Á története

Röviden magamról. Ágoston vagyok, 32 éves. Nős vagyok, 9 éve házas, két fiam van (8 és 5 évesek). Depis vagyok, mindig is az voltam, most már tudom.

Mindig is tudtam, éreztem, hogy nincs minden rendben körülöttem. A családban én voltam a nehéz gyerek. Négyen vagyunk testvérek (mind fiú), én vagyok a sorban a harmadik. Hiperérzékeny gyerekként, tipikus kis zsarnokként voltam elkönyvelve, akivel minden nehéz, aki mindent kierőszakol és mindenen megsértődik. Ezt az érzékenységet a családban mindenki tényként fogadta el, én is. Talán már serdülőkoromban rá kellett volna jönnöm, hogy kell hogy legyen valami, aminek következtében a legjobb barátságokat is sikerül tönkretennem, a legmelegebb társaságokat indok nélkül egyszer csak otthagyom, és az élet kilátástalanságán rágódom.

Így utólag persze már könnyű, de akkor mit sem értettem az egészből: az aktuális gondokra, kihívásokra adott szerencsétlen válaszaimat (sértődöttség, ‘engem nem szeret senki’-gondolatok, elmagányosodás, stb.) csak azzal tudtam magyarázni, hogy hát én ilyen vagyok, a problémák határozzák meg a választ. Sohasem értettem, miért tekintek az egész világra ilyen negatívan és miért várom el mindenkitől a feltétlen odaadást, szeretetet, amit én képtelen vagyok másoknak megadni.



Életem első nagy tinédzser szerelmét is többször terhelték ezek a furcsa rosszullétek. Szegény párom értetlenül szemlélte, miért van egyszer csak elegem mindenből (belőle is), miért hagyom faképnél az utcán egy amúgy boldog együttlét után, miért vagyok agresszív, miért lelem örömöm abban, hogy lelkileg bántom, gyötröm, kínzom a folytonos és kielégíthetetlen szeretetéhségemmel. Ezek a gondok aztán természetesen áttevődtek a többi baráti és szerelmi kapcsolataimra is és szépen lassan sikerült mindenkit kigyilkolnom magam mellől.



Ez történt azzal az emberrel is, akinek a legtöbbet köszönhetek az életben. Arról a nőről van szó, akit 12 éve ismerek, 9 éve vettem el és akivel, azt hittem, boldogságban fogom leélni az életemet. A baljós jelek már együtt járásunk legelején jelentkeztek: alig két hónapja ismertük egymást, amikor az ő szalagavató bálján (akkori élete egyik legfontosabb eseményén) hirtelen és megmagyarázhatatlanul begőzöltem és faképnél hagytam. Ugyanígy sikerült tönkretennem négy ember egyhónapos nyugat-európai nyaralását következő nyáron, amikor is az első héten tört rám az agybaj. Mint máskor, most is ő volt a célpont, de búskomorságom rányomta a bélyegét az egész társaság együttlétére. Soha nem bocsátották meg nekem, hogy tönkretettem a nyaralást és újabb barátokat vesztettem el.

Mivel a baljós jeleket dekódolni nem tudtuk, és mindig mindenre találtam valami érthető, kézzelfogható magyarázatot, nem gondolkodtunk ‘betegségben’ és tünetegyüttesben. Így életem nagy szerelme hozzám jött és elindult valami, ami boldog életnek ígérkezett.

A súlyosabb gondok 3-4 éve jelentkeztek. Erős érzelmi-érzéki diszharmónia alakult ki közöttünk, amely egész életünkre, boldogságunkra kihatott és kihat ma is. Mindebből én azt a szomorú (de depressziómból adódóan logikus) következtetést vontam le, hogy már megint nem vagyok szeretve. Jöttek a depressziós hullámvölgyek, egyre gyakrabban és egyre intenzívebben: mérhetetlen szorongás, önsajnálat, belső fájdalom, életuntság, reményvesztettség, ingerültség, kimerültség, irritáltság, rohamos súlyvesztés, agresszió.

A depressziós állapot leírhatatlan. A szenvedés borzalmas. A reménytelenség betegsége. Az ember sokszor valóban a megváltó halált kívánja: a depresszióban az egyik legkeservesebb vonás éppen az, hogy a remény gondolatát, érzését is kizárja. Kívülről nem kapsz segítséget, mert úgy érzed, nem szeretnek, nem értenek meg, nem tudnak megvigasztalni. Magadat utálod, amiért képtelen vagy átlendülni és mindent újrakezdeni. Mély bűntudat gyötör, fáj az egész élet: a múlt helyrehozhatatlan, a jelen kilátástalan, jövő meg egyszerűen nem létezik.



Először csak évente egyszer-kétszer 2-3 hétig, majd egyre sűrűbben és egyre hosszabban kerültem ilyen állapotba. Idén tavasszal annyira súlyossá vált a helyzet, mint még soha. Hetekig nem tudtam aludni a legerősebb altatókkal sem, állandó sírógörcsökkel küszködtem és már dolgozni sem bírtam, ami korábban nem fordult elő. Órákig ültem a számítógép előtt és egy sort nem tudtam leírni, a személyes jelenlétet igénylő megrendeléseket visszamondtam, hajnali 2-ig bámultam a tévét, míg végre elaludtam, másnap pedig képtelen voltam felkelni. Teljesen magamba zárkóztam, nem engedtem magamhoz közel senkit, mindenkit elmartam pedig titokban arra vágytam, hogy hátulról valaki átölel és megvigasztal. Maga a pokol, és éreztem, nincs kiút. A dolog annyira súlyossá vált, hogy rá kellett döbbennünk, orvosi segítség kell.

Ez a felismerés volt a fordulópont. Elkezdtem utánanézni a dolgoknak. Beugrott a depresszió, mint lehetőség, és mivel rajongok a számítógépért, kézenfekvő volt az interneten keresgelni. Rengeteg infot találtam, cikkek, hozzászólások, tanulmányok és fórum oldalak ezreit olvastam el. A leírt tünetek 95 százaléka illett rám és akkor nyilallt belém a felismerés: ÉN DEPRESSZIÓS VAGYOK! Ismét órákat ültem a gép előtt, olvastam és sírtam. Sajnáltam magam és a tönkretett családomat. Utólag átértékeltem egész életemet. Megértettem, mit miért tettem, mi miért történt az életemben.

Döbbenetes volt ez a felismerés, mintha egy egészen más embert ismertem volna meg.

Úgy éreztem, vissza kell térnem életem bizonyos állomásaihoz és bocsánatot kell kérnem mindenkitől, akit megbántottam: szüleimtől, barátaimtól, szerelmeimtől, gyermekeimtől. Iszonyattal és ugyanakkor a tehetetlenség érzésével töltött el az a tudat, hogy nem én tehetek minderről, valami rajtam kívülálló (és gyógyítható!) dolog, mint egy parazita rágja szét egész életem és teszi tönkre a környezetem. Egyszerre éreztem magam bűnösnek és vétlennek, hiszen tudhattam volna, illetve mégsem tehetek róla. Arra is rá kellett döbbennem, hogy mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy idáig eljussak.



A felismerés után jött a kérdés: akkor most mi legyen. Elég sokat olvastam már a depresszióról és azt hittem, van gyógyszeres és egyéb, alternatív gyógymód. A gyógyszerek mellékhatásairól sokat szóltak a Fórumok levelei és azt gondoltam, hogy pszichoterápiával minden megoldható. Az Internetről szereztem egy címet és rengeteg belső vajudás, külső győzködés után elmentem. Mindent elmeséltem, az orvos visszarendelt, és csak a második-harmadik beszélgetés után jöttem rá, hogy sarlatán. Így amikor már tényleg borzasztóan éreztem magam és nem tudtam altatót sem feliratni az ismerőseimmel, végül megosztottam egy orvos barátommal a dolgot és ő azonnal egy pszichiáter kollégájához irányított. A doki, aki ismerte a családi hátteret (nagymamám ön-gyilkosságát, nagynéném depresszióját, apám látens alkoholizmusát) hamar jóváhagyta az öndiagnózist és rávilágított a dolog endogén mivoltára is (vagyis hogy a hajlam örökölhető!).

A gyógyítást a Prozaccal kezdtük, az elhíresült \’csodapirulával\’. Nagyon lassan hatott, szörnyű volt az első két hét. Nem tudtam, kell-e már valamit éreznem, hat-e egyáltalán. És aztán egyszer egy nagyon jót aludtam, aztán még egyet, és azóta nincs gond az alvással. Megváltás. Hogy ez ilyen egyszerű lett volna, egy rohadt kis agysejt közti kommunikáció?! Az a sok szenvedés, gyötrelem, megmagyarázhatatlan búskomorság és ingerültség csak egy rakoncátlan biokémiai elváltozás?! Emiatt végez magával 1000 ember naponta a világban? Ezért kellett meghalnia Hemingway-nek, Latinovicsnak és még ki tudja hány embernek?

Persze a képlet nem tökéletes. Vannak mellékhatások. Határozottan tompítja a szellemi működést a gyógyszer és bizony memóriagondok is felmerülnek. Amióta szedem, elhagytam egy laptopot, egy egész aktatáskát, pénztárcát, mobiltelefont, palmtopot, kétszer az összes okmányom és kétszer törtem össze az autót. Ha ezt összeadom, a kezelés több százezer forintomba került, de ha arra gondolok, hogy ez az ára annak, hogy ne kerüljek többé abba az elviselhetetlen állapotba, a többszörösét is megadnám.

Aztán van a szernek hatása a szexuális életre is, bár ez most a legkevésbé sem érdekes. Azóta sikerült az adagot felére csökkenteni, amivel csak a mellékhatások csökkentek, viszont sokkal jobban viselem az élet megpróbáltatásait, mint azt gyógyszer nélkül tehetném.

Sok szó esik gyógyszerek esetleges függőséget okozó hatásáról. Ha úgy tetszik, akkor függővé váltam. Igen, kimondom, a gyógyszer nélkül nem tudnék normális életet élni, sőt egyáltalán nem tudnék élni. Inkább ettől függjek, mint mondjuk az alkoholtól. Vajon Magyarországon hány alkoholista és drogos depressziós valójában? És ha kiválthatná e szereket egy egyszerű, de ártalmatlan gyógyszerrel? Vajon hány ember választaná a Prozacot a törköly helyett? Ha ez az ára az életnek, én vállalom ezt a függőséget.

Szeretném ezt a történetet valami happy end félével zárni, de sajnos nem tehetem. Sikerült felismernem és határok közé szorítanom életem megrontóját, ezt a parazitát, amely húsz éve gyötör és tesz tönkre mindent, amit szerettem. De a múlton változtatni nem tudok. Gyermekeim anyja pedig nem tudja nekem megbocsátani, hogy tönkretettem az életét. És ami még ennél is rosszabb, az elmúlt évek gyötrelmei a szikráját is kioltották benne mindabból, amit valaha irántam érzett. Így most a válást fontolgatjuk. Én meg új életet kezdhetek az új évezred küszöbén, 2000-ben.

1 gondolat erről: “Á története”

Vélemény, hozzászólás?