Az egyik exem moody-girlnek hívott anno; nem nagyon értettem miért. Régebben nem érzékeltem saját magamat igazán, nem éreztem, hogyan hat másokra a viselkedésem. Most is nehéz felidézni, miért is kaptam ezt a „nevet”, ami mégis megvan az emlékezetemben: beszélgetünk valamiről, én meg hirtelen felállok és kirohanok a szobából; máskor meg higgadt hangvételű mindennapi beszélgetésben felelmelem a hangom, szenvedélyesen érvelek az álláspontom mellet; megint máskor eltűnök egy hétre, nem is keresem őt, élvezem az egyedüllétet. Ő meg nem érti, mi van velem, hova tűntem; nem érti, mikor az éjszaka közepén összeveszek vele, de egy perc múlva már „dorombolok” neki; imádom a szexet, majd utálom és ellököm magamtól. Talán kiszámíthatatlan voltam számára: a nyugodtságomat bármikor ledobom magmaról, elönt a düh, a szenvedély, fellobbanok és ő egyszerűen csak nem érti, mi történik és bár szeret, de et nem bírja ki, nem bírja elviselni az érzelmeket, amiket keltek benne, a kiszámíthatatlanságot és azt, hogy mellettem ő sebezhető, mert nem tud hatni rám, de én ilyenkor elárasztom őt.
Persze, volt, akinek tetszett ez; direkt fellobbantott megfelelő beszédtémákkal, az érzékenységemet piszkálta.
És miért jutott ez eszembe? Mert ma is szar kedvem volt. Alig bírtam felkelni (még mindig a reggeli órákban alszom a legmélyebben), nem jutott idő a sminkelésre, a kontaktlencsét sem volt erőm betenni, maradt a szemüveg, a kék fülesemet sem találtam. Egy fél Frontint vetem be napindítónak (egy hete kb újra szedem nappalra is, mert elég durva kirohanásaim voltak az irodában mostanában). A BKV járművein csak meredtem magam elé; fásult voltam és kimerült, már ébredéskor kimerült. Igazából reggelente fáradtabb vagyok, mint éjjel, amikor elalszom. Szóval, így mentem be a munkahelyre. És ott volt az új kolléga, fiatal srác, megbeszéltük még múlt hét végén emailben, hogy bejön hozzám hétfő reggel, hogy a beléptetését intézhessem. Bemutatkoztunk, beszéltünk kb húsz percet, felvettem az adatait, töltögettem a nyomtatványokat. És megnyugodtam. Ez nem szerelem, nem ilyesmi, ne értse félre senki. Hanem annyira kedves, természetes módon kedves a srác, hogy kiolvadtam tőle és jól éreztem magam, elmúlt az idegesség-rosszkedv.
Őt kellene felírni antidepresszánsként. Nem csinált semmi különöset, hanem áradóan kedves volt. Szoktam mondogatni, hogy a kedvességnek nem lehet ellálni, és én magam is szeretek kedves lenni; de nekem nem szokott ilyen pozitív élményem lenni másoktól.
És mivel visszaállt bennem a rend, dolgozgattam napközben, ma nem vittem túlzásba; így elgondolkoztam azon is, milyen is vagyok mostanában. Ha nem vagyok higgadt, és nem vagyok az aki voltam nem olyan régen (egy évvel ezelőtt), ha nem vagyok az eredeti önmagam – na, akkor milyen vagyok. Pont olyan, mint azzal a régi exemmel, amiről fentebb írtam. A kolégáimmal is, inkább talán mostanában passzív-agresszív módon vagyok kedves, csak úgy fogcsikorgatva, és látszik, hogy ez nem igazi. És rájuk förmedek, és elégedetlen vagyok. A szabadidős dolgokban is. A könyveket, amiket olvasok utálom, haragszom az írókra, hogy csak ilyen szarra tellett tőlük; a saját tanulmányaimmal is elégedetlen vagyok, hogy miért halasztottam el a vizsgáimat; néha festek, vasárnap sikerült egy csodás képet készítenem, de két korábbit leszedtem a falról, mert már utálom azokat is, mert szarok lettek. És vannak jobb napok, amikor jól alszok, néha, akkor a nap produktív, a célok reálisak, az érzelmeim helyzethez illőek, a problémák megoldhatóak, elégedett vagyok. A körülmények ilyenkor változatlanok, én vagyok a változó. Szeszélyes.
Nem tudom, van-e bármi értelme annak, amit leírtam. Ez ma dühöngő.
Szerző:
Egyszer szerelmes voltam egy ugyanilyen nőbe… Még a festés is stimmel basszus, meg minden. 🙂
Nem kívánom senkinek sem. Ő sem engem az tuti… 🙂
De azért messze a legérdekesebb és legemlékezetesebb élményem maradt!!!
Nem csináltatunk egy „Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!” felíratú pólót magunknak? Én állom a pólót te meg a nyomtatást!
Jó írás! Nekem nagyon átjött…
Úgy tűnik végül azért csak túlélted a nőt. MIlyen visszagondolni? Felkavaró vagy jól eső vagy már nem kötődnek hozzá érzelmeid?
Érdekes utólag más szemével látni… A festés meg… 🙂 Úgy látszik a lobbanékony nőknek ez a hobbija:)
Szia miriam! Jó, hogy leírtad 🙂
Megkérdezhetem, hogy nálad változik ez a hangulatingadozás? Tehát voltak idők, amikor kiegyensúlyozott voltál, és aztán megint jött egy hullámvasút?
Azt ismerem, hogy belülről milyen nehéz felismerni, hogy az ember ingadozik 🙂 Nekem is évekbe tellett, és a hozzátartozóim szoktam megkérdezni, hogy most milyen vagyok éppen.
Szia, nekem „sima” depresszióm vol korábban, mélypontokkal, amik napok/hetek/ hónapok voltak; volt egy 2,5 éves egybefüggő időszak is… Felhangolva csak egy-egy napig voltam, évente néhány nap; ilyenkor már reggel éreztem, hogy feldobott leszek, és tudtam, hogy estére teljesen kifáradok majd saját magamtól. Éjszakába nyúló lakásátrendezések törtek rám, egyedül pakoltam, tologattam a bútorokat, a kifáradásig. Ezek a fellobbanások, amikről a bejegyzésben írtam, napon belül történtek – egy nap alatt voltam nyugodt és ingerlékeny is. De amúgy nyugodt voltam, annyira, hogy volt, hogy szóvá tették, hogy már idegesítő a nyugodtságom 😛
Ebben az évben tavasszal és nyár elején viszont egészen más lettem. Alig aludtam, de most nem voltam ettől kinyúvadva, hanem élveztem, mert így még éjjel is tudtam olvasni, beszélgetni online, tanulni; volt, hogy csak minden második nap éjjel aludtam. Nappal is fel voltam pörögve; a munkában is maximumon voltam, tanulásban, szabadidős tevékenységekben, testmozgásban; iszonyú sok pénzt elköltöttem. És ekkor már ingerült voltam, apró konfliktusokba kerültem munkahelyen (amúgy tipikusan konfliktus kerülő vagyok); kiborultam párszor. Aztán nyár közepén egyik este leterített a depresszió: haza mentem és csak feküdtem az ágyon órákig, még a hangom is elment. Ekkor átgondoltam az elmúlt hóapokat, éveket. És arra jöttem rá, hogy ennek voltak előzményei; például az ingerültség, barátokkal összeveszés annyira, hogy végleg megszakadt a kapcsolat, testvéreimhez való viszonyom és a többi. Fura volt rádöbbeni, hogy valami mánia szerű állapotba kerültem, és észre sem vettem, csak miután teljesen kikészítettem magam. Utólag a tavalyi nyarat is másként látom; azt most nem részletezem, lényeg, hogy egészen őrült dolgokat csináltam.
Az igerültség közben már „részemmé vált”. Már nem vagyok konfliktuskerülő. Nem vagyok higgadt. Könnyen „felkapom a vizet”. Állandóan újabb és újabb dolgoba fogok bele; nagyon nehezen tudom befejezni, inkább csak abbahagyni a dolgokat…
Bocsánat, ha túl hosszú lett.
Visszagondolni jó, de nincsenek érzéseim iránta. Tükörképeknek nehéz együtt…
Erről beszéltél valakivel? Amit a blogba írtál meg itt a hsz-ben, magamra ismertem. Elmondtad ezt orvosnak?
Orvosnak nem mondtam el. Terapeutának részben. Tudom, hogy el kellene mondani, de az orvosok nem nagyon figyelnek.
Az elemek harca.
Olvasgattam írásaidat itt. Te buddhista vagy?
Elolvastam a nagy írásodat. Fájdalmasan őszinte.
Nagyon jól fogalmazol, kifejező a stílusod. Alig kaptam levegőt.
És már értem, amit írtál lentebb.
Szia Eszter! A mások visszajelzésével kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy te azokat mennyire érezed reálisnak? Én mindig nagyon szkeptikus vagyok, nem biztos, hogy érdemes mások szemével látni magam. A barátokévql inkább, de a családtagjaim és az aktuális barátom szemével…