják valahová. Apám ugyanakkor olyan mértékig zárkózott ember volt, hogy nehéz volt szeretni. Kedves, csendes, tutyimutyi ember volt, nem tudott harcolni az erőszakos feleségével, és elfogadta, hogy neki rossz. De nagyon klassz ember volt.
– Előbb halt meg, mint anyád?
– Igen. Amikor anyám aztán rákos lett, én nem tudtam melléállni. Szerettem volna, tudtam, hogy mit vár tőlem, és nem értettem, hogy miért nem tudom megadni neki. Miért érzem azt, hogy 'jaj, menj innen, menj innen'. Talán mert apámat nem tudtam meggyászolni — eltűnt az életemből. Anyámtól pedig így váltam el, lehetne azt is mondani, hogy haraggal. De ezeken a dolgokon már azt hiszem, túl vagyok.
Kérdezted ezt az öröm-dolgot. Mostanra számomra nagyon fontossá vált a buddhizmus — nem tudom, mennyire akarsz ebbe belemenni. Régebben mindig úgy éreztem, hogy amikor valami jó volt, az sosem volt elég jó. Ülünk a moziban, jó a film, nagyszerű érzéseket élek át, de még valami kéne — Ez volt a meghatározó élmény: sose elég jó. Aztán az utóbbi években elérkeztem oda, hogy gyakran érzem ez így jó, pontosan ennyi elég. Az élet az élés mindig száz százalékos. A lényeg az, hogy az ember él, éppen így él, ez az élete. Ebben nekem a buddhizmus sokat segített. Ha azt az energiát, amit mondjuk Hegel olvasásába fektettem, ami nem vitt engem sehová, már korábban erre fordítottam volna? Ez persze vicc. Hegel is kellett.
Van egy német szó, Demut. Azt jelenti, alázat. Ezt a szót, bár tudok németül, sokáig nem ismertem, azután pedig ismertem, de nem tudtam, hogy mit jelent. Sokat olvastam, előjött a szövegekben, de nem tudtam a jelentését. Aztán egyszer megnéztem a szótárban. És rájöttem, hogy én ezt a szót utálom — micsoda??? alázat??? Micsoda borzalmas szó. Azt idézte fel, hogy az ember megalázkodik a párttitkár, vagy a pap előtt, ilyeneket. Hihetetlenül fontos volt számomra, amikor rájöttem, hogy az alázat nem ezt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy elfogadom, hogy vannak a világban erők, hogy van sors, hogy vannak feladatok? Nem gondolom már, hogy nekem mindig jól kéne járni. Nem várom, hogy egy küldöttség hozza nekem az örömöket.
– Van benned harag? Benned mások iránt? A világ iránt? Másokban irántad?
– Nem, azt hiszem, az teljesen elmúlt. És nem is feltétlenül afféle ájtatos-megbocsájtó alapon. Csak ahogy felépítettem a világomat.
– A gyerekekkel is rendben vagy? És nem félsz, hogy továbbadsz valamit?
– A gyerekeim klassz, felnőtt emberek, nagyon jóban vagyunk. Megkérdeztem az orvosnőt erről, hogy kell-e és mit kell nekik mondanom. Azt mondta, ne tartsak felvilágosító órát. Azt tudják, hogy van valami pszichés problémám, gyógyszert szedek, tudják, hogy tevékenykedek depressziós önsegítő helyeken. Annyit tudnak, vagy megtudhatnak, ami nem terhes nekik. Elég annyit tudniuk, hogy ez a dolog betegség, és hogy ha egyszer valami előjön náluk, akkor el tudjanak menni orvoshoz, és el tudják mondani, hogy ennek volt előzménye a családban. Egy darabig persze rettenetesen féltem miattuk, de már nem félek.
Igen nagy dolog volt, hogy el tudtam fogadni, igen, én depressziós vagyok. Ez része az életemnek. Ugyanúgy megpróbálom megoldani az ezzel járó dolgokat, mint bármi mást, végülis erről szól az élet.
– Úgy beszélsz a depresszióról, mint egy életformáról, amely valami olyasmi köré épül fel, amit meg kell tanulnunk elfogadni. Szoktad mondani, hogy el kell fogadnunk a korlátainkat, azokat a korlátokat is, amelyeket a betegség állít számunkra. Én úgy vagyok vele, hogy még reménykedem, még úgy gondolom, hogy a betegség életszakasz számomra, valami, amit lassanként, nehéz munkával, végül magam mögött hagyhatok. Nagyon nehezen tudnám elfogadni, hogy az életem kereteit, az ambícióimat, a társaséletemet, véglegesen hozzákössem ehhez a betegséghez. Talán becsapom magam. De úgy érzem, hogy "az élet majd most jön". Említetted, hogy fiatalkorodban úgy érezted, sokra vagy hivatott. Nem akarlak szembedícsérni, de nyilvánvalóan különlegesen érzékeny és okos ember vagy. S mégis ilyen könnyen elfogadsz, sőt magadra mérsz súlyos korlátozásokat?
– Mostanában ez a kert itt fontosabb, mint bármi, amit régebben ambícionáltam. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember életében alkosson valamit a kezével is. Meg aztán fontos, hogyan tudnék segíteni másoknak, továbbadni a tapasztalataimat. És az is fontos, hogy az ember egyáltalán megéli az egészet, az életet, a betegséget is.
Talán az életkorral is összefüggenek ezek a dolgok. Van Jungnak egy elmélete az élet két fázisáról. Szerinte egyszer, valamikor az életünk közepén, eljutunk a zenitre, és akkor igazán átéljük, hogy ezentúl lefelé megyünk. Ez nem feltétlenül hanyatlás. Csak ráébredünk arra, hogy egyszer tényleg végetér ez az egész. Valóban létezik ez a töréspont. Míg az el nem jön, az embernek elsősorban az a feladata, hogy mélyebbre és mélyebbre eressze a gyökereit, tanuljon, pályát válasszon, családot alapítson. Amikor aztán ez a pont eljön — kinek mikor –, akkortól kezdve az a feladat, hogy lassanként felszedjük a gyökereinket, vagy a horgonyt? Egyszerűen csak elkezdhetsz azon gondolkodni, hogy miért is vagyok itt? Jung azt mondja, hogy az élet első fele nem lehet azonos a második felével. Az élet első fele a dinamizmusról szól, arról, hogy mindent meghódítok.A második a betakarítás, vagy valami ilyesmi
– Szóval nem arról van szó, hogy te az életed első felének keresését, ambícióit, dinamizmusát téves útnak, hibának tartod?
– Nem, dehogy. Sőt, bizonyos értelemben meg vagyok elégedve a teljesítményemmel, elvégre dolgoztam, tanultam, klassz gyerekeket szültem, közben fontosnak mondott munkát végeztem — mígnem egy szerencsés véletlen folytán elveszítettem az állásomat. Akkor elmentem munkanélkülinek, nyelveket tanultam, és azóta tanítok és fordítok. Nemrégiben, majdnem ötven évesen rájöttem, hogy nem elválni kell, hanem inkább a régi házasságot rendbehozni, és ez elég jól sikerült, amire a férjemmel együtt nagyon büszkék vagyunk. Egyszerűen csak túl vagyok az élet első felén.