Hány dobás még?

Egy végtelenített várakozás az életem. Mióta az eszemet tudom, folyton csak várok valamire, ami valahogy soha sem jön el. Megnevezni soha sem tudtam igazán mi lenne jó, mitől lenne más, vagy színesebb ez a folyton szürke kép, ezért aztán általában abban lehetett bízni maximum, hogy teljesen véletlenszerűen belebotlok azért néha ebbe-abba, ami ideig óráig ha más nem leköti a figyelmemet. Úgy viselkedek mint egy szerencsejátékos, néha elindulok valahova, holott megfogalmazni sem tudom akár az úttól vagy pláne a megérkezéstől mit remélek, remélhetek egyáltalán. Aztán vagy útközben, vagy ott ahová megérkeztem találok valamit ami ideig-óráig használható, vagy nem. Nagyjából ennyi a koncepció. Nem túlzottan termékeny, és nem túlzottan működőképes, de más egész egyszerűen nincs. Soha sem tudtam megnevezni semmit, vagy rámutatni valamire, hogy igen ez kell, vagy erre akarok menni, vagy ha netalántán mégis, rögtön ott és abban pillanatban elvesztette minden báját a dolog, megszűnt érdekesnek vagy izgalmasnak lenni, és képtelen is voltam tovább ragaszkodni a döntésemhez. Csak ezek a mérhetetlenül homályos és megfoghatatlan, és talán nem is létező „lehetőségek” érdekelnek, amik amúgy mindenben ott vannak, és ugyanakkor nagyon gyakran meg semmiben. Egy egyszerű céltalan és előre meg nem tervezett séta például sokkal izgalmasabb mint bármelyik kalandjáték, vagy buli, mármint még indulás előtt, elméletben, közben azért persze ritkán. De a lehetőség ott van, hogy itt bármit lehet. Bármerre lehet menni, bármilyen fonalat el lehet kapni és meg lehet szorítani aztán ha úgy esik jól, majd rögtön el is lehet engedni ha öt perccel később meg éppen az esik jól. Mert bizony a hangulatok, attitűdök, érzések, gondolatok azok úgy robognak át rajtam, hogy megszokni sincs időm őket, nem, hogy megérteni, vagy együtt robogni velük. És egyre kevésbé tudok gombnyomásra kicsit inkább ilyen vagy olyan lenni, kicsit inkább ezt vagy azt tartani a fókuszban. Kontrollálhatatlanul hömpölyögnek a dolgok a fejemben, és ezen az irgalmatlan káoszon csak egy-egy jól elkapott pillanat segít, ami mindig és kivétel nélkül megismételhetetlen, nem lehet túl hosszan szorítani, és pláne nem lehet újra és újra elkapni, és ha mégis, következő alkalommal már tökéletesen érdektelennek és hatástalannak bizonyul. Csak várni lehet újra a következő szerencsés véletlent, amikor ha csak egy nagyon rövid időre is de majdnem minden a helyére kerül. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nincsenek szabályszerűségek, hanem arról, hogy szabályszerűen semmi sem működik. Pedig mennyi jobbnál jobb programot készítettem és kezdtem is nagy elszántsággal megvalósítani egy tudatosabb, és pláne kiegyensúlyozottabb élet reményében. De meddig lehet valamit csinálni amiben semmi örömödet nem leled? Nem túl sokáig, legalábbis ez a tapasztalat. És értelme van-e nap mint nap megerőszakolni önmagadat? Aligha. Mi értelme lehetne? Ennél még a tétlenség is üdítőbb, noha annál kevés pusztítóbb dolog van valószínűleg. Szóval keresni kell, fáradhatatlanul, azt ami lehet, sőt gyanús, hogy igazán nem is létezik, nem létezett soha sem. És sokszor hihetetlen vehemenciával, az utolsó bokor alá is benézni, és kurva mély gödröket ásni az élet kérlelhetetlen mocsarában nyakig állva, azt mormogva, hogy „de itt is lennie kell valaminek”. De miféle elfoglaltság úgy játszani kincskeresőset, hogy a kincsről készült vázlatokat soha senki sem látta, ilyenformán aztán nincs az az élő ember aki miután előkotorsz valamit magabiztosan felkiáltana, hogy „igen, ezt kerestük égen-földön bassza meg!”. Miféle szerencsejátékos az aki úgy veszi a kezébe a dobókockát mondjuk, hogy elképzelése sincsen arról hányast volna most jó dobni. Kibaszott idióta volt az aki ezt a játékot kiötlötte, mert itt adott esetben az egyes éppen ugyanolyan jó dobásnak bizonyulhat mint a hatos, mert nem a dobás a lényeg, és nem az a pillanat amikor a kocka megáll, hanem valami egészen más.

Szerző:

Belépett: 2 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016