Mióta újraindult az év, elég fárasztó napjaim vannak. Érzem is, hogy legtöbbször legszívesebben kibújnék a dolgok alól. Nem akarok dolgozni, nem akarok iskolába járni, főzni-mosni-takarítani, emberek között lenni. Mindent csak megúszni akarok, és naponta hússzor azt, hogy hagyjanak végre békén.
Na de nem akarok negatívkodni, nem is ezt jöttem leírni. Hanem egyrészt, hogy a diétával egészen jól haladok. Nem szegtem meg még egyszer sem igazán, bár a mennyiségek beálíltásával vannak még gondjaim, nem tökéletesek a napi adagok. Hol picivel több, hol picivel kevesebb. Fogytam is egy kicsikét már. És nagyon érdekes, hogy sokkal kevesebbet eszem, egyszerűen nem kívánom úgy a kaját, pontosabban igen, de egyrészt kevesebb is elég, másrészt nem veszek meg az édesség után, ami furcsa tapasztalat. Eddig én fogyókúrázni is úgy fogyókúráztam, hogy azért minimum diabetikus cukorka volt nálam és azt eszegettem időnként. Pedig az is színtiszta ch, mostanában jöttem erre rá. Hát ennyit tesz, hogy szénhidrát szempontból kiegyensúlyozottabban étkezem, hogy nincs rajtam állandóan a falhatnék.
Egyszóval diéta oké, tök jó, hajrá, aztán itthon filmnézés közben a semmiből belémhasít, hogy én aztán diétázhatok amennyit szeretnék akár életem végéig, ha megveszek és a fejem tetejére állok, akkor sem fogok kelleni senkinek.
Érdekes ellentmondás, hogy egyrészt a napjaim nagy része úgy telik, hogy hülyét kapok azoktól az emberektől akik körülvesznek (ebben a kollégáim viszik a prímet, és nagyon nem véletlenül!), tehát arra vágyom hogy hagyjanak már végre békét nekem, aztán meg itthon azon nyígok, hogy úristen de egyedül érzem magam.
Aztán: az új évvel újraindult a terápia is, tegnap voltam N-nél, a pszichológusnál. Valahogy az az érzésem, hogy jó helyen vagyok nála. Odafigyel rám, és ez nagy szó! Nagyon kevés a magamra szánható időm (vagy legalábbis kevésnek érzem, sok elfoglaltságom közepette), de valahogy mindig úgy jövök ki onnan, hogy érzem, hogy valami történik. Még mindig nehezen nyílok meg, de egy kicsit már sikerült. Legalábbis szóba hoztam olyan dolgokat amik számomra fontosak, de nagyon nehéz róluk beszélni. Persze magamhoz illően poénkodással helyettesítem inkább a szavakat, amiket jelenleg képtelen vagyok kimondani… és minden alkalommal elsírom magam valamin. Tiszta ciki, elhasználom az összes papírzsebkendőjét. Picit azért meg is nyugodtam most, mert féltem, hogy miután kiderült, hogy nem vagyok igazi depressziós, csak ilyen félig-meddig, majd befejeződnek a találkozások és nem foglalkozik velem tovább, de szerencsére nem így van.
Barát-fronton esemény: észrevette, hogy távolságot tartok tőle. Pedig egyáltalán nem dörgöltem az orra alá, egyszerűen csak – gondolatban – léptem kettőt hátra és ez nyilván meglátszik azon, ahogyan kommunikálok vele viberen. Pedig nem szándékos, csak…. én nem tudok jópofizni, na. Tehát észrevette és most találkozni akar velem. Hát jó, találkozhatunk, csak éppen nekem ehhez az egészhez semmi kedvem nincs. Több okom is van rá, de a legfőbb az, hogy mi most nem azért találkozunk, mert úgy viselkedett velem, ahogy, még szilveszter előtt (azóta kettesben nem találkoztunk, csak társaságban), hanem azért, mert én erre reagálok, és ez neki kényelmetlen. Még úgy is, hogy nem direkt reakcióról van szó. Neki kellemetlen, hogy én távolságot tartok tőle. Ezért akar találkozni, mert ez nincs rendben. Az, hogy rondán viselkedik velem, az rendben van, az nem indokolna semmilyen soron kívüli találkozást… N. szerint, akinek erről a konfliktusról beszámoltam, tudatosítanom kell, hogy amikor ez a barát engem leugat és sarokba szorít és fölényeskedik és mindent jobban tud, akkor vele van probléma. Nem velem, hanem vele.
Hát, én igyekezni fogok.
Szerző:
Örülök, hogy jó terapeutád van!