Hajnalok hajnala van. Épp felkeltem valamire, vagy csak úgy épp magamtól – már nem is tudom. Talán 4 óra környékén lehet, vagy 5 körül – az emlék már eléggé homályos. Ilyenkor az egyik legszerencsétlenebb helyzet, amikor valaki elkezd gondolkodni, elkezd agyalni dolgokon, mert akkor szinte bizonyosan garantált, hogy már nem tudsz nyugodtan visszaaludni. Abban az időben sokat foglalkoztatott az elmúlás gondolata. Vészmadár nagyanyám szavai is fel-felsejlettek bennem. Egyik nyáron elképesztően meleg volt, már-már elviselhetetlen mértékig és egyedüli felüdülés az ő egyik szobájában volt, ahol még nyáron is kellemes volt a hőérzet. /Most felvillant bennem a kép, amikor ő már nem volt köztünk, de pont ebben a szobában készültem az érettségire, mert ott éreztem magam a legjobban és a jól tudtam koncentrálni /. Válltig állította, hogy eljön majd az idő – nem is olyan sokára – amikor a nap felperzsel mindent, az egész Földet nem kímélve az emberiséget és a környezetet. Valahogy a képzettársításom ehhez mindig is az volt, hogy szőlőtőkék égnek el a pusztító forróságban miközben tűz a nap (máig nem tudom, hogy miért épp ez volt a „látomásom”). Ez annyira megrémisztett akkoriban, hogy elkezdtem azon filozofálni: vajon, ha eljő ez az apokalipszis: mi van a halál után? Mi történik az után, mikor már nem vagyunk? Sőt… mi történik azután, hogyha nem csak évtiztedek, hanem évezredek, évmilliók telnek el? Azon a hajnalon képzeletemben láttam, hogy már nem csak én nem vagyok, de a rokonaim sem élnek, már senki és semmi nem él a Földön. „Én tudatom” már nincs, ellenben kívülről néztem önmagamat és a világmindenséget, és a zajló eseményeket. Eltelnek évezredek, sőt évmilliók (a földi élet már megszűnt létezni) és nem történik semmi… nem változik semmi. Csak a nagy-nagy üresség. Ezt elképzelni is nehéz, nemhogy még körülírni.
Aztán visszatértem a valóságba a nemesen egyszerű konlúzióval és életigazsággal: születünk, élünk és bizony egyszer meghalunk. Mi értelme van ennek a nagy egésznek? Egy korai tizenéves forma gyereket még vajmi kevéssé kellene, hogy ez foglalkoztasson. Ráadásul akkor még a kenyerem felét messze nem ettem meg, és vajmi keveset tudtam arról, hogy mi történik majd későbbi életem során, azaz: milyen is valójában felnőttnek lenni. Ez vissza-visszatérő motívum volt még egy ideig, amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, leginkább éjjelente vagy hasonlóan álmos hajnalokon.
Szerző:
