Magamért még mindig egy lépést se, de mások ügyében legalább próbálkozom. Nem tudom kisebb vagy épp jóval nagyobb felelőség mások sorsa felett felügyelősködni, hirtelen őszintén összezavarodtam. Mindenesetre rögtön arcon rúgott a rideg valóság, amint belekezdtem, de ezt ebben a korban már tényleg illene különösebb majré és kiábrándultság nélkül viselni. Írtam egy szép hosszú levelet az egyik Hollandiában élő ismerősömnek, azon kívül, hogy használható tippekben bíztam, azt is reméltem titokban, hogy lelkes lesz, és megnyugtat egy kicsit afelől, hogy van értelme a dolognak. Ami helyből szar, azt, hogy is ne lenne érdemes megpróbálni rendbe hozni? Elég lehangoló volt a válasza. Az élet már csak ilyen úgy tűnik, lehangoló alapból, és ezt ki kell bírni. Két szervezetet ajánlott, de nem győzte hangsúlyozni, hogy nagyon nagyon nehéz lesz. Persze ezt magamtól is tudtam, de egy kis bátorítás jól esett volna, és ezt, illetve úgy általában az egész levelet igen nehezen tudtam valami ilyesminek értelmezni. Másképpen megközelítve nem úgy éreztem, mintha helyes, sőt dicséretes, és üdvözítő lenne amit csinálok, inkább úgy tűnt mintha őrültségként lehetne azonosítani. És ez már nem csak a konkrét ügy kapcsán hangolt le kissé, hanem a saját elkúrt történetem kapcsán is. Tessék, újabb bizonyíték, a nálunk szerencsésebbek kvázi őrültségnek tartják a velünk való foglalatoskodást! Ami nem baj, hiszen kétség kívül az, őrültség! De közben persze nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire értékesek vagyunk, kicsit már rosszul is érzi magát az ember ha esetleg másképp látja ezt a hülye fején keresztül. De aztán kibújik a szög a zsákból, ahogyan azt mondani szokták, és kiderül, hogy nagyjából azt gondolják ők is a dologról amit mi is gondolunk, állítólag helytelenül. Na mindegy, ezt már én mondom, nem ő mondta, természetesen. Ettől függetlenül valami másra számítottam, de ez nem nagy ügy, én folyton másra számítok. A lényeg, hogy ajánlotta az A Város Mindenkié csoportot, ami nekem eszembe sem jutott, pedig ott még van is egy utcajogász ismerősöm. Célszerű akkor már ott kezdeni, legalábbis az én logikám szerint, de nyilván megint tévedek. Felületes ismeretség, és jó rég nem voltunk egy légtérben. 19 évesen összejöttem az egyik barátnőjével, nagyjából ennyi. Ráírok majd, de túl sok jóra most már nem számítok. Elvégre ez egy dzsungelharc, és rám osztották Rambo szerepét, vagyis ezúttal én osztottam magamra, szóval haladni kell előre a susnyásban és faarccal lődözni. Valahogy így fest az amikor az ember valami jót akar. Nem túl romantikus, mit ne mondjak, de hát mi az ebben a világban?
Időközben meglátogatott az egyik barátom váratlanul. Megunta a várakozást, és az elszántságának nyilván illene örülnöm. Talán örülök is neki, mittudomén. Fél órát beszélgettünk csak, esküvőről, szárnyaló karrierről, pénzügyekről meg hasonlókról. Nem tehetek róla, de számomra továbbra is a kelleténél jóval szürreálisabbak ezek a helyzetek. Viszont mivel itt épp ismételten stressz van munka témában, és egy újabb krízis fenyeget, felajánlotta, hogy amennyiben úgy alakul tud és akar is persze kölcsön adni, sokat. Kedves tőle, tényleg. Láthatólag elég komolyan veszi ezt a dolgot, mármint kettőnk ügyét, lényegesen komolyabban mint például én és ez elég zavarba ejtő. Pszichés témákról is beszéltünk, ami soha sem volt szokás nálunk. Persze nem rólam, hanem róla, merthogy elkezdett pszichológushoz járni néhány hónapja. Valaki a fülembe ültette, hogy talán azért hozta ezt szóba korábban mert azt gondolta, hogy velem lehet erről beszélni. De mit ad Isten, nem lehetett, több mint tíz év hallgatás után engem ez az egész már kibaszottul hidegen hagy. Mindenesetre most rákérdeztem, hogy mégis mi volt a baj. Eléggé zavarba jött, naná. Mondjuk érthető is, egy fickó ilyenekről nem csacsog, mert még a végén kiderül, hogy puncit rejteget a nadrágja alatt. Jajj istenem de fárasztó ez, komolyan. Mindenesetre nem akartam cinikus lenni, most ahogy ezt az egészet leírtam, csak valahogy nem sikerült mégsem elkerülni. Nem vele van konfliktusom, hanem nagyjából az egész világgal, bármilyen ordenárén hangzik is ez. Annak meg örülök, hogy minden rendben van vele, és végre megtalálta a saját kis ösvényét. De inkább elköszönni lenne kedvem tőle mintsem kapkodni a telefont, hogy programot szervezzek. Szóval a helyzet változatlan, esetleg még rosszabb, mint volt.
A héten egyszer csak nekiálltam olvasni. Magától ment minden, beszippantott, élveztem, ilyen is régen volt már. Tersánszky Józsi Jenő egyik kisregényén rágtam át magamat. A főhős egy rögeszmés, szerencsétlen sorsú mafla hülyegyerek volt, akibe beleszeretett a helyi gazdagék lánya. Persze elszúrt mindent, ahogyan azt kell. És nem azért mert hülye volt vagy béna, vagy szegény, hanem azért mert rögeszmés. Egyszóval mintha csak magamról olvastam volna. Egy ponton túl már kifejezetten mulatságos volt. És persze elgondolkodtató is. Bárcsak gyakrabban tudnék olvasni, elképesztő, hogy emiatt a defekt miatt is mennyi mindentől esek el. Mindenesetre most elkezdtem egy másikat, ebbe kevésbé tudom beleélni magamat de azért így is nagyon érdekes. A titokzatos, de kedves és megnyerő szovjet katona meg a végtelenül magányos, folyton szerelemről meg beteljesülésről ábrándozó lengyel kisasszony esete a géppuskadurrogás közepette. Súlyos! De erről is annyi minden eszembe jutott már. Hülye helyzeteket teremt az élet, és valamilyen szinten mindenki kényszerben van. A „sors” szóval továbbra sem tudok békét kötni, maradjunk annyiban, hogy a legjobb esetben is több az életünkben a kvázi véletlenszerű mozzanat, mint a kontrollálható, valamilyen fokú bizonyossággal megjósolható szituáció. És ebből sokkal furább történetek születnek a valóságban mint az irodalomban. Az én állapotom, helyzetem vagy az alkatom (jó ég tudja) elszabotálja ezeket a sztorikat, és ez meglehet, hogy pótolhatatlan veszteség. Ez most megint annyira lehangoló, pedig nem volt szándékom itt kilyukadni most, és ismét. Talán tényleg érdemes lenne belepusztulni az életbe nagy lángok közepette, de hol vannak azok a lángok? Hajjaj, ezt most inkább berekesztem!
Mindenesetre annak örülök, hogy ismét jól elvagyok magamban, a dolgaimmal. Az összes lehetséges közül még mindig ez a leggyümölcsözőbb állapot, ami persze rohadtul ijesztő és egyre inkább az, de nincs mit tenni ha egyszer ez a helyzet. Ettől nagyjából annyit várok el amennyit időnként meg is kapok. Tiszta üzlet, apróbetűs részek nélkül. Lassan tényleg nekiállok a gyógyszeres kavarásnak, hacsak nem üt be rövid időn belül az egzisztenciális krízis megint. Hátha majd a Cymbaltától jobb lesz kicsit. Valamit lépni kell, és egyebet nem nagyon lehet, bármennyire is nehezen hiszem, hogy egy gyógyszer fog bármilyen érzékelhető javulást előidézni ebben a fos szituban, meg kell próbálni. És lenne mit csinálni ezen kívül is, de sajnos mára egyértelművé vált, hogy idén még annyira sem vagyok képes a szar dolgokról egyáltalán tudomást venni, mint amennyire tavaly. Talán jól is jönne most egy komolyabb krízis, alkalmat adhatna arra, hogy ismét elgondolkozzak azon, akarom-e ezt még csinálni, vagy sem. Ez a csinálom is meg nem is talán a legrosszabb eshetőség mind közül. Tulajdonképpen felfoghatatlan miért ilyen nehéz cselekedni. Józan ésszel nincs rá magyarázat, de hol van már a józan ész? Mindenesetre a pötyögést most befejezem, és finomítok egy kis cigarettát.
Szerző:
Elmeséled, hogy mit próbáltál intézni a hollandiai barátoddal? Oda akarsz utazni? Nagyon rejtélyesen írsz, pont a fő információk maradnak ki. Így persze titokzatosan érdekes.
Elmeséled, hogy mit próbáltál intézni a hollandiai barátoddal? Oda akarsz utazni? Nagyon rejtélyesen írsz, pont a fő információk maradnak ki. Így persze titokzatosan érdekes.
nincs erőm meg képességem sem mindent kifejteni, főleg ha csak magamnak írok, de ez ezek szerint még a szokásosnál is jobban félre ment. nem rólam van szó. valaki másnak a pocsék élethelyzetén szeretnék segíteni, de mivel nagyon kacifántos és súlyos a helyzet, azt sem tudom hol kéne kezdeni, ezért írtam a hollandiai ismerősömnek, akiről tudom, hogy nagyon segítőkész, és nagyon sok önkéntes akcióban, különböző segítő szervezetek munkájában részt vett korábban, és úgy gondoltam kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik még most is. és amit realisan elvárhattam, és el is vártam, azt tulajdonképpen megkaptam. elolvasta, válaszolt, adott tippeket, bár lényegesen kevesebbet mint amire számítottam, de ez nem az ő hibája. amit tudott, azt megtette. csak az sokkolt le, hogy egyáltalán nem volt lelkes, vagyis jobban mondva nem tűnt annak, pedig régebben mindig az volt, ha „valami jót kellett cselekedni”. szóval összességében elég lelombozó volt így kezdésnek.