Gyógyulásom története

Halálra görcsölöm magma a „gyógyulásom története” c. megírandó „tanumánnyal”…

De amíg görcsölgetek és csiszolgatok és szerencsétlenkedem vele- addig első változatként álljon itt talán a legfontosabb információ…

 

Némi  keresgélés után végül egy tranzakció analitikus borderline specialista terapeutánál horgonyoztam le, aki hitt a változás lehetőségében, és kevésbé hitt a biológiailag meghatározott elmebetegség és depresszió elméletében.

Ezenkívül volt vér a pucájában hogy konfrontálódjon – legalább  szerepjáték szinten – a fejemben élő démonokkal.

Ismert technikákat, hogy elvigyen oda, ahol meg kell küzdenem a démonaimmal és hogy velem legyen a döntő pillanatokban és bátorítson és „súgjon”…

Terapeutám megtanította, hogy hogyan lehet egy korai – úgy kétéves kor tájéki – döntést felülbírálni felnőtt fejemmel, és „új döntést hoznom„.

Az én korai döntésem ez volt: meg akarok halni.

A döntésem hátterében meghúzódó hiedelmeim: engem senki nem szeret, az élet és a szeretet szenvedés, a szüleim segítsége nélkül nem tudnék életben maradni.

A túlélés érdekében hozott és ideig óráig működő kompromisszum, amit a „kis professzorom” hozott: nem halok meg, de beteg leszek és magányos, és segíteni fogok nektek, hátha így jobban szeretni fogtok. és még megpróbálkozom azzal is, hogy fiú legyek. hátha akkor jobban fogtok szeretni.

 

A tranzakció analízisben Mary Goulding vezette be az „újradöntési elméletet„.

 

http://www.itaa-net.org/resources/videos/Redecision.htm

 

Persze, a terápiában nem lehet mindjárt ezzel kezdeni.

Hoszsú hosszú rávezetés van. Készülődés, bizalomépítés, support terápia, mert az ember csak szűköl, mint a fábaszorult féreg, nem hogy képes lenne elhinni, hogy ő bármire is képes. Különösképpen nem képes az ember ugyebár dönteni, és hát aztán „újradönteni”??? – azt meg aztán végképp nem. még az ötlet is elborzasztó!!!

szóval, ez nagyon hosszú út. Évekbe telik.

HOsszú rinyálás után az ember egyszercsak ráérez a saját erejére.

Hát ezt sosem fogom elfelejteni, amikor ez történt velem.

Azt a meglepetést, azt a döbbenetet, azt a fantasztikus érzést, amit átéltem, még most is érzem. azt mondtam a terapomnak: úgy érzem magam, mint amikor egy alvó oroszlán megmozdítja a mancsát. Emlékszem rá, hogy nyugodt mosollyal nyugtázta ezt.

 

Nagy bátorság kellett aztán ahhoz is, hogy használni merjem az erőmet.

Ez olyan, mintha az ember megpillantana az ágya alatt egy hatalmas ágyút és félne tőle.

aztán megbarátkozik a gondolattal, hogy az az övé, és használhatja is. jó dolgokra.

 

Persze, én is kaptam gyógyszert, hogy el tudjam viselni a tudatalattimba szorított démonok előcsalogatását.

de ha kaptam egyáltalán gyógyszert, akkor erre kaptam – elsősorban a TÜndérhegyen – , és nem a hangulatom tartós javítására.

És végül előcsalogattuk  a démonaimat mind nagyjából, és amikor majdnem összepisiltem magam a félelemtől és rettegéstől, akkor a terapom ott ült mellettem és azt mondta – na, hát lépjen kicsit hátrébb, ha annyira fél tőle (az akkor éppen az anyám volt, cápa képében, és éppen készült szétfűrészelni a fogaival és élve széttépni engem – de a terapom nyugodt maradt és elszánt – és én akkor láttam életemben először, hogy egy képzeletbeli dühöngő cápától nem kell beszarni sem megőrülni a félelemtől, Elég hátrébb lépni. Mit mondjak – elég elképesztő volt!!!)

Megtanultam a terapomtól, hogy a démonokkal szemben az egyetlen lehetséges mód, ha az ember a saját szorongó és rettegő kis Gyermekijét „biztonságba helyezi” – azaz megbeszéli vele, hogy most ne féljen, lesz egy nehéz helyzet, de ő biztosnágban van és nem lesz semmi baja. És  bezárja hátul egy kis szobába, a lelke mélyén, és megmondja neki, hogy maradjon csendben, és ne jöjjön ki onnan.

és nem is engedi ki onnan addig, amig a „veszéllyel” a Felnőtt meg nem bírkózott.

Persze, ez is részben tudattalan tanulás volt.

Ugyanúgy, ahogy a szüleimtől is tudatattalanul tanultam meg félni.Úgy a terapomtól megtanultam – mert láttam, hogy ő hogyan csinálja – a nem félést. Ott volt velem. Ugyanott. Ő nem félt – én rettegtem. Az érzelme átragadt énrám.

A terápiámban kaptam egy másik mintát. Egy olyat, aki erősebb a szüleimnél. És rengeteg Engedélyt, hogy ha akarok, lehetek nyugodtan önmagam. persze, ezt sokáig nem tudtam, hogyan kell csinálni…

És akkor egy idő után én is összeszedtem a bátorságomat és elhatároztam magam, hogyf nem hátrálok meg, és valóban, sikerült a démonaim szemébe néznem, egyenként, és azt mondtam nekik: nem félek tőled, nem vagy erősebb nálam, csak AZT HISZED! Visszaélsz azzal, hogy én GYERMEKKÉNT EZT EL IS HITTEM NEKED.

De most már felnőttem és átlátok rajtad. EGY PAPÍRMASÉ VAGY! meglöklek és eldőlsz!! az életfilozófiád a porba hull! egy semmi vagy!!!

Van erőm szembeszállni Veled, és nem engedelmeskedem többé!!!!!!!!!!

 

hát valahogy így. nagyon röviden.

 

A rossz szülői minták olyan mélyen vésődnek a lélekbe, mitha azok a génekben lennének. De mégsem ott vannak.  és ezért ÁTÍRHATÓK…

 

ez persze nagoyn sok gyakorlást és bénázást is jelent.

talán majd elsz erőm ezekről is mind írni.

de most karácsony van, és én nem akarom ugyanúgy csinálni mint az anyám, tehát egy kicsit ésszel is meg szívvel is neki kell még készülődnöm, hogy végül ne dilizzek és ne kapkodjak és ne stresszeljem magam meg a szeretteimet halálra.

kívánok mindenkinek a lehetőségekhez képest szép ünnepet, és békés karácsonyt.

nagy öleléssel

a