Hol van ilyenkor az aki nincs itt? Hülye kérdések órája, sportmelltartók évszaka, köcsög évszakok évtizede. És a többi. Nem is tudom mit kéne most mondani. Nincs az a mondat aminek itt most helye van. Elfogytak a fények a szemközti lombokról, kevésbé drámaian fogalmazva: beesteledett. Az egyetlen esemény ez, úgyhogy nem szabad félvállról venni. Jó is volna most valamilyen primitív törzs megbecsült tagjának lenni, és egy benga lótuszlevél mögé bújva halálosan parázni attól, hogy a gézengúz istenségek odafent biztosan egyszer s mindenkorra bemázolták ilyen sűrű feketére az égboltot. Persze ez nem kívánságműsor, nem jön el értem ma sem a Dévényi Tibi bácsi, hogy egy gyanúsan törleszkedő vigyor kíséretében megérdeklődje, hogy a kis lelkem David Hasselhoffal lenne kiengesztelhető, vagy esetleg valami egészen mással. Csak a tuják meg a megélhetési alkeszok duruzsolnak az ablak alatt, ezzel kell beérni. Én meg ülök itt miami népi viseletben, és nem tudom mire vélni a dolgokat. Nagyjából egyiket sem. Tróger április. Persze a márciusról is épp ezt gondoltam, mentségemre szóljon, nem tudhattam, hogy megint csak rosszabb lesz. Ha járnék én is kerámiaszakkörre mint a többség, legalább lelkiismeret furdalás nélkül köcsögözhetnék, de nem vagyok elég elhivatott ehhez sem. Szóval stikában szidom csak a rohadt kurva eget, nehogy véletlenül valakinek miattam rossz napja legyen. Túl sokat nézhettem annak idején a Medicopter 117-et, ebből fakadhat ez a cirádás önfeláldozási kényszer. Nem kétséges, hogy a televízió végzetesen megbuzerálja a fiatalok pszichéjét.
Ez a kitartóan kellemetlenkedő nyugtalanság mindenesetre a frászt hozza rám. Olybá tűnik még egy magam fajta semmirekellőnek is okoz némi zavart az elméjében, hogy fikarcnyi esélye sincs beteljesíteni bármit is, és ez őszintén szólva enyhén meglepő. De erről is csak az évszak tehet. Van valami a levegőben ami nem rest szünet nélkül baszogatni. De hiába minden baszogatás ha az összes nagy nehezen életbe rúgott cselekvés vagy cselekmény végeredménye ugyanaz. Ezért tud olyan fenemód szexi és csábító lenni a tétlenség, mert nem árul zsákbamacskát, igaz, hogy egyebet sem. De legalább világos és érthető a folyamat, jobban mondva annak a hiánya. Kár, hogy amíg csak az ember lélegzik, képtelen lesz ennyivel beérni, hacsak nem tibeti szerzetes, vagy egyéb hasonló állatfajhoz tartozó életforma. Szóval tűrni kell, ahogyan általában, esetleg tibeti szerzetessé változni, bár van némi kétségem afelől, hogy utóbbi egyáltalán lehetséges. Ez az örök szkepticizmus is milyen fárasztó, most már tudom mit érezhet a Vágó István. Ezentúl okafogyottá válik meglepődnöm ha meglátom a fancsali képét. Bizony, a kvízmesterek élete nem csak játék és mese. Mennyi mindenre megtanít az élet miközben kilopja a zsebedből az esti fröccsre tartogatott kevéske aprót is! Megannyi hála és köszönet, mondaná egy kevésbé huzatos galaxisban a tibeti szerzetes akivé változtam az elégséges vacsora után.
Szerző:
hiánypótló
Ha vigasztal bármennyit is: egyszerűen rohadt jól írsz. És ezt nem csak vigasztalásból mondom.
hiánypótló
határozottan!
Ha vigasztal bármennyit is: egyszerűen rohadt jól írsz. És ezt nem csak vigasztalásból mondom.
köszönöm! tudom, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ez elégséges vígasznak. ez az egyetlen dolog amihez értek, és ez önmagában rendre elég kevésnek bizonyul az életben.
köszönöm! tudom, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ez elégséges vígasznak. ez az egyetlen dolog amihez értek, és ez önmagában rendre elég kevésnek bizonyul az életben.
Ez azért érdekes, mert engem meg – sokszor úgy érzem legalábbis – épp az írás szokott életben tartani. És szerintem sokkal rosszabbul írok, mint te. Mondjuk, az is igaz, hogy mindig a tehetségtelenebbek a lelkesebbek.
Ez azért érdekes, mert engem meg – sokszor úgy érzem legalábbis – épp az írás szokott életben tartani. És szerintem sokkal rosszabbul írok, mint te. Mondjuk, az is igaz, hogy mindig a tehetségtelenebbek a lelkesebbek.
valamelyest engem is megnyugtat általában, de persze közel sem mindig. ez is jóval több mint a semmi, ugyanakkor a helyzet ettől még nem változik meg. úgy értem a problémák nem oldódnak meg attól, hogy kirinyálom magamat adott esetben. szóval összességében elég korlátolt az írás hatalma.
nekem is meglehetősen tetszik a stílusod. iríggyé tesz, szóval eléggé ütős.
különösen fanyar ízvilágot kavar hozzá a fájdalom fogalomköréhez.
látod a világot, sokan komoly karriert fonnak maguk köré hasonlóan mélyen gyökerező frusztárcióból csíráztatott szép- vagy éppenséggel nem mindenki számára egyaránt szép irodalmi tevékenységből…
nekem is meglehetősen tetszik a stílusod. iríggyé tesz, szóval eléggé ütős.
különösen fanyar ízvilágot kavar hozzá a fájdalom fogalomköréhez.
látod a világot, sokan komoly karriert fonnak maguk köré hasonlóan mélyen gyökerező frusztárcióból csíráztatott szép- vagy éppenséggel nem mindenki számára egyaránt szép irodalmi tevékenységből…
Elismertség szempontjából valóban ki lehet építeni komoly művészi karriert. De megélni belőle akkor is nehéz, ha a nagy nevek között vagy. Tulajdonképpen a „hakni” része az, ami a pénzt behozza: a felolvasóestek, különböző rendezvényeken való részvételek, zsűritagság, esetleg megnyert pályázatok stb. Ezek, ugye, időszakosságukból kifolyólag eléggé megbízhatatlan bevételi források. És persze, elmehetsz szerkesztőnek is valami könyvkiadóhoz, folyóirathoz stb., hogy legyen legalább egy olyan alap, amelyre berendezkedhetsz – de én sem hiába váltottam át a könyvelésre, pedig a tördelőszerkesztői munka jobban tetszett…
A fájdalomról való alkotásról egyébként a múltkor, a párommal folytatott beszélgetésem jut az eszembe. Kérdezte, írok-e mostanság valamit. Mondtam neki, hogy írtam egy-két verset. Kérdezte erről, hogy miről szólnak? Mondtam, hogy „az állapotomról”. Erre elkezdett röhögni, én meg már vele röhögtem, kínomban, mert tudtam, hogy mire fog kilyukadni. Ki is mondta aztán: „Ugye, tudod, hogy erről az állapotról már volt olyan költőnk, aki mindent és olyan pontosan leírt, hogy azóta is mindenki el tudja szavalni legalább egy darab versét? József Attilával úgysem fogsz tudni versenyezni, ha a borderline-ról akarsz írni.”
Számomra ez a fent részletezett gondolat szokta elvenni az ízét az alkotásnak. Mikor arra gondolok, hogy ha kicsiszolok magamban valami tök jó dolgot, már az is valami olyan lesz, amit mások is kicsiszoltak, és az övék az még jobban is fénylik. És ilyenkor érzem magamat igazán semminek, érzem azt, hogy a győzelmem is, a bukásom is a „másolat másolatának a másolata”.
Ettől függetlenül egyébként én is érzem ezt az irigységet, amit írtál, szabadesés. Bár tudom, az irigység nem szép dolog. 🙂
Heimweh, próbáltál már/akartál már publikálni valahol?
szerintem az az igazán jó és nagy művész, aki akkor is elsősorban önmagának, önmagából akar és tud alkotni, amikor már eléggé ismertté vált.
szörnyű lehet az a kín, amikor alkotnod KELL, mert mondjuk le kell adni hétfőn reggelig…
én sem feltétlenül az egzisztenciális vonalra gondoltam, amikor karriert említettem.
sokszor elég lehet az embernek az is, ha sokan olvassák, tudnak vele azonosulni, felismerik benne önmagukat, és időnként el tud indítani vadidegenekben valamit a saját külön bejáratú gondolataival, érzéseivel.
a tehetség nem csak lehetőség, de felelősség is.
szerintem az az igazán jó és nagy művész, aki akkor is elsősorban önmagának, önmagából akar és tud alkotni, amikor már eléggé ismertté vált.
szörnyű lehet az a kín, amikor alkotnod KELL, mert mondjuk le kell adni hétfőn reggelig…
én sem feltétlenül az egzisztenciális vonalra gondoltam, amikor karriert említettem.
sokszor elég lehet az embernek az is, ha sokan olvassák, tudnak vele azonosulni, felismerik benne önmagukat, és időnként el tud indítani vadidegenekben valamit a saját külön bejáratú gondolataival, érzéseivel.
a tehetség nem csak lehetőség, de felelősség is.
Szerintem nem kell, hogy elsősorban magamnak írjak, írhatok elsősorban pl. a páromnak is (pl. Raymond Chandler a Hosszú búcsú c. regényével köztudottan a feleségének akart „tetszeni”, neki akarta bizonyítani, hogy ő nem csak „ponyvaregényíró” – és egyébként ez lett a legjobb regénye is, őszintén szólva nagyon szívszorító és fantasztikusan jó). A lényeg az őszinteség. Ha nem írsz őszintén, elvész a lényeg, kiüresedik a mondanivaló. Sokaknak ahhoz, hogy őszintén tudjanak írni, jó fogodzó, ha le tudják koptatni a folyamatos megfelelési ingert azzal a mantrával, hogy „ezt most csak magamnak írom”.
A tehetség felelősség is – ezt mindig annyira homályos dolognak éreztem. Őszintén kell írnom, de felelősen is kell írnom? És mire szólít fel ez a felelősség? Jobbá kell tennem az emberek életét? Fel kell mutatnom nekik valami megoldást? Miért, mikor még a saját életemre se látom a megoldásokat, és hogy is láthatnám? Na, meg akkor az olyan művek, mint pl. a Szomorú vasárnap meg Az ifjú Werther szenvedései nem voltak jó művek, mert nem voltak felelősségteljesek? (Vagy lehet még felelősségteljesnek mondani egy olyan művet, amely gyakorlatilag öngyilkossági hullámot indít el? Ha igen, akkor mitől mástól lesz felelősségteljes, mint attól lett volna, ha pl. életben tudja tartani az embereket?)
Meg meddig tart ez a felelősség dolog? Meddig kell viselni ezt a terhet? (Terhet, igen, mert kívülről teszik rá ezt, társadalmi elvárásokkal, arra az emberre, aki eredetileg csak a saját fájdalmától próbált volna szabadulni.) Pl. Chester Bennington a nyáron felakasztotta magát. Kamaszkorom zenéi közé tartozott a Linkin Park zenéje, mikor a Numb c. számukat hallgattam meg a klipjét néztem, a klipben szereplő, rossz anya-gyerek viszonyban lévő, iskolában kiközösített, önbántalmazó csajjal és a dalszöveggel betalálva éreztem magam, és sok számuk segített átküzdeni magamat a nehézségeken. És sok más rajongójuktól ugyanezt a véleményt hallottam-olvastam. Aztán most, Chester Bennington, aki a zenéjével legalább százakat mentett meg annak idején az öngyilkosságtól, öngyilkos lett. És biztos vagyok benne, hogy több embertől, akinek annak idején hitet adott a munkássága, most ezt a hitet ezzel a tettel visszavette. Akkor ő most felelőtlen volt? És ha igen, akkor felelős volt, mikor „életmentő” dalokat írt?
ha valaki ismertté, híressé, „celebbé” válik, akkor igenis egyúttal felelőssé válik a tetteiért és a gondolataiért, amelyekkel hirtelen emberek százaira, ezreire, esetleg millióira gyakorol hatást.
nem kell, hogy ezt a felelősséget magára vegye, hiszen nem biztos, hogy közvetlenül vagy szándékosan választotta magának ezt a szerepet.
de attól még felelősség.
hatalom
ha valaki ismertté, híressé, „celebbé” válik, akkor igenis egyúttal felelőssé válik a tetteiért és a gondolataiért, amelyekkel hirtelen emberek százaira, ezreire, esetleg millióira gyakorol hatást.
nem kell, hogy ezt a felelősséget magára vegye, hiszen nem biztos, hogy közvetlenül vagy szándékosan választotta magának ezt a szerepet.
de attól még felelősség.
hatalom
A Beatles jutott most eszembe, akik azért alapvetően a szeretetről énekeltek, meg olyanokról, hogy „rövid az életem ahhoz, hogy a barátaimmal harcoljak”, de volt a Piggies c. számuk, amelyet a „Manson család” direkt félreértelmezett, és ez alapján többeket meggyilkolt.
Meg a Zabhegyező c. Salinger mű jut eszembe, amelynek az üzenetét lehetne úgy is értelmezni, hogy „legyünk őszinték”, Chapman viszont ettől a regénytől (is) ihletve ölte meg John Lennont…
Arról nem is beszélve, hogyan értették félre Nietzsche Übermenschét, meg hogyan lett Marxék munkásságából, rengeteg félreértelmezés következtében ÁVH-s szocializmus…
Meddig terjed egy ember felelőssége? Én úgy látom, az emberi társadalom túlságosan egy soktényezős dolog ahhoz, hogy alkotói felelősségről beszéljünk. Elgurítok egy hólabdát, teljesen jó szándékkal, és lesz belőle egy lavina – és a végeredményhez már semmi közöm…
Meg: tegyük fel, hogy írok egy romboló hatású művet, egy olyat, ami szándékom szerint rengeteg embert kifordít magából. Ha ez a mű megjelenik, és hatást gyakorol, kié a felelősség: az enyém, aki megírtam, vagy én csak egy öndestruktív és destruktív fickó vagyok (mondjuk, egy pszichés betegségből kifolyólag), és az egészséges mentalitású kiadói munkatársaké a felelősség, akik kiadtak, és reklámoztak?
Persze, nem etikus dolog olyan dolgokról írni, hogy „csapd le a szomszédod fejét, és attól majd jobban érzed magad” (bár ma már ilyen jellegű dalszövegek is futnak, és mikor hallgatom őket, mégsem azt érzem, hogy igen, ez elég meggyőző érv, csak azt, hogy a szöveg és a hangzás kivezet belőlem valami belső feszültséget), meg sosem kezdenék el pl. neonáci tematikában írni – tehát vannak szélsőségek, amelyeket ismerünk. De ezekről meg talán már beszélni sem érdemes a felelősség témakörében, mert az viszont annyira adott, hogy erről úgyse fogok írni…
Ha viszont lavina lesz a hólabdámból, mert éppen olyanok a körülmények, akkor nem biztos, hogy el tudom fogadni, ha rám mondják, hogy miattam lett a lavina.
ahogy mondani szokás – és gyakran a törvény is hasonképpen fogalmaz – „a tőle(d) elvárható gondossággal”
a többi már csak belemagyarázás
Igen, ez a meghatarozas valoban jol segiti az eligazodast – a fizikai vilagban. De a szellemi terben mar sokkal kevesbe megfoghato, mi meddig tart. (Epp ez okozza sokszor a mi problemankat is, lsd. pl. paranoia.)
Szerintem, ha mar mindenkeppen felelossegrol kell, hogy beszeljunk, a felelosseg annak a folyamatos tudasa (es tudatositasa), hogy NINCS hatalmad a masik felett. Amint ennek az ellenkezojet elhiszed magadrol, mar manipulalni is fogsz – figyeld csak meg. Tekintsd magadat csak beszelgetopartnernek, es ne olyannak, aki HAT. Es akkor a masikat is kepes leszel csak beszelgetopartnernek tekinteni, es csak gondolkodasra kesztetni – nem pedig konkret gondolatokat is elultetni benne.
hú bassza meg, nagyon belejöttetek! ha már irigykedés, én meg azokra irigykedek akik ilyen ütemben és mértékben tudják fosni a szót, ráadásul összeszedetten, adott témára, szitura reflektálva. persze irigykedni rohadtul ocsmány dolog, szóval néhány percre szégyelljük el magunkat mindnyájan. ejnyebejnye! sok minden elhangzott amire jobb napomon szívesen reagálnék részletesen, de egyrészt kibaszott gusztustalanul szar napom van, másrészt időközben elég szépen végigrágtátok magatokat a felmerülő témákon, úgyhogy kicsit elkéstem ezzel. ettől függetlenül csörgetem kicsit a billentyűzetet. szóval…
látod a világot, sokan komoly karriert fonnak maguk köré hasonlóan mélyen gyökerező frusztárcióból csíráztatott szép- vagy éppenséggel nem mindenki számára egyaránt szép irodalmi tevékenységből…
hagyományos értelemben vett karrierre én nem csak a helyzetemből, meg a pszichés nyavalyáimból, de az alkatomból fakadólag is alkalmatlan vagyok. mindezek mellett legkevésbé sem vágyok és vágytam ilyesmire soha sem. a valódi szabadság részemről elveszne ilyen keretek között, és egészen biztos vagyok benne, hogy fullasztónak élném meg a dolgot.
Tulajdonképpen a „hakni” része az, ami a pénzt behozza: a felolvasóestek, különböző rendezvényeken való részvételek, zsűritagság, esetleg megnyert pályázatok stb.
na igen! és ezek azok a dolgok amikhez nekem se kedvem, se energiám, se képességem. a felolvasóesteket soha sem értettem, mármint az értelmüket és funkciójukat. én nem vagyok versmondó, költő vagyok! mégis ki járna jól azzal, ha ráadásul nyilvánosan olyan dolgot csinálnék amihez minden kétséget kizáróan nem értek? másrészt ez az egész tulajdonképpen egyfajta celebkedés. jópofizni kell, maszkot húzni, megfelelni a díszleteknek és a forgatókönyvnek. celeb sem vagyok, és pláne nem is kívánok az lenni. szóval ha az ember karriert épít a művészi tehetségére ebben a mai világban, akkor ki kell lépnie a saját szerepéből, és újakat elsajátítania, ráadásul olyanokat amelyek az eredeti szerepétől a lehető legtávolabb állnak, minden létező értelemben. egyszóval számomra gusztustalan egy dolog ez úgy ahogy van.
József Attilával úgysem fogsz tudni versenyezni, ha a borderline-ról akarsz írni.
ez szerintem bődületes marhaság (elnézést kérek a férjedtől!). mondjuk én speciel soha sem értettem 2018-ban miért olvas valaki József Attilát. mármint olvasson néha, rendben van, de tényleg bele tudja élni magát? én például bármennyire is szeretek és tudok elvonatkoztatni, tökéletesen idegen számomra egy csaknem száz évvel ezelőtt íródott vers. a világ rengeteget változott, a nyelv, a kultúra talán még annál is többet. egy elképzelt koordinátarendszerben egy mai szerencsétlen, túlérzékeny költő sorai, és az azok mögül ki-kikukucskáló megélt gyötrelmei véletlenül sem találkoznak József Attilával, és az ő batyujával. az egyént nem lehet függetleníteni a közegétől. a kettő a felismerhetetlenségig összemosódik. éppen ezért semmi közöm József Attilához, és képtelen lennék ugyanazt érezni, vagy pláne (kvázi) ugyanazt írni mint amit ő, száz évvel ezelőtt. és ez nem csak rám vonatkozik természetesen, hanem mindenkire.
Heimweh, próbáltál már/akartál már publikálni valahol?
fiatalabb koromban azt gondoltam egy darabig, hogy majd csak én is megtalálom a helyemet ebben a meglehetősen züllött és elég komoly értékválsággal küszködő kortárs magyar irodalomban, de aztán elég hamar egyértelművé vált, hogy ez nem fog menni. a költészet egy szakma, mint számomra kiderült. a költők pedig szakemberek, vagy mesteremberek. verset írni műhelymunka. mármint az uralkodó felfogás szerint. ezzel szemben számomra a költészet egy állapot, verset írni pedig vajúdás, megtisztulás, vagy tárgytalan őrjöngés. szóval nincs nagyon dolgom nekem ezen a területen. de egyébként tavaly elkezdtem válogatni a közérthetőbb, ”mainstreamebb” verseimet, és az a terv, hogy amennyiben elkészülök egy számomra elfogadható anyaggal még mielőtt elhaláloznék, abban az esetben készítek belőle vélhetően magánkiadásban néhány füzetecskét. bár a rendes kiadást sem zártam ki még teljesen, úgy is basztatnak vele folyton, de mivel a művészet területén nem igen vagyok hajlandó jelentős kompromisszumokat kötni, ezt a témát valószínűleg ejteni fogom, mert csak fölösleges időhúzás volna, azt meg nem szeretem.
a tehetség nem csak lehetőség, de felelősség is.
nincs még egy olyan mondat amit annyira gyűlölök mint ezt! frankón! de azért nem vagyok teljesen kompromisszumképtelen, ezért azt tudom mondani, hogy elfogadom ezt akkor és csakis akkor ha az engem körülvevő világ hajlandó legalább elenyésző mértékben alkalmazkodni ahhoz a működéshez amiből a jelen esetben például az én ”tehetségem” fakad. mert a gyakorlatban ”tehetségesnek” lenni az esetek túlnyomó többségében kibaszott nagy szívás. beszélhetnék másokról is, de persze miért tenném. szóval az én esetemben az összes olyan körülmény, tulajdonság, alkati tényező amely összességében kiadja azt a bizonyos sokak által hőn áhított ”tehetséget”, odakint a való életben (a vadonban, höhh!) nem, hogy haszontalan, hanem kifejezetten káros. azt tudom neked mondani kevésbé fátyolosan fogalmazva, hogy én az életemmel fizetek a tehetségemért (és ezzel kibaszottul nem vagyok egyedül, hangsúlyozom!). azért mert ez a jelenkori világ amelyben létezünk az én alkatommal (és ezzel együtt ”tehetségemmel”) konkrétan élhetetlen. ugyanaz az ami a művészvilágban felemel, az odakint, ebben a kegyetlen, lélektelen, brutális világban a szó legszorosabb értelmében megöl. az életemre tör, frankón. tulajdonképpen az történik, hogy egyik oldalról tömjénez és dicsér, és nem mellesleg ezzel egyidejűleg felelősséget kiállt a környezet, másik oldalról meg megtapos, és otthagy egy hűvös utcasarkon elpusztulni. de én nem két ember vagyok, csak egy. ha a tehetségemet elfogadják, kénytelenek az összes többit is elfogadni, mert a kettő csak egy csomagban kapható. remélem érthető amit mondani akarok, bár elég kuszának érzem. pusztán csak annyit kérek, hogy legyen egy magamfajta agyberendezkedéssel létező embernek is lehetősége a méltóságteljes életre, és ne kelljen a porban, a mocsokban, egyedül megdöglenie, éppen abból kifolyólag mert amúgy ”tehetséges”. ha egyszer a világban ennek megteremtődik a feltétele, én rögtön hajlandó leszek arról beszélni, hogy az a fajta képesség, hajlam, tudás (stb.) aminek adott esetben a birtokában vagyok milyen esetleges felelőséggel jár vagy járhat együtt.
baromira lefáradtam, berekesztem a rizsázást.
kösz a kiadós szófosást 🙂
vigyázz, általa óhatalanul is jobban megismerteted magad velünk 😉
vigyázz, általa óhatalanul is jobban megismerteted magad velünk 😉
minél jobban? túl sok új információt most sem sikerült közölnöm (konkrétan nagyjából semennyit). egy idő után az ember csak ismétli önmagát, én meg erőteljes szellemi korlátoltságomból eredően főleg.
Igen, én is ezen mosolyogtam. Én is mindig így kezdem, hogy „Figyeljetek, most nincsen energiám válaszolni, de azért pár szó…”, és elkezdem írni a pár szót, és a végére rájövök, hogy mégis kb. mindenre válaszoltam. 🙂
heimweh, sajnos nagyon józanul és pontosan látod a publikálás-felelősségvállalás-haknizás témakörét. Ez pontosan ilyen undorító. Én sem értettem soha, hogy miért hiszik azt, hogy egy költő szavalni is tud, meg miért várnak még bármit is, pluszban, egy olyan embertől, aki már vállalta mindazt a szenvedést, ami azzal jár, hogy az egész személyiségét és életét mások elé és transzparenssé teszi.
Persze, nekem nagyon nem is kellett dilemmáznom mindezen, mert néhány baráton és középiskolai tanáron kívül senki se próbálta meg elhitetni velem azt, hogy nagy író vagy nagy költő vagyok. De középiskolában még nőtt körülöttem egy ilyesmi rajongós lufi, elcitáltak egy csomó iskolai meg egyéb eseményre, és mutogattak, mint az iskola kabalaállatát, hogy ez a lány maga írta a verset, amit most elszaval… és valami egészen aránytalan, őrült dolog volt mindig a reakció, gyakorlatilag ömlöttek körém az emberek, mintha dézsából öntötték volna őket, jöttek mindenféle „felnőtt” fickók és nők, és kezet ráztak velem, és azt mondták nekem, hogy csak így tovább, meg hogy én még sokra viszem, én meg csak arra emlékszem, ahogy valami borzalmas iszonyatérzéssel próbáltam magamat átverekedni a felém nyújtott kezek áradatán, kifutottam a teremből, aztán bezárkóztam úgy egy negyed-fél órára az egyik wc-be, és arra vártam, hogy eltakarodjon, sőt kb. el is felejtsen mindenki….
túl sok új információt most sem sikerült közölnöm (konkrétan nagyjából semennyit).
Ez amúgy sajnos igaz, pedig nagyon szívesen megismernélek jobban is. Pl. szívesen olvasnék verset is tőled stb. – Már ha ez a fajta érdeklődésem nem kelt benned rossz érzéseket.
„ez szerintem bődületes marhaság (elnézést kérek a férjedtől!). mondjuk én speciel soha sem értettem 2018-ban miért olvas valaki József Attilát. mármint olvasson néha, rendben van, de tényleg bele tudja élni magát? én például bármennyire is szeretek és tudok elvonatkoztatni, tökéletesen idegen számomra egy csaknem száz évvel ezelőtt íródott vers. a világ rengeteget változott, a nyelv, a kultúra talán még annál is többet. egy elképzelt koordinátarendszerben egy mai szerencsétlen, túlérzékeny költő sorai, és az azok mögül ki-kikukucskáló megélt gyötrelmei véletlenül sem találkoznak József Attilával, és az ő batyujával. az egyént nem lehet függetleníteni a közegétől. a kettő a felismerhetetlenségig összemosódik. éppen ezért semmi közöm József Attilához, és képtelen lennék ugyanazt érezni, vagy pláne (kvázi) ugyanazt írni mint amit ő, száz évvel ezelőtt. és ez nem csak rám vonatkozik természetesen, hanem mindenkire.”
Bocs, de ennél „okosabbnak” gondoltalak. Akkor minek olvasunk Homéroszt vagy Shakespeare-t? A zsenik épp attól zsenik, hogy minden kornak mondanak valamit. Hogy örök emberi igazságokat hordoznak műveik. Annál, hogy „a semmi ágán ül szivem / kis teste hangtalan vacog” a depressziót jobban megfogalmazni nem lehet. Spec. azt meg átéltem!, h „álmaiban megjelent / emberi alakban a csend”. Arról meg nem beszélve, hogy a Hazám minden sora érvényes ma is. (További példáktól tartózkodom.) „szerencsétlen, túlérzékeny” – zseni, és ezeket soha, senki így nem tudná megfogalmazni. Mint ahogy az emberi lélek mélységeiről – és szerencsétlenségeiről – szóló Arany-balladák is igenis mondanak a ma emberének, sőt! a ma pszichológiájának is sok mindent.
Bocs, de ennél „okosabbnak” gondoltalak.
már önmagában az, hogy ezzel a felütéssel kezdted a mondandódat elárulja, hogy egy kvázi hitvita van kibontakozóban. azok szoktak hasonló mondatokkal zárulni, ritkább esetben kezdődni.
Akkor minek olvasunk Homéroszt vagy Shakespeare-t?
fogalmam sincs, hogy minek olvastok Homéroszt vagy Shakespeare-t, de ezt pont az általad is idézett és lereagált bekezdésben írtam le, akár fölösleges is lehetne elismételnem. én nem olvasom sem egyiket, sem másikat, egyszer is sok volt. engem soha sem motivált egyetlen ”klasszikus” sem. ha a középiskolás irodalomórák anyagán múlik, a büdös életben nem kezdtem volna el írni, vagy egyáltalán érdeklődni az irodalom iránt. (jó, Csáth Gézánál azt éreztem, hogy itt mocorog valami, és ez egy középiskolai irodalomórán történt!) nyilvánvaló, hogy teljesen másképpen tekintünk a művészetre, úgy általában, és ez a legkevésbé sem meglepő a számomra, mert hozzászoktam már az effajta ”élményekhez” harmincegy év alatt. ezzel szemben úgy tűnik téged ez őszintén meglep, talán részben ennek is szólt ez a felütés ott a mondandód elején. bár az okát legkevésbé sem értem, mármint nem tudom milyen okból kifolyólag voltak ezzel ellentétes prekoncepciód. bár tulajdonképpen ahogyan észrevettem az gyakorlatilag törvényszerű, hogy aki valaha írt legalább két sort, és azt versnek kiáltotta ki egy diadalittas pillanatban, az mindenképp József Attilán csüngött gyerekkorától kezdve. mert ez nem is lehet másképp. de lehet! a világban sokféle ember van, sokféle ízléssel. a művészet pedig éppen attól tud olyan bensőséges lenni, mert sok ember sokféleképpen lát és érez, az alkotói és a befogadói oldalon egyaránt, és ezek az emberek, ha szimbolikusan is de megtalálják egymást. lehet, hogy hihetetlen de a költészetben sem csak József Attila létezik, és pláne nem belőle ered minden ami költészet. én egyszer óvatlanul kinyitottam egy poros ”Szép Versek” kötetet (ami legalább ugyanennyire véletlenül került hozzám), és elolvastam Orbán Ottó ”Óda Garcia Lorcához” című versét, és akkor először éreztem, hogy nem alszok el egy irodalmi mű olvasása közben, meg azt is, hogy ebben végre van spiritusz. József Attila és a kortársai számomra mindig dög unalmas voltak, elsősorban persze a nyelvezetük, de mivel a költészet esetében a nyelv hordozza magát az üzenetet, az üzenet sem volt túl erőteljes, hogy egészen finoman fogalmazzak. ezek ízlésbeli dolgok. de persze azt is megkockáztatom, hogy esetleg te ezzel sem értesz egyet, hanem mondjuk azoknak a népes táborát erősíted akik szerint a művészet objektív szempontok alapján megítélhető, és értékelhető. ezeken a pontokon pedig nincs min és pláne miért vitatkoznunk. ez egy hitvita. alkatilag egyértelműen nagyon különbözőek vagyunk, ezért más dolgokra rezonálunk. ha hajnalig itt ülnék és gépelnék akkor sem győznélek meg róla mondjuk, hogy hallgass kísérleti vagy zajzenét, ha a te idegrendszered, gondolataid, vagy érzéseid mondjuk a rock zenére rezonálnak. aztán maximum közölhetem veled, hogy nyilván tök hülye vagy a zenéhez, vagy esetleg beláthatom, hogy másképpen működünk.
Annál, hogy „a semmi ágán ül szivem / kis teste hangtalan vacog” a depressziót jobban megfogalmazni nem lehet.
elég könnyedén vetted a bátorságot, hogy ezt ilyen formában kinyilatkoztasd, több volt mint vakmerő. gondolod, hogy ha megkérdezek öt költészet-kedvelő embert ők is mind ugyanezt fogják mondani? nem lehet, hogy szerinted van így, mások szerint meg másképp van? válaszolok is rögtön, mert szerintem például rohadtul nincs így, bár az előzmények fényében ez már aligha lepett meg.
Spec. azt meg átéltem!, h „álmaiban megjelent / emberi alakban a csend”.
én nem! én más költők más sorait éltem át. mi következik ebből? már azon kívül amit leírtam már, hogy tudniillik te József Attila soraira rezonálsz, olyannyira, hogy egyiket-másikat személyesen is megélted, magyarán mondva érzelmileg meglehetősen mélyen érint a dolog, mint ahogy az a szövegedből és felindultságodból is kiderült. ahogy mondtam ez egy hitvita. mintha közéleti kérdésekről beszélgetnénk, egy az egyben (még a hangnem is ugyanaz!).
„szerencsétlen, túlérzékeny” – zseni, és ezeket soha, senki így nem tudná megfogalmazni.
ez az egyetlen olyan dolog valószínűleg amiben egyet értünk. az más kérdés, hogy szerinted ennél nem is lehet jobban megfogalmazni ezeket, mert ezzel meg nyilván nem értek egyet. senki így nem tudná, de sokan tudják másképpen, vagy nagyon másképpen, és például megítélésem szerint lényegesen jobban. ezért szeretjük a művészetet.
és kiégett az agyam ismét, vége van.
túl sok új információt most sem sikerült közölnöm (konkrétan nagyjából semennyit).
Ez amúgy sajnos igaz, pedig nagyon szívesen megismernélek jobban is. Pl. szívesen olvasnék verset is tőled stb. – Már ha ez a fajta érdeklődésem nem kelt benned rossz érzéseket.
nem kelt rossz érzéseket. kifejezetten jót röhögtem azon, hogy feltetted ezt a kérdést. azért ezek a szituk remekül illusztrálják mennyire tűnök barátságosnak. hiába, köcsög egy dolog ez az apátia. voltak fent régebben versek itt, de szerintem elvesztek a tavalyi adatvesztésnél. majd egyszer talán nyűgömben bekopipésztelek egyet-egyet megint, bár jobban örülnék neki ha nem lenne ilyen. kötetbe valót pláne nem akarok sehova sem felölteni. és akartam még valamit de ahogyan mindig most is elveszett a maradék útközben. késő van, na.
kötetbe valót pláne nem akarok sehova sem felölteni.
Igen, erre is gondoltam, és teljesen megértem.