Az elmúlt időszakban kétszer kerültem kórházba, életveszélyes állapotban. Nem, nem öngyilkossági kísérletem volt, és még csak meg sem akartam halni. Még ha a kórházban ezt is gondolták. Egyszerűen csak ilyen kis mázlis vagyok, hogy nálam minden bonyolultabb, mint másoknál. Na jó, én is felelőtlen voltam, mert nem vettem kellőképpen komolyan a dolgot, csak amikor már nem tudtam felülni az ágyban.
Egyből az őrzőbe vittek, ahol egész éjjel azon fáradoztak a nővérek és az ügyeletes orvos, hogy reggelre stabilizálni tudjanak. A kórházban kaptam rengeteg vért, oxigén meg infúziót és pszichológust is hívtak hozzám. Megműtöttek és úgy nézett ki minden rendben is van. Hazaengedtek, de én rettegni kezdtem mindentől… leginkább attól, hogy újra megtörténik.
A pszichológus kezelni kezdett, és egészen jól haladtunk amikor kb két hónap múlva megkaptam az első Pfitzer oltásom. Ennek hatására újra kezdődött a gond. Ismét mentő, ismét kórház… ismét vért kaptam és a doki azt mondta, hogy ha férfi lennék már régen elvéreztem volna ekkora vérveszteségtől… ismét. És, hogy harmadszorra már nem tudnak majd összekalapálni. Egy speciális műtétem volt, ami vágás nélküli – mert nem mertek vágni, nehogy ott vérezzek el a műtőben. A műtétig (egy hét volt a bekerülésemtől, mire műthetőre sikerült hozniuk) az őrzőben kellett maradnom, nem mertek áttenni osztályra. Ezalatt a pszichológus dokim minden nap bejött hozzám, nagyon kedves volt, sokat segített…
Nem részletezem, de elég sok olyan gondolatom volt, hogy nem ébredek fel az altatásból. Végül minden remekül alakult, a műtét egyszerű, gyors és tényleg a lehető legjobb volt. Utána már itthon folytattuk a terápiát, és teljesen megnyugodtam. Olyan érzésem volt, mintha minden a helyére került volna.
Amikor pedig a műtét utáni kontrollra mentem vissza akkor a pszichológus azt állapította meg, hogy egy bizonyos Poszt Traumás Növekedésem volt, ami azt jelenti, hogy az átéltek hatására úgymond helyrebillentem. Vicces, hogy pont attól, hogy majdnem meghaltam hirtelen lelkileg rendbe jöttem… De tényleg sokkal jobban érzem magam, és azokon, amik kibillentenek, hamarabb túl tudok jutni, és most már orvosi segítség nélkül is tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Persze mindig van mit javulni, van hova fejlődni… és hosszú út áll még előttem mire kimondhatom valóban, hogy gyógyult vagyok… már ha egyáltalán mi lehetünk gyógyultak.
Ez vagyok én most
Breath – Love – Trust
Szerző:
Ügyes vagy, hogy túlélted a dolgokat, és még lelkileg is rendbejöttél. 🙂
Néha nem éles a határvonal a gyógyult és a tünetmentes között, de a lényeg, hogy jól vagy. Maradj is így. 🙂
Szia John Doe!
Köszönöm, igyekszem.
Az volt a furcsa ebben, hogy érzem, hogy átértékeltem az életet és jobban vagyok, de azért ez még messze nem a gyógyult állapot és ezt talán a pszichológusnak kellene a leginkább látnia, tudnia… ehhez képest közölte, hogy már nincs szükségem terápiára. Mondjuk ezzel éppen egyet értettem, mert szerintem sem tud már adni nekem semmit a terápia. Amit lehetett megtanultam és innentől már rajtam múlik, hogy mit hogyan használok a terápiás eszközök közül.