A gyógyuláshoz szeintem hozzátartozik az is, hogy az ember olvas, tájékozódik.
Az én legfontosabb és legnagyobb jelentőséggel bíró olvasmányaim:
Thomas Harris: Oké vagyok, Oké vagy
Erich Fromm: A szeretet művészete
ROBIN SKYNNER I. JOHN CLEESE Hogyan éljük túl a családot?
M. Scott Peck: Úttalan utakon
Bálint Mihály : Az őstörés
Eric Berne: Sorskönyv,
Eric Berne : Szex a szerelemben
Játszmák nélkül – de ezt már jóval, jóval később
Victor Frankl – konferencia az egzisztenciálterápiáról – fantasztikus volt, ez is elindított bennem egy jó irányt!
Most legutóbb – ezen a nyáron – mertem először kézbe venni a Mérgező szülőket (írta: Susan Forward) – főleg az utószava volt fontos nekem. na, ebbe belebetegedtem, de most már jól vagyok!
Nálam az olvasás és helyzetfelmérés és helyzetfelismerés – és némi pánik – után a pszichológus következett – Tündérhegy és magánterápia, aztán pszichológia tanulás…
A terápiában az első lépcsőfok szerintem az, hogy az ember időt kap arra és lehetőséget, hogy elmondja valakinek, hogy mi történt vele.
Nagyon nagy dolog, ha az ember már képes rá, hogy beszéljen róla. Én 32 évesen voltam rá képes először. addig csak magamban hordoztam a fájdalmat.
Az ember végre beszélni képes olyan rettenetekről, amikről nem beszélt még soha senkinek talán.
Vagy beszélt, de nem figyeltek oda rá. Nem értették meg, hogy az micsoda fájdalom.
A terápiában valaki odafigyel rá – talán életében először.
Aztán az ember megtanul közelebb kerülni az érzéseihez – legalábbis velem ez történt. Az elfojtott, nagoyn fájdalmas érzésekhez. Azok a felszínre kerülnek. szép lassan csak – óvatosan, egyenként, – és az ember egyszercsak ráérez arra, hogy milyen az : hagyni, hogy fájjon, és sírni.
Sírni, sírni, sírni. Eszméletlen fájdalmas. De muszáj. Mert ha nem sír az ember, akkor depressziós lesz, vagy pszichoszomatizál, megbetegszik, netán öngyilkossági gondolatok gyötrik – holott ha egy jót sírna, aztán bedagadt szemekkel elaludna, és másnap kicsit elgyötörten ébredne – nem dőlne össze a világ – sőt, talán kicsit megkönnyebbülve is érezhetné magát.
Az igazság az, hogy baromi sokat kell sírni ahhoz, hogy az ember aztán kicsit valóban megkönnyebbüljön.
Én először a terapom előtt sírdogáltam, aztán ráéreztem, hogy mit is kell csinálni, és otthon magányomban már egész ügyesen tudtam sírni, zokogni.
Először nem volt könnyű – nálunk a családunkban szégyen volt a sírás! – de aztán ráéreztem arra, hogy mikor jogos a sírás, és hogy mennyire fontos ez.
A terapomnak egyszer azt mondtam: most nincs időm sírni, most nincs időm kiborulni.
Erre azt mondta, hogy ez olyan mintha betenném a kulcsot a zárba, és utána nem fordítanám el, mert nem lenne rá időm.
Én bizonyos helyzetekben még most is tudok sírni, pedig sokszor már azt hiszem, hogy nincs több könnyem, annyit, annyit sírtam.
De bizony, még mindig van könnyem…
A sírás nagyon fájdalmas, de nélkülözhetetlen kelléke a gyógyulásnak, az előrébb jutásnak.
Aztán ha már sokat sírtunk – lehet az embernek kicsit összekapargálnia magát, és elkezdeni lezárogatni a múltat. Amit persze baromi nehéz lezárni, mert hát hogy is lehetne múlt nélkül élni???
Ezért aztán ez is marha hosszú folyamat. Nem is lehet talán észrevenni, amikor ez a folyamat elindul – azt meg még kevésbé, amikor befejeződik…
Mert persze a múlt még újra és újra betör a jelenbe és még mindig és még mindig lehet találni régi fájdalmakat és kezeletlen sebeket…
Szóval, ezek itt mind évekbe telnek. A fájás és sírás, és a jövőbe tekintgetés is…
És nem nagyon lehet lépcsőfokokat kihagyni.
Ha a jó terap fogja az ember kezét, akkor azért túl lehet jutni rajta.
és akkor egyszer csak kimosolyog a nap a felhők mögül…
és az ember elkezd ráérezni a saját erejére, és arra is, hogy szeretni jó, nem is olyan borzalmas, mint ahogy a családjában tanulta, és egyszercsak talákozik valakivel, aki szereti őt úgy, ahogy van, – és az akkor nagyon jó!!!!!! – sőt, hihetetlen, és fantasztikus!!
és akkor az ember a végén merészel eltávolodni a szüleitől és a saját életét élni, a saját érzelmeit élni, és a saját szereplőit megválogatni a saját maga által rendezett színddarabhoz, az életéhez, ami már talán többé nem tragédia, és nem is komédia, hanem egy normális élet…
nagoyn furcsa ám…
és nagoyn jó 🙂 🙂
Szerző:
🙂
Szia!
Öröm olvasni a történeted. Én is szeretem az önsegítő könyveket, de rapszódikusan olvasom őket. Most is jól jönne…de próbálok főleg tanulámányaimra koncentrálni.
Most húzós időszak nekem, de érzem kéne időt szakítanom az önfelfedezésre és segítésre is. Viktor Frankl konferencia kötetét én is olvastam, csodálatos! 🙂
Üdv.: bipol21 🙂
üdv. üdv, üdv, és kitartás a gyógyuláshoz!!
senki számára sem reménytelen, aki igazán, igazán, igazán meg akar gyógyulni!!
–
töröltem
Nagyon igaz amit írsz. Egy dologgal talán nem értek egyet, vagyis ahogy én gondolom (bár nem csináltam még terápiát, szóval csak az én magam fejével gondolom, meg talán nem is jót írok de én úgy gondolom), az is egy előrelépés, ha elhatározod, hogy túllépsz a múlton, tehát nem engeded hogy beférkőzzön a jelenbe. Persze az igaz hogy ott van benned, de szerintem ha valaki úgy érzi esetleg, hogy a terápiát nem bírná végigcsinálni, akkor és elég erős hozzá, akkor Dönthet úgy (és ezen van a hangsúly), hogy Lezárja a múltját. De lehet ezt csak én képzelem így… lehet tényleg nem ilyen egyszerű…. de én pl sosem tudtam senkinek igazán elmondani mi is történt velem, persze sok sebet, gátlásosságot stb hordozok, de már eldöntöttem, hogy a múltamat nem hagyom hogy a jelenem uralja. Persze a betegség még itt van, de meg akarok gyógyulni. És ez az elhatározás szerintem lényeges, még akkor is ha esetleg „kevés”…. de nagyon megnyugtató amiket írtál, és ha nincs más út persze akkor a fájdalom újra átélése segíthet. Csak én azt kérdőjelezem meg, hogy szükséges e ÚJRA átélni a fájdalmat. Inkább valahogy le kell azt zárni. Akarattal, hittel, elhatározással. Én ebben hiszek, valójában nem tartom szükségesnek, hogy minden előjöjjön ismét…. de persze lehet hogy rosszat írok. Én így érzem jelenleg. Azért tényleg öröm ilyen írást olvasni, és örülök hogy ezeket leírtad.
Szia.
Nagyon nagyon örülök, hogy írtál, és őszintén megosztottad a gondolataidat.
Én is megosztom az enyémeket.
A fájdalmat szerintem azért kell átélni, metr most van, aki hagyja, hogy tényleg átéld. A terap. És a múltban én pl. nem is tudtam átélni a fájdalmat igazán. Most az apámmal kapcsolatos emlékem előjövése után érzem pontosan ,hogy ez hogy is van.
Akkor nem fájt. Nem mert fájni. Csak egy marha nagy sebet ütött rajtam.
Most fel kell tárni a sebet, hogy kitisztítsuk. Mert a seb be van gyulladva, és követeli, hogy foglalkozzanak vele.
Szerintem előbb utóbb minden seb begyullad és kövezeli ,hogy foglalkozzanak vele.
Ha a szervezet nagyon erős, akkor talán lehet, hogyf nem. és akkor el magától begyógyul.
de akkor az talán nem is olyan nagyon nagy seb, amivel foglalkozni kell.
A nagy sebek szeritem mindig kezelést igényelnek. és pontosan ez a baj, hogy a szülők okozták a sebeket, és az ember még csak arrea sem képes sokáig, ohgy felismerje, hogy az egy seb. Mert a szülők nem úgy ítélik meg, ohgy az egy seb. Nekik az normális. És ezért az ember gyerekként szintén úgy könyveli el, hogy na, hát ez van, megyünk toább.
A terápiában végre érezhet úgy az ember, ahogy végre normális volna.
Fájhat, aminek fájnia kell…
szeritnem.
üdv, jó éjt,
a.
Mondjuk anyám jól földig alázott, és én csak magamban fájtam. Met ugye azt tanultam otthon, hogy fájni nem illik, és főleg, hogy nekem