GRAFOMÁNIA

Valahova megírtam már ezt, valamelyik kis füzetbe, hetekig be akartam másolni ide, majd elraktam. De mindig nyomasztott, hogy írnom KELL a Búrára. Is. Már azóta egy hosszú listám van a « megírandó » posztokról. És közben nem írok, hetek, tán hónapok óta. Ide SEM. Meg a másik, a « terroros » blogomra sem, pedig sajnos vannak aktuális témák. Meg van még egy blog, amit mások csinálnak, de engem is felvettek állandó szerzőnek, oda is mindig AKAROK írni, de nem írok. Viszont nyomaszt egész nap az írhatnék. Apró kis görcsként jelenik meg a gyomromban, vagy a hátam közepén, egy nyomás, éles fájdalom : ÍRNOM KÉNE. Mert ha kiírom magamból, akkor talán elmúlik egyszer. Vagy megenyhül. És a jó dolgokat is ki kell írnom magamból, hogy megmaradjon emlékbe, hogy ne felejtsem el, azért voltak jó dolgok is az életemben. Hogy ha utólag visszanézem, érezzem azt, hogy minden lelki szenvedés ellenére volt értelme az életemnek. Hogy a gyerekeimnek legyenenek szép emlékei. Hogy felidézhessem őket nekik. Mert bennem sokszor csak a rossz marad meg. De nem írom a szép dolgokat sem, csak mindig AKAROM leírni. Pedig elvileg írok babanaplót, még a nagyobb fiúról is, meg írok egy olyan anyanaplót, amibe a nyomasztó gondolataimat írom le. Lenne mit írnom oda is, az elmúlt hónapok megviseltek, a gyámügyes cirkusz, az értéktelenségem, alkalmatlanságom éreztetése. (Én legalábbis ezt érzem. Ilyen szempontból az ő szándékuk irreleváns.) A félelem a jövő iránt. Nem lehet, hogy ne legyen jó a gyerekeimnek, hisz ezt az egészet csak azért csinálom, mert ha már megszülettek, végig kell nyomnom izomból az elkövetkezendő 20 évet. Mert hát milyen anya az, aki öngyilkos lesz ? Vagy csak egyszerűen lelép ? Minek szül az ilyen ? De az is milyen anya már, aki pszichiátriára vonul ? Aki folyton sír, a gyerekei szeme láttára is ? Aki nem örül a családi programoknak, nem játszik önfeledten velük, aki folyton csak lepasszolná őket, aki állandóan apával veszekszik, aki folyton a saját elbliccelt önmegvalósítását siratja, abban reménykedve, hogy talán mégis egyszer történik valami… Igen, ezért IS akarok írni, hátha ez az utam, na jó, nem gondolom, hogy nagybetűs író lennék, de a visszajelzések alapján jól írok, hátha mégis érdemes kiírnom magamból mindezt. Elsősorban terápia miatt, de nem csak azért. Hanem hogy megmutassam magam. Nem csak az írás kell hát nekem, hanem az olvasóközönség is. De van-e ? És ha nincs, akkor mi van ? Kilövöm az űrbe, a net nagy magányába a lelkemet, álnéven, titkosan, egy « sorstárs » fórumban, és várom a visszajelzést. Nem vagyok szánalmas ? Művész sem lehettem, pedig elvileg elindultam abba az irányba, kapaszkodok ma is a sosem használt rajztanári diplomámba, hátha egyszer… De a « művész » szót nem merném kimondani magamra, a művészet szent, én meg csak próbálkozom. De minek ? Ezért mostanában inkább nem is próbálkozom. A festésről könnyebben szoktam le, mint az írásról. Az írás végtermék, MUSZÁJ kipakolnom, hisz itt kering a fejemben, monomániásan, vég nélkül, időt, energiát, családi életet nem kímélve, ezzel megy el a fél életem, a háromnegyed, körözök a lakásban, néha dühöngök, magamba beszélek, van, hogy az utcán is, csak meg ne lássa az, akinek nem kéne, elveszthetem a munkámat (ami most épp nincs is, de talán majd lesz), sőt még a gyerekeimet is, a gyámügynek csak rábólintás kell ahhoz, hogy végképp bolondnak tartsanak. Fogd vissza magad ! Ne dühöngj ! Ne mond el mi fáj, mennyire érzed megaláztatva, lenyomva magad ! (Ez úgysem valóságos, csak te érzed !) Ott van a boxzsák, használd ! Vagy fess terápiás képet ! Vagy írj ! De nem írok. Egyébként az írásban sem támogatnak.

Pedig van egy kis füzetem, illetve sok, több mint 10 éve mindig hordok magamnál, aztán elrakom, hátha egyszer… nem tudom mi lesz. Ebbe a kisfüzetbe írok, ha rámjön a görcs. De jegyzetfüzetnek is használom. Hiába van okostelefonom, én már csak ilyen maradi vagyok. És rajzolni is szoktam bele. Ha épp nincs velem, vagy betelt, vagy nincs tollam, vagy kifogyott, vagy nem tudok leülni a metrón, hogy írjak, akkor annyira rosszul leszek, hihetetlen frusztráció, mintha nem hagynának kakilni. Pedig rám szokott szólni életem párja, hogy ne írjak, mert csak « elmélyítem » a fájdalmat, nem kifele jövök a görcsből, hanem befele. Szerinte. Ő nem látja igazolva, hogy nekem segít az írás. Nem is tudja mit írok, nem érti, csak egy kicsit tud magyarul. A blogjaim nem érdeklik, szerinte minden neten töltött idő felesleges. Inkább fessek. De azt nem lehet metrón. Azt nem lehet hajnalban, mint most, Pesten, a szüleim lakásában, elvileg nyaralunk, nem bírok aludni, ezért nekiálltam írni. Sietnem kell, mert bármikor felébredhet a baba, és akkor kezdődik a « hosszú műszakom ». Vagy felébred a párom, vagy anyám, ők ebben már cinkosok, lecsesznek, hogy « netezel megint », a « gép előtt ülsz », pedig… Pedig mennyi mindent lehetne csinálni helyette. Lehetett volna pl. aludni, de hajnali 3 óta nem tudok. Nyomaszt minden. Főleg az, hogy egy hét múlva vissza kell mennem külföldre. Idegenek közé. Terrorveszélybe, félelembe. Munkanélküliségbe, értéktelenségbe, lenézésbe. Gyámügyes baszogatásba. Elvileg a kalóriákat is írom, amiket megeszek egy nap. Az utóbbi idők legnagyobb sikerélménye az volt, hogy végre elkezdtem fogyni, a szülés óta lement 15 kiló, tornázom is, meg « ésszel eszem », ami a korábbi kényszeres zabálásomhoz képest nagy előrelépés. De most egy kicsit elhanyagoltam azt is. Lecsökkent a motiváció, továbbra sem érzem jó nőnek magam, és türelmetlen vagyok, jövőre 40 leszek, nincs már sok időm jónőnek lenni. Ezért ezzel is csak frusztálom magam, mint az írással, írnom KÉNE, fogynom KÉNE, kalóriát számolnom KÉNE, vagy munkát KÉNE keresnem. Abban is volt egy lendületem, beadtam egy csomó helyre az önéletrajzomat, de a CV-m annyira « lyukacsos », és külföldön nem meggyőző (most már sajnos Magyarországon sem lenne), hogy ebben is hamar elvesztem az önbizalmam. Kellek én valamilyen munkára ? És félek a lebukástól, hogy rájönnek « rasszista » vagyok, pedig nem vagyok, illetve nem az a klasszikus idegenkedés, csak a mindent elborító félelem, ami megfojt. És igen, bevallom, szivesebben élnék olyan országban, ahol nincsenek muzulmánok, vagy nem láthatóak. De ez nem felvállalható érzés. És félek a lebukástól a « pszichiátriai múltam » miatt is, ami ugye mégcsak nem is múlt, inkább jelen, csak meg ne tudják, hogyan is engednének gyerekek közé… Pedig szerintem jó kis művészeti foglalkozásokat tudnék tartani. Amikor jó passzban vagyok, nagyszerű ötleteim vannak. De hogyan tudom elmondani ? Eleve a nyelvi akadály is gátol, meg frusztrál is, unitelligensnek érzem magam amikor beszélek, tudom, hogy sok a hibám, és nem stílusosan fejezem ki magam. Ezért inkább nem is mondom. Ha írok valamit, mostanában főleg motivációs levelet, mindig meg kell mutatnom a páromnak, aki épp vagy ráér, vagy nem, vagy van kedve foglalkozni ezzel, vagy nincs, és érzem a nyomasztó függést, a ki nem mondott lenézést : miért nem tudtad hét év alatt rendesen megtanulni a nyelvet ? A kérdés jogos, nincs rá válasz. Elcsesztem. Ezt IS. Ha leírom ezt itt, akkor jobb lesz ? Nem magyarul kéne írogatnom, hanem az idegen nyelvet gyakorolnom. Ha már, úgy döntöttem, hogy ott élek. (Vagy meghozni egy másik döntést, és azt felvállani.) De én igazán csak magyarul tudok írni, és ez az, ami érdekel. De mégsem írok. Csak tervezem minden nap. És nyomottan fekszem le : ma SEM írtam. Legalábbis nem annyit és nem oda, ahova akartam. Beragadok a Facebookra, nekem muszáj mások életét lesnem, lájkolnom, vagy másokkal vitatkoznom, kommentelgetnem mindenhova, nekem VAN VÉLEMÉNYEM, nagyszerű (legalábbis egyedi, művelt, intelligens) véleményem van, hallgassátok meg, olvassátok el, sőt, reagáljatok rá, lehetőleg pozitívan, vagy minimum elismerően. MONDJÁTOK MÁR, hogy értékes és értelmes vagyok ! Hogy van értelme a létezésemnek ! (Én évekig a borderline-ra gyanakodtam, de az utóbbi időben felmerült bennem még a nárciszmus is. Bár szeretem magam össze-vissza diagnosztizálni, ez is a kényszereim közé tartozik.) Viszont amikor mások blogján, facebook profilján nyomulok, akkor nem a magam dolgait írom, akkor más játékszabályai szerint játszok, és így nagyobb támadási felületet hagyok magamon. És persze meg kéne már tanulnom : nem mondunk el mindenkinek mindent, nem panaszkodjuk tele a világot, nem vetjük rá magunkat minden felszines ismerősre, vagy ismeretlenre, hogy ráöntsük életünk szarát. Főleg úgy nem, hogy egy olyan országban leng a gyámügy damoklészi kardja a fejem felett, ahol mindenki « jól van », rosszul lenni nem illik, és nem is igazán értelmezhető. Ezért inkább írok. Vagyis írni AKAROK. Minden nap ! És itt is, Magyarországon, nyaralás közben (helyett). Pihenni, főleg aludni, és írni. De nem lehet, menni kell, gyerekeim vannak, velük foglalkozni, a párommal foglalkozni, különben unatkozik itt, és csak miattam tölti minden nyarát Magyarországon. Programok minden napra, családilag, gyerekestül vagy nélkülük, baráti látogatások, mindenkihez mi megyünk, mert félek, hogy ők nem jönnek, és akkor megint egyedül fogom magam érezni. Feleslegesnek. Ezért inkább menetelés van minden nap, órára beosztott programok. Nehéz időt lopni az íráshoz. Főleg úgy, hogyha gép előtt ülök, az « gyanús », mert általában ilyenkor szoktam örjöngésig felhúszni magam (olvasok valamit, amit nem kéne). És itthon is megy a propaganda, már kerülöm a híreket, rádió, óriásplakátok elől menekülök.

Szívem szerint egy lakatlan szigetre mennék, vagy legalábbis egy erdő széli kis házikóba, ahol nem eszek, csak salátákat, és nem csinálok semmit csak írok. Talán festek. Kiülök a ház elé és hallgatom a madarak csicsergését. Senki nem üvölt. Se gyerek, se felnőtt. Senki nem fenyeget. Se múló idő, se gyámügy, se terrorista. Senki nem követelőzik. Senki nem kérdőjelez meg. Ott maradnék, amíg ki nem írtam magamból mindent. Akkor szerintem meggyógyulhatnék.

Szerző:

Belépett: 3 év

Jolán

Blog kommentek: 1116Blog bejegyzések: 29Regisztráció: 28-01-2016

6 gondolat erről: “GRAFOMÁNIA”

  1. Szia!

     

    Engem megérintett, amit írtál.

    Hagyd magad kicsit békén, ne kínozd, ne sürgesd.

    Ölelgesd meg magad, egy érzékeny ember vagy.

    Olyan mintha mindig mindenkinek megakarnál felelni.

    Nem tudok okosakat írni, teljesen más az életünk, mégis kicsit magamra ismertem.

    Szép, hogy megakarod örökíteni a gyerekeknek a történéseket.

    Nekem úgy tűnik, hogy sokat bántod magad.

    Én is szoktam.

    S mi ez a sok KELL?

    Ki várja el ezeket tőled?

    Sok a stressz rajtad. Találd meg a békédet, a csendedet.

  2. Sziasztok! Köszönöm a hozzászólásokat. 🙂

    Igen, sokat bántom magam, elégedetlen vagyok az életemmel. Nem tudom, ezt az állandó feszültséget hogyan lehetne csökkenteni.

    Most is összevesztünk, mert én írnék a gépen, de a család unatkozik. 🙁

  3. Szia!

    Nem tudom, esetleg nem lenne időd egy picit sportolni?

    Vagy sportolsz valamit?

    Ha csak 1 órára is elmehetnél valahova, ahol intenzíven kell mozogni, pl. aerobic, kettlebel, kangoo, konditerem….az sokat segít nekem legalábbis a feszültség leadásában.

    Utána persze visszajön, de mindennap egy kicsit tornázni, ugrálni, futni és akkor hozzájárulhat a jobbanlét-hez.

  4. Szia Jolán! Engem is az ütött meg, mennyit bántod magad, és milyen igazságtalanul. Sok dologban emlékeztet arra is, milyen vagyok, illetve voltam én magam életem nagy részében — lehet, hogy egy érzelmileg csökött, perfekcionista értelmiségi család egy érzékenyebb gyerek énképét teljesen tönkre tudja vágni, és egy élet munkája ezt kiheverni. Nekem azt mondta a pszichoterapeuta barátom, hogy amikor ezek a hangok megjelennek a fejemben (minden reggel lényegében), küldjem el a picsába a hangot. Egy másik barátnőm javasolta, hogy olvassam el Alice Miller A tehetséges gyerek tragédiája c. könyvét — neked is ajánlom.

    Szerintem ne foglalkozz azzal, hogy a férjed, ill. a szüleid szerint mi a jó neked. Ezt te tudod, és ehhez ragaszkodj. Ők azt tudják, hogy mi a jó nekik, és ha azt tiszteletben tartod, akkor szerintem maximálisan jó társ/gyerek vagy. Minden további elvárás feléd irreális. 

    Ami a gyerekeket illeti, nyilván nem ez a helyzet. De ha sírsz néha, vagy kiabálsz, DE a gyerekek érzéseit érzékeled, és adekvátan tudsz reagálni rájuk, akkor már elég jó anya vagy. Lehet, hogy egy gyereknek ijesztő, amikor anya gyenge, de ha egyébként azt érzi, hogy akármilyen gyenge is anya, ENGEM megvéd, RÁM oda tud figyelni, akkor nem lesz vele baj.

    Szerintem is szuper jó foglalkozásokat tarthatnál gyerekeknek, és ha a franciádat nem érzed elég jónak, arra például van viszonylag egyszerű megoldás. Olvass minél többet franciául, hallgass rádiót, podcastot, hangoskönyvet, az pihenésnek is jó, és a franciád javulni fog. 

    Az az óriási szorongás, ami benned van, mindenben gátol. De ezt a szorongást részben a (gondolom, gyerekkorodban kapott) irreális elvárások váltják ki. Nem maradtál le semmiről, sem arról, hogy jó nő legyél, sem arról, hogy okos nő legyél, sem arról, hogy kreatív nő legyél, mert ez mind vagy most is! Csak nem hiszed el magadnak. 

  5. Jolán, a füzetke meg a ceruza nagyon jó dolog sok szempontból is, sok egyéb mellett azért mert a kézírás (és a rajzolás) a jótékony manuális tevékenységek közt is különös szereppel bír. szóval ezzel semmi baj.

     

    Viszont amit a fb-ról írsz, az megint megrázott, ez nekem elég borzalmasan hangzik. Úgy van, ahogy írod, ez a kényszer, méghozzá olyan, ami nemsokára, vagy talán már most is önálló pszichiátriai kórkép. Mindenki átáli ezt, de a legtöbb embernél elmúlik, mikor rájön, hogy nem tudja ott megváltani a világot, alig van bene értékelhető vélemény, használható információ és a lelki békére elháríthatatlan kockázatot jelent. Nálam is volt ilyen, nagságrendekkel könnyebb lett az életem, mikor könyörtelenül selejteztem, szűrtem azon az oldalamon és alapvetően sokkal kevesebb időt töltöttem vele. Még egy időmérő alkalmazást is kerestem, ami megmutatta, hogy a hét napjain hány órát lógtam melyik oldalon, és nagyon megdöbbentem az összesítésen.

    Nyitottam egy topikot is ezzel kapcsolatban, csak sajnos az egyik búra műszaki hiba után az első oldal, pont ahol az idevágó cikkek linkjeit gyűjtöttük össze, elveszett. De a lényeg, hogy manapség egy felkészült orvos a beteg egyéb körülményei mellett az internetezési szokásait is feltérképezi, mert nem elhanyagolható a szerepük a leki békétlenségben.

    A problémáidat biztosan nem oldja meg, ha valami megoldást keresel erre a jelenségre, de biztos vagyok benne, hogy sok energiaveszteséget, feszülséget, szorongást meg lehet spórolni ezzel.

  6. Köszönöm, hogy írtatok!

    Eszter, olyan szépen beszélsz rólam, ez különösen meghat. Én a te nevedet már vagy 15 éve ismerem, és mindig „alád” helyeztem volna el magam (te, mint művészettörténész, ismert ember, stb.) Persze ezek az én sztereotípiáim.

    Róka, sportolok, mármint van szándékomban, néha rá is tudom venni magam, és tényleg jót tesz. Csak ez is olyan, hogy „be kell paszíroznom” az időt a napomba, mint az írásnál.

    Zsolt, tudom, hogy veszélyes a net, főleg a „kommentelés-kényszer”, én annyiszor lettem már lelkibeteg attól, hogy valaki vadidegen álneves ember mit válaszolt, tényleg csak magamnak csinálok problémát. Többször megfogadtam, hogy mielőtt leülöka  gép elé, összeírom, hogy mit kell megnéznem, és szigorúan csak azt nézem meg (pl. munkakeresés), de aztán nehéz betartani.

Írj megjegyzést