Futok a víz alatt

Nem tudom, hogy konkrétan mi okozza a szorongást, mert nem minden nap egyforma. Nem tudom, mitől és mikor jön, mitől és mikor megy. Isteni szerencsém, hogy nem 7/24-ben szorongok, mert az tönkretenné az életem. Így se könnyű.

Hosszú-hosszú évek teltek el úgy, hogy fogalmam sem volt, mi történik velem. Csak ezt a mindent átható gyomorideget éltem át, és azt, hogy elkerülöm azt, ami nekem túl sok, túl félelmetes, túl nagy gondot okoz. És hogy senkinek nem szólok egy szót se, annyira szégyellem magam amiatt, hogy ilyen vagyok. 

Valószínűleg fejlődésnek tudható be (és a terápia egyértelmű hatása) hogy ma már tudatában vagyok annak, hogy amikor így érzek, az a szorongás. 

Figyelem magam, miközben szorongok.

Felelősségteljes munkát végzek, és mondhatom, néha baromi nehéz úgy dolgozni, hogy egy hanggal nem rendelkező valaki folyamatosan azt sugdossa a fülembe, hogy mennyire szar vagyok abban, amit csinálok. Persze nincs valóságos hang, nem hallucinálok, ezen az én gondolataim. 

Figyelem magam, miközben dolgozom és szorongok, és rájöttem valamire: én be akarom magamnak bizonyítani, hogy nem vagyok annyira szar. Ez – úgy érzem – akkor sikerül, ha hibátlan a munka, amit elvégzek. Amikor sikerül hibátlan munkát végezni, akkor elégedett vagyok magammal és úgy érzem, legyőztem ezt a belső hangot, olyankor jó vagyok.
 

Hibátlan munkát végezni úgy, hogy 

– gyomoridegem van, mert sürgetnek, mert elégedetlenek velem, mert nem adják meg az alapvető segítséget sem a munkámhoz, stb.

– olyan feszült vagyok, hogy úgy érzem, mintha hangyák mászkálnának  a végtagjaimon

– nagyon sok a munka és napokig nem érem utol magam

– folyamatos ellenőrzésben tartom magam, nehogy hibázzak

– az a ritka nap, amikor nincs túl sok stressz, hanem „csak” dolgozni kell

…. hát, nem könnyű. És nem is mindig sikerül, sőt. Részben mert én is emberből vagyok és hibázok, részben mert előfordul, hogy a fent felsoroltak együttes hatása miatt többször hibázok mint „kéne”, harmadrészt pedig a szorongás pont arra késztet, hogy messziről elkerüljem azt, ami a szorongást előidézi, azaz a munkámat. Ehhez képest foglalkoznom kell vele, mégpedig gyorsan, pontosan és a saját elvárásaim szerint lehetőleg hibátlanul. 

Ez az egész olyan, mintha futni akarnék a víz alatt. 

Ha hibát követek el, akkor azzal igazolást nyer a véleményem saját magamról, miszerint tényleg szar vagyok. Ettől borzasztó rosszul érzem magam, kétségbeesek, és volt már (főleg az itteni pályafutásom elején), hogy ez még több hibához vezetett, ami még nagyobb kétségbeeséshez, míg a végén nagyon kiborultam. Ma már van annyi rutinom, hogy nem csúszok bele annyi hibába, mint az első hónapokban, de mély nyomot hagyott bennem ez az időszak.

A felismerés két dologra is rányitotta a szememet. Egyrészt, hogy egyáltalán nem csoda, hogy úgy érzem (ismerősöknek ki is mondtam párszor), hogy ennyit még egy munkahelyen se küszködtem, mint itt. Másrészt pedig ha ezt az egészet a szorongás okozza, akkor nem velem, nem a képességeimmel van a baj, „csak” hibásan működöm. Adott körülmények között persze. Mert a munkahelyem legalábbis részben valószínű, hogy előidézi a szorongást benne, de ami biztos, az az, hogy rá is erősít. 

Érzem, hogy ez a mai felismerés nagyon fontos. Egy fél lépéssel előrébb vagyok, mert legalább már nem homályos és megfoghatatlan ez az egész, hanem értem a saját működésemet. És elsősorban nem önmagamat hibáztatva látom ezt a helyzetet, hanem látom a saját erőfeszítéseimet a helyzet jobbításáért is, még akkor is, ha ezek az erőfeszítések nem vezettek túl sok eredményre azon túl, hogy még mindig ott dolgozom. (Van azért egy belső gúnyos kis hang, ami legyint, hogy na persze, mosdatom magam a felelősség alól, szóval azért van még hová fejlődni.)

A nagy kérdés a végére hagytam: ilyenkor nekem kell fejlődni annyit, hogy ne szorongjak állandóan, VAGY a szorongás okozóját kell eltávolítani az életemből? Melyik a jó út?