Beszéljünk a BPD-ről, avagy borderline a gyakorlatban
effi,
csatlakoznék az előttem szólóhoz, egy jó terapeuta, és a megfelelő terápia. tudom, hogy nagyon nehéz. én az első kezelésemet 1 év után abbahagytam, gyógyszert is, pszichoterapot is. nem éreztem hogy használt volna, aztán persze még vacakabbul voltam. most kb 7. hónapja kitartok a kognitív terápiában /pedig az elején nagyon ellenkeztem, hogy nekem aztán semmi bajom, ugyanmár 🙂 /, és vannak eredmények. épp írtam a múltkor hogy milyen jól vagyok most, hát mostmár azért inog a léc, de kapaszkodom, meg legalább életemben először be tudtam azonosítani hogy mi a franctól vagyok rosszabbul. 🙂 ez is haladás.
effi, persze, hogy eleged van.
de abból is nyilván eleged van, hogy szenvedsz, vagy nem?
a hasítás teljesen természetes jelenség sokunknál.
ezt is meg lehet tanulni kezelni.
találj egy JÓ terapot! ne add fel!
effi,
bátorítalak, hogy keress másik terapot.
és mindazoknak, akik nem tehetik meg, hogy terapot fizessenek, és pedig nagyon szarul vannak, és igazán rájuk férne egy kis terápia - a háziorvostól kérhetnek beutalót Tündérhegyre.
Legalábbis megpróbálhatják, nem tudom, hogy ez most hogy megy.
Továbbra is fenntartom, hogy van javulás, létezik, és ha ti ezt nem tapasztaljátok meg, akkor az nem azért van, mert ti annyira elcseszett szerencsétlen flótások lennétek, hanem azért, mert nem találtátok meg még a megfelelő segítséget.
a saját tapasztalatom szerint igenis, van szabadulás, van kiút a pokolból, a semmiből, a reménytelenségből.
ezekkel a betegségekkel élni nem érdemes, mert tönkremegy beléjük az ember.
Meg kell tőlük szabadulni, vagy ha az nem megy, legalább visszaszerezni az uralmat a saját életetek és érzelmeitek, gondolataitok, testetek felett.
Ez nem lehetetlen.
Amarilla, köszönöm!
Egész életemben jártam valamilyen terápiára, igaz, kihagyásokkal és már elegem van. Azt mondják, kemény munka, de én nem érzem benne a munkát. Nincsenek elfojtásaim, akármit elmondok, nem érzem magam rosszabbul, ha beszélnem kell valamiről, csak ki kell mondanom, mint bármi mást.
Sokáig azt hittem, hogy velem van a baj, de elbizonytalanodtam. Persze hogy egy terapeuta azt fogja mondani, hogy járni kell és majd évek múlva lesz eredménye, de akkor az elmúlt rengeteg év eredménye hol van..
Effi, gyere, ne add fel.
ismerem ezt mind.
képzeld, most, hogy külföldön élek és a férjem tart el, és van egy csodálatos kisfiam, még így is gyakran kísértenek a negatív érzelmek.
Sajnos, nem könnyű felállni.
de nem lehetetlen.
arról valószínűleg le kell mondanunk, hogy az életet gyakran tudnánk önfeledten, "csak úgy" élvezni - de fejjebb kapaszkodni mindenhonnét lehet, még a gödör legeslegeslegaljáról is.
és aztán föjjebbről is még föjjebb.
életünk örökös sziklafalmászás.
de menni kell előre. nincs más megoldás, különben lezuhanunk.
itt vigyázunk egymásra - "biztosítjuk egymást" - már amennyire tőlünk telik - és mutatjuk az utat előre, már akik túl vannak a legnehezén.
terápiába viszont járni kell.
"terápiába járni kell" - ezt mondta nekem a zeneterapeutám a tündérhegyen.
Addig nem voltam ebben én olyan nagyon biztos - de aztán most már egészen egészen biztos agyok benne, hogy igaza volt.
ne add fel.
van javulás!
Sziasztok,
Van róla papírom több is, de nem egyértelmű (nekem sem). A lentebb írt dolgok sok helyen megjelennek az életemben, de a lényegiek nem. Pont ahogy a kérdéses diagnózisok esetében sem.
Sallay Zsuzsannától kiemelném ezt:
"A lényeg, hogy szerinte készséghiányok vannak. Olyanok például, hogy hogyan viselkedjünk másokkal, hogyan szabályozzuk érzelmeinket, hogyan viseljük el a fájdalmat, hogyan gondolkodjunk józanul. Szerinte ezt a BPD személyek nem tanulták meg (itt a legtöbb irányzat egyetért)."
Visszajelzések alapján átlagon felüli, ahogy másokkal bánok, de kognitív empátiám van csak. Nem szeretek emberekkel lenni, elfáradok tőle, nem találok kapcsolódási pontot, nem érintenek meg, hosszútávon untat. Évekig próbálkoztam, mert én is ebben láttam a lehetőséget a változásra és támogattak is benne, de el kellett ismernem, hogy nincs rá igényem. A fájdalom állandó, az öngyilkosság lehetőség, így könnyebb, erősen hasítok, ha érzelmekről van szó, fel is ismerem.
Segítséget szeretnék, hátha..
Nem használ egyik terápia sem és nem gyors változást szeretnék látni, hanem valami pici eredményt, de semmi.
Nem vagyok jól és nincs olyan dolog az életemben, amitől ez változhatna. Depresszióm nincs, mégsem tudok örülni szinte semminek, hosszútávon pedig semmi sem hat, csak a rossz. Mert minden rosszra élesen emlékszem és nem tompul.
Juj, bocsánat, egyetértek!
Hallhatnánk egy példát a cáfolásra?
igen, a sémák felismerése - de itt is véges a sémák száma, nem?
alkalmatlan vagyok, hülye vagyok, nem vagyok elég jó, béna vagyok, nulla vagoyk, engem senki nem szeret, valami ilyesmire gondolok...
ezt nem érdemes nyíltan közzé tenni? mert ha ebből szemelgetne az ember fia, lánya, akkor lehet, hogy nem is lenne nagyon nehéz felismernie, melyik séma az ő kedvence?
és most vicen kívül... az ex párom (pont a labilitásom miatt) csak hárítja a dolgokat...mintha nem is lenne....amikor dühöngök annyit jelent h nem vagyok normális majd abbahagyom...meg nem tom hosszú és nem tom megfogalmazni....
🙂
én ismerkednék veled... 🙂
am senkihez sem merek (vagy nem is akarok) közeledni.....nekem csak a gyengédség kell meg az az érzés h szeretnek..... 
Sziasztok!
25 éves férfi vagyok, bocsi, hogy ilyen furcsa hozzászólásom lesz, de az élet így hozta!
Én is borderlineos voltam, azért használom a voltam szólt, mert úgy gondolom, meg lehet tanulni együtt élni vele, és normális egészséges életet élni!Személy szerint eléggé mélyről jöttem vissza, volt 3 öngyilkossági kisérletem, összesen fél év pszichátria, és innen másztam vissza nagyon nehezen. Az életbe megoldok bármilyen problémát szinte, csak a társkeresés jelent akadályt, mert hiába vagyok kedves, vicces, figyelmes ( nem saját vélemény), mikor előkerül a múltam ( amit sose első beszélgetések alkalmával hozok elő, hanem sok idő után; szóval adok időt arra, hogy megismerjék a belső énemet), akkor bukik a dolog.
Szóval olyan lányok ismeretségét keresném akik tudják mi ez a betegség, akár maguk is voltak borderek, de legfőképp eltudják fogadni az ember múltját, velük szeretnék megismerkedni.
Érdekelne, hogy nektek,hogy sikerült ezt a betegséget összeegyeztetni a párkapcsolattal, hogy tudja elfogadni a párotok!
Köszönöm!
gondolkodtam sokat azon, hogy milyen tapasztalatot tudnék megosztani ezzel kapcsolatban. nálam zömmel minden ilyen rossz irányba induló gondolat az elhagyatottság sémámból indul ki. kb mostanra (7. hónapja vagyok terápiában) jutottam el odáig, hogy már az esetek 90%ában észreveszem, hogy "na, már megint a sémám". az biztos, hogy magamtól idáig nem tudtam volna eljutni. mert eddig csupán azt éreztem az ilyen szituációkban, hogy valami közös helyről jönnek ezek a dolgok, és hasonló érzést váltanak ki belőlem, de nem tudtam megfogalmazni. aztán ahogy haladtunk a terápiával, és jöttek a mindenféle szituációk, kezdetben a pszichológusom segített beazonosítani őket sémákhoz.
éppen tegnap volt egy ilyen kósza gondolatom, amit azon nyomban le tudtam "kapcsolni", amint rájöttem, hogy na, ez már megint csak a sémám. de ahhoz hogy idáig eljusson az ember, szerintem mindenképpen kell a külső szaksegítség.
Sziasztok,
jó ötlet, ám azért a kognitív viselkedésterápia annál kicsit komplexebb, mint hogy képzett terapeuta nélkül gyakorolható lenne.
Az automatikus gondolatok feltérképezése, megcáfolása gyakorlást, tanulást, visszajelzést igényel. Azok a rögtön végigsuhanó gondolatok egy alapsémából adódnak. Fontos ilyenkor a séma felismerése is. Nem véletlen, hogy a kezdetek megtanulása is minimum néhány hetes intenzív pszichoterápiát igényel, de legalábbis visszajelzést, szakembertől. Sokkal inkább javasolnám, hogy aki szeretne a problémájával valamit kezdeni, az menjen terápiába mielőbb. Azért vannak TB által finanszírozott helyek is.
Azért a tapasztalatok megosztása hasznos lehet mindenképpen, szerintem is.
Idézet tőle: butterfly83tudom, hogy nehéz. eleinte folyamatosan ellenkeztem is a pszichológussal, hogy dehát nincs olyan hogy másik gondolat, mert ez van, tudom hogy ezért vagy azért ilyenek velem, és akkoris utálnak. de valahogy az utóbbi időben tényleg szinte észrevétlenül jutottam el odáig, hogy már nem mindig kattanok be, vagy akadok fenn ilyen dolgokon.
persze mondjuk lehet, hogy az is közrejátszik abban, hogy most "jól" vagyok, hogy rengeteget dolgozok, időm sincs agyalni semmin. meg több pozitív dolog történt velem, mondjuk régebben pozitív dolgoktól is ki tudtam borulni.:-)
Szia, butterfly,
írtam a blogomba egy bejegyzést a kognitív viselkedésterápiáról.
Volna esetleg kedved hozzá, hogy fűzz hozzá egy kommentet, leírj egy saját élményedet, amikor ez a technika segített? úgy, hogy mások is minél jobban megértsék, és használni tudják?
köszönettel 🙂
- esetleg egy csoportot is lehetne indítani "kezdőknek" - hm?
tudom, hogy nehéz. eleinte folyamatosan ellenkeztem is a pszichológussal, hogy dehát nincs olyan hogy másik gondolat, mert ez van, tudom hogy ezért vagy azért ilyenek velem, és akkoris utálnak. de valahogy az utóbbi időben tényleg szinte észrevétlenül jutottam el odáig, hogy már nem mindig kattanok be, vagy akadok fenn ilyen dolgokon.
persze mondjuk lehet, hogy az is közrejátszik abban, hogy most "jól" vagyok, hogy rengeteget dolgozok, időm sincs agyalni semmin. meg több pozitív dolog történt velem, mondjuk régebben pozitív dolgoktól is ki tudtam borulni.:-)
Idézet tőle: butterfly83Szia!
Nagyjából 8-9 hónapja járok ismét kognitív viselkedésterápiára. Az elején kicsit nehezen ment ez a mi történt, mit gondoltam, mit éreztem, mit gondolhattam volna még dolog. Mostanra viszont úgy beépült az életembe, hogy szinte észre sem vettem.
Korábban ha éppen olyan pillanatomban kapott el egy megjegyzés, azon nyomban arra gondoltam, hogy azért mondta mert már nem szeret, utál, vagy bántani akar. Mostanában viszont ezek a dolgok nagyrészt fel sem merülnek bennem, mert mi van akkor, ha csak szimplán rossz napja van, vagy csak én vagyok mondjuk fáradtabb és nyűgösebb, és mi van ha eleve rosszul értettem az egészet. Ennél jobban most nem sikerül megmagyarázni ezt a "felülbírálós" dolgot. Olyan mintha folyamatosan megkérdőjelezném az első gondolataimat, érzéseimet, azokat amiket eddig tényként kezeltem, és utána jól befordultam tőlük.
Nem tudom, hogy ez így értehtő vagy értelmes-e. 🙂
Szia,
nagyon is nagyon is jól érthető volt - legalábbis nekem, én csak most tanulgatom eztz, mert jó pap mindig holtig tanul, és baromi jó dolog!!
tervezem is, hogy írok róla a blogomban.
de lehet, máshova is ki kéne tenni, mert ez egy nagyon egyszerű és jól használható modell és nagoyn hatékony szeritntem.
én most azon "őrjöngök"- na már nem úgy, mitn régen, de azért elég meg vagyok zuhanva tőle, bírnék bőgni a villamoson - hogy a tesóm nem válaszol az sms-eimre meg az emailjeimre.
automatikus gondolat: hülye voltam vele, megbántottam, hallgat.
alternatív gondolat: elromlott a számítógépe, tárgyal, elfoglalt, stb. - majd válaszol, ha kedve lesz, éli az életét.
és nem csak a gondolataimat igyekszem felülbírálni, hanem igyekszem lefoglalni is magam valami "csendesfoglalkozással" ami amúgy is muszáj megcsinálandó - stb.
és úszni is elmegyünk ma családilag, már nagoyn régen tervezzük, múlt évben egész jól ment, minden pénteken úsztunk, úgy, hogy én előremegyek a cuccokkal, leúszom a magam fél órácskáját, utána megérkezik a férjem, a bölcsiből hozza a gyereket is, és akkor felváltva játszunk és úszkálunk a gyerkőccel.
és utána szépen együtt haza.
nagoyn jó. kimossa az agyamat.
Szia!
Nagyjából 8-9 hónapja járok ismét kognitív viselkedésterápiára. Az elején kicsit nehezen ment ez a mi történt, mit gondoltam, mit éreztem, mit gondolhattam volna még dolog. Mostanra viszont úgy beépült az életembe, hogy szinte észre sem vettem.
Korábban ha éppen olyan pillanatomban kapott el egy megjegyzés, azon nyomban arra gondoltam, hogy azért mondta mert már nem szeret, utál, vagy bántani akar. Mostanában viszont ezek a dolgok nagyrészt fel sem merülnek bennem, mert mi van akkor, ha csak szimplán rossz napja van, vagy csak én vagyok mondjuk fáradtabb és nyűgösebb, és mi van ha eleve rosszul értettem az egészet. Ennél jobban most nem sikerül megmagyarázni ezt a "felülbírálós" dolgot. Olyan mintha folyamatosan megkérdőjelezném az első gondolataimat, érzéseimet, azokat amiket eddig tényként kezeltem, és utána jól befordultam tőlük.
Nem tudom, hogy ez így értehtő vagy értelmes-e. 🙂
Szia WW!
Kösz, hogy ilyen jól összeszedted. Magam jobban szeretem a személyes példákat, konkrétumokat.
Több irányzat elvei szerepelnek a copy-zásodban.
Van azonban olyan is, ami kimaradt. Például a Linehan féle dialektikus viselkedésterápia, vagy inkább Linehan nézőpontja?
A lényeg, hogy szerinte készséghiányok vannak. Olyanok például, hogy hogyan viselkedjünk másokkal, hogyan szabályozzuk érzelmeinket, hogyan viseljük el a fájdalmat, hogyan gondolkodjunk józanul. Szerinte ezt a BPD személyek nem tanulták meg (itt a legtöbb irányzat egyetért).
És érdekes módon a dialektikus viselkedésterápia nagyon hatékony tud lenni, hiszen megtanítja mindezt. A remény létezik!
Olvastam néhány helyen, hogy a legnehezebb akarni. Akarni a változást. Az első lépés a jobb életminőség felé az a döntés, hogy máshogy legyen, és az a remény, hogy lehet is.
Szia Butterfly83!
Örülök, hogy úgy érzed, most jobb az 
életminőséged! Most mióta jársz megint terápiába? Milyen tipusú terápiába jársz? Az első gondolataid felülbírálását hogy érted?
Szia, butterfly,
én sem kaptam diagnózist sokáig.
Amikor a Tündérhegyen kifejtettem a dokinénimnek, hogy én bipol vagyok, akkor csak mosolygott. Nem erősített meg benne. És ennek nagoyn örültem.
Valahogy megnyugodtam. Sőt, emlékszem, úgy gondoltam tovább magamban az ügyet, hogy jaj, hát persze, a bipol az már elmebetegség... hogy is hihettem, hogy én az vagyok???
Azóta én is valahogy úgy gondolom, ohgy nem biztos, hogy azzal kell kezdeni, hogy ráragasztanak az emberre bármiféle diagnózist.
Sziasztok!
Most akadtam erre az oldalra. Diagnosztizált BPD-s vagyok. Már sok-sok éve küzdök vele, gyógyszer+pszichoterápia. Az első pszichiáterem+pszichológusom nem címkézett fel. 🙂 Csak jártam a terápiára, szedtem a gyógyszert és nagyon össze voltam zavarodva mert senki sem mondott semmit arról, hogy miért vagyok rosszul. 1 évet lehúztam így, volt közben minden (öngyilkossági kísérlet, idegösszeroppanás, falcolás), majd a fővárosba költöztem. A változás jót tett, abbahagytam a gyószert, terápiát és kb. 2 évig minden jól ment. Aztán kezdődött az egész újra... Elmentem egy pszichiáterhez aki rögtön elkezdett gyógyszerezni, és bipoláris címkét kaptam. Szedtem a gyógyszert, de egyre rosszabbul voltam, végül az egyik barátom szedett össze, és majdhogynem kényszerített:) hogy akkor jó lenne, ha újra járnék terápiára. És járok. A gyógyszert megint abbahagytam, és otthagytam a pszichiátert is.
A pszichoterápia hatását most kezdem érezni, valahogy reálisabb lett minden körülöttem, könnyebben kezelek helyzeteket, sikerül felülbírálnom az első gondolataimat, tudatosabb vagyok mint régebben. Legalábbis most ilyen időszakot élek meg, Remélem tartós lesz. 🙂
Valamilyen olyan foglalkozásra, ahol a test áll a középpontban.
Ugyanis - nem fogok többes számban beszélni, hogy "a borderok" -, csak magamról - én attól szenvedtem a legjobban, hogy nem volt indulatkontrollom egyáltalán.
Ha elkeseredtem és szenvedtem - bele akartam pusztulni, és nem láttam kiutat.
Szerencsére imádok táncolni - és nem csak néptáncoltam már gimis korom óta, hanem később rengeteg különféle táncórán - a szalontáncoktól a modern, KONTAKTtánc órákig - vettem részt, csupán szerelemből, párhuzamosan, hogy közben terápiába is jártam.
Annakidején a terapeutám is - aki border specialista - megerősített abban, hogy a táncból nagyon sokat tanulok. Intimitást ,közelséget, bizalmat. A testem határait. Kontrollt a testem felett - én döntöm el, hogy merre mozdítom - és ezen keresztül kontrollt az érzelmeim felett is.
Kicsit ellazulni. Ki lehet próbálni - ez testi lelki dolog.
Ha nem tudok elaludni, mert fszült vagyok, nekiállok a testemet szisztematikusan ellazítani. Mindig sikerül - és így elaludni is.
És ha megvan ez a testi szintű tapasztalat - sőt, ÖRÖM!!!!!!!!!!!!! - akkor azt át lehet vinni a lelkiekre.
Ezenkívül pl. a LÉGZÉS. Ha manapság el akar borulni az agyam - mert még ma is előfordul, ha valaki - főleg családtag - rossz gombot nyom meg bennem, hogy nagyon mélyre tudnék zuhanni. Már nem hónapokra, de mondjuk 2-3 napra.
Nem akarom, mert nem akarok szenvedni. Akkor lélegzem, nagyokat, és körülnézek és tudatosítom, hogy hol vagyok. Ez itt egy épület és szürke-fehérek az abalkok. - megpróbálok kilépni a szenvedésből és a jelenre koncentrálni.
Továbbá: alkalmazom a kognitiv terápiában tanultakat.
Ami azt tanítja, hogy : tudatosítsd magadban, amikor jókedvből átfordulsz rosszkedvbe.
Mi okozta? Mit éreztél, mit gondoltál?
Milyen gondolat áll emögött a mélyrepülési érzés mögött?
Már nem is olyan nehéz megtalálni:
Legtöbbször ilyenek:
"nem vagyok elég jó." "Megsértették az intimszférámat." (- történetesen most valaki, aki elkérte a fényképezőgépemet, fogta magát és kitörtölt belőle valamit, ami neki nem tetszett. Nehezen tudok ezen továbblépni, bár kurvára mondogatom magamnak: szegény, ő is border. Nem tetszett magának azon a képen. Nem tudja, hogy milyen sokat jelentett nekem az a fotó. Nem tudja, hogy elvett tőlem valamit. Nárcisztikus, meg kell védenie magát a vélt támadások ellen, nyilván a saját intimitását védi -, és ezért minden eszközt igénybe vesz, arra nem gondol, hogy ezzel fájdalmat okozhat másoknak. ) És lélegzem, baromi nagyokat, de most, hogy írok róla, már sírok. (és most, hogy másodszor átolvasom, már nem sírok. Másodszor olvasva sokkal jobban tudok azonosulni a "mentegető" gondolataimmal, és egész jól belátom, hogy igazak. És ez a belátás elhalványítja a primér szenvedő és veszteséget átélő reakciómat.)
És ma, egészen tudatosan, igyekeztem csinálni magamnak egy jó napot, hogy ne süllyedjek bele a depibe. Elmentem pl. fényterápiába. Iszonyú régóta tervezem, itt Norvégiában ezt sokan csinálják, októbertől áprilisig. Most már november vége van - de nem baj, végre rávettem magam.
És vettem a kisfiamnak egy gyapjú pulcsit, hogy ne fázzon, ha kinn játszanak, és magamnak egy gyönyörű selyem-alpakka (perui gyapjú) keverék fonalat, gyöngyházszürkét, és fogok belőle kötni magamnak egy szép nagy széles hosszú sálat. Egy csomó pénzt megspórolok vele, és lekötöm magam. Kimosom az agyamat.
És most talán még egy Sudokut is megcisnálok.
És már a futócipőmet is bekészítettem, mert muszáj futnom is, hogy felszínen maradjak.
Közben azt is megértettem, hogy mi olyan rohadt nehéz most nekem.
Hagynom őt, hogy élje az életét. És megértéssel kell néznem a rossz döntéseit. Megérteni, hogy nem tehetek mást. Sértésnek veszi, ha elmondom a véleményemet. Arra nem kíváncsi. Csak arra, hogy hallgassam meg, és legyek vele empatikus.
Oké. Még ha annyira fáj is, - pl. látnom, hogy tényleges veszélyben vannak a gyerekei... - el kell fogadnom, hogy ők nem az én gyerekeim...
Jó volt kiírni magamból.
Még egy gyógyult borderline is tud ám baromira szenvedni - talán annyi a különbség, hogy tudom, hogy ÉN VAGYOK FELELŐS AZ ÉRZELMEIMÉRT, ÉS HA AKAROM, ABBAHAGYHATOM ÉN MAGAM IS A SZENVEDÉST, DE HA NEM, AKKOR IS, ÚGYIS ABBA FOG MARADNI előbb utóbb - "MAGÁTÓL" - mert az élet nem csak csupa sz. dologból áll.
(akkor meg miért ne rövidítsem le a szenvedést? annyi más okos és klassz dolgot tudnék csinálni helyette...)
Testi terápia - különösen ha nagyon szenved az ember.
De mindennapi szinten is. TESTTUDATOSSÁG - ÉRZELMI TUDATOSSÁG.
Hiszen minden érzelemnek van testi vonatkozása. A sírás nem csak lelki szenvedés - hanem testi tünet is.
A nevetés ugyanígy, és a többi.
Kétfelől kell dolgozni - kintről, testileg - és bentről - lelkileg.
Valami ilyesmire gondoltam.
A hszed első részére reagálni (remélem jól értem a mondataid):
Én is így vagyok vele: mióta tudom mi is a betegségem, nem érdekel, már nem foglalkoztat az egész. Tudom mi van, tudom hogy mikor mi történik /hiába szeretném hogy ne történjen meg/,de sokszor nem tudok ellene tenni. Beszedem általában amit felírtak, aztán vagyok ahogy lehet. Próbálok én is normálisnak látszani. Bár ez nem tudom mennyire jó eljárás, mert ez mind a saját kevés energiámat emészti fel. de hát valahogy élni kell.
Most például pörgök, mint egy ringlispil.
Holnap meg meg leszek halva. És minden, de minden ilyen esemény, az idegeket kezdi ki, és tesz tökéletesen labilissá.
Lehet ezt nem ide kellett volna írnom.
de mostmár leírtam.
Mindenesetre mikor elém rakták a leirását sokkal máskép kezelem a helyzeteket.Könnyebben ,de nem azt jelenti hogy nem szoktam összezavarodni.Néha elvesztem szószerint a fonalat és védekezésül/nem saját magam/be szoktam aludni! Aztán lassan visszatérek a valóságba és akár elemezni is tudom az eseményeket.De azt nem merném állitani hogy irányitani tudom! Viszont"könnyebben elbánok vele".
Idézet tőle: Sallay ZsuzsannaIdézet tőle: memphisgirlIdézet tőle: Sallay ZsuzsannaMemphisgirl, tudni érdemes, hogy a bipoláris zavar és a borderline zavar nagyon könnyen egymás hozományai. Mindkettőben lehet hallucináció.
Még mindig érdekelne, miért fontos, hogy melyiktől van a hallucináció? Mit jelent ha a BPD-től és mit ha a másiktól?
Hát talán azért lenne fontos, mert akkor azt utálhatnám.
Így nem tudom, melyiket utáljam.
Ezek szerint az egyiket mindenképpen utálni kell. Azaz, ha jól értem haragudni rá? És akkor mi lesz a másik diagnózis sorsa?
Az jutott eszembe, hogy avval, hogy az egyik elfogadható, a másik utálni való,mintha önmagának azt a részét utálná.Tehát, lehetséges, hogy a neve mindegy, ugyanis azt a részét utálja - érthető módon - amelyik hallucinál. Ám könnyebb lesz e ettől?
Jungnak voltak sikerei abban, hogy megfejtette a hallucinációk jelentését és tudomásom szerint ettől néhány ember meggyógyult.
Szívem szerint azt mondanám, próbálja meg elfogadni azt a részét is, amelyik így reagál valamire. De nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Bízom benne, idővel bez is könnyebb lesz.
Igen, biztos jobb lenne elfogadni, úgysem tudok vele mit csinálni,csak ez az egész eléggé bekorlátozza az életemet.
És haragszok rá, mert nem tudom úgy élni az életemet, mint régen, amikor ez még nem volt.
És biztos az is bennem van most, hogy elég nehéz időszakban vagyok.
A héten 2 nap kivételével voltak hallucinációim.
Egyébként átlagban heti 1 szokott lenni.
És ez most nincs rám jó hatással.
Idézet tőle: memphisgirlIdézet tőle: Sallay ZsuzsannaMemphisgirl, tudni érdemes, hogy a bipoláris zavar és a borderline zavar nagyon könnyen egymás hozományai. Mindkettőben lehet hallucináció.
Még mindig érdekelne, miért fontos, hogy melyiktől van a hallucináció? Mit jelent ha a BPD-től és mit ha a másiktól?
Hát talán azért lenne fontos, mert akkor azt utálhatnám.
Így nem tudom, melyiket utáljam.
Ezek szerint az egyiket mindenképpen utálni kell. Azaz, ha jól értem haragudni rá? És akkor mi lesz a másik diagnózis sorsa?
Az jutott eszembe, hogy avval, hogy az egyik elfogadható, a másik utálni való,mintha önmagának azt a részét utálná.Tehát, lehetséges, hogy a neve mindegy, ugyanis azt a részét utálja - érthető módon - amelyik hallucinál. Ám könnyebb lesz e ettől?
Jungnak voltak sikerei abban, hogy megfejtette a hallucinációk jelentését és tudomásom szerint ettől néhány ember meggyógyult.
Szívem szerint azt mondanám, próbálja meg elfogadni azt a részét is, amelyik így reagál valamire. De nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Bízom benne, idővel bez is könnyebb lesz.
Idézet tőle: Sallay ZsuzsannaMemphisgirl, tudni érdemes, hogy a bipoláris zavar és a borderline zavar nagyon könnyen egymás hozományai. Mindkettőben lehet hallucináció.
Még mindig érdekelne, miért fontos, hogy melyiktől van a hallucináció? Mit jelent ha a BPD-től és mit ha a másiktól?
Hát talán azért lenne fontos, mert akkor azt utálhatnám.
Így nem tudom, melyiket utáljam.
Memphisgirl, tudni érdemes, hogy a bipoláris zavar és a borderline zavar nagyon könnyen egymás hozományai. Mindkettőben lehet hallucináció.
Még mindig érdekelne, miért fontos, hogy melyiktől van a hallucináció? Mit jelent ha a BPD-től és mit ha a másiktól?
Idézet tőle: IdőrablóAz a bizonyos ismerősöm.... számomra örök relytély marad. A BPD csak másodlagos diagja volt, igazából én kételkedtem is benne hogy valóban az-e, mert nem produkálta folyamatosan az összes tünetet, csak időnként, és a BPD kritériumainak csak egyes szeleteit láttam benne. Nem csak egy "ismerős" volt számomjra, annál több, és kudarcként éltem meg hogy nem sikerült belőle a jobbik énjét kihozni mindig, és mellettem nem lett tartósan jobban, és én is rosszul jöttem ki a történetből.
Na mindegy, ettől függetlenül hasznosnak érzem a mai itteni beszélgetést.Gyúrok keddre, lesz munka bőven....
Vannak nagyon jól működő borderline sz.zavarosok. Ilyenkor valóban sokkal kiszámíthatatlanabb, mi fog történni. Talán még annál is nehezebb jó-nak lenni számukra. A BPD egyik jellemzője a kapcsolatokban levő közelség-távolság szabályozásának nehézsége. Ahogy benne össze van zavarodva ez, épp úgy zavarja össze a környezetét.
Azt gondolom te akartál lenni az a biztonságos háttér, amelyik átírhatja a hibás kapcsolódási mintát. Sajnálom, hogy nem sikerült. Ebben még az sem vígasztaló, hogy a szakembereknek is "beletört a bicskájuk". S mindaddig így marad ez, amíg az illető személy nem jut el arra a szintre - mikor már eleget szenvedett - hogy valóban akarjon változtatni.
Remélem a terápiádban fel tudod dolgozni ezt a kudarcnak megélt eseményt.
Idézet tőle: Sallay ZsuzsannaIdézet tőle: memphisgirlÉn már nem tudom, melyik a rosszabb, a bordi, vagy a bipol.
A vagdosással le tudtam állni, mert lett egy hobbim, amit nagyon imádok, de ha depis vagyok, alig bírom megállni, hogy ne vegyem elő a pengét.
Volt már, hogy évekig leálltam, azátn kezdődött előről az egész.
Engem mostanság a hallucinációk zavarnak a legjobban, és igazából nem tudom, melyik nyavalyám okozza.
Újabb gyogyiemelés után, most megint reménykedek, hogy legalább csökkenni fog.
Van jelentősége annak, hogy BPD vagy bipoláris zavar? Esetdben miben különbözne, ha lenne?
A hallucinációk gyakorisága nem függ össze a stressz mennyiségével? Nyilván van orvosod, és jó kezekben vagy.
Nem is tudom, mennyire van jelentősége.
Csak tudni szeretném, hogy melyik okzza, de végül is teljesen mindegy.
Igen, a hallucinálások gyakorisága függ a stressztől meg a kialvatlanságtól is.
Az a bizonyos ismerősöm.... számomra örök relytély marad. A BPD csak másodlagos diagja volt, igazából én kételkedtem is benne hogy valóban az-e, mert nem produkálta folyamatosan az összes tünetet, csak időnként, és a BPD kritériumainak csak egyes szeleteit láttam benne. Nem csak egy "ismerős" volt számomjra, annál több, és kudarcként éltem meg hogy nem sikerült belőle a jobbik énjét kihozni mindig, és mellettem nem lett tartósan jobban, és én is rosszul jöttem ki a történetből.
Na mindegy, ettől függetlenül hasznosnak érzem a mai itteni beszélgetést.Gyúrok keddre, lesz munka bőven....
Időrabló, köszönöm, hogy megosztottad. Ebben a topikban maximum csak az számít offnak, ha valaki destruktív módon nylvánul meg többszörösen. Igaz, nem csak BPD-ről beszéltünk. Ám láthatóvá tetted, hogy neked, mint környezetnek milyen élményed volt egy BPD problémákkal küzdővel.
A diag addig érdekelt, amíg meg nem tudtam. Attól kezdve hogy tudom, már kevésbé érdekel. Legfeljebb azért, mert ha tudunk neki nevet adni, akkor kézzelfoghatóbbá válik, jobban lehet vele kezdeni valamit, jobban tisztában vagyok azzal, hogy mi miért van, mire számíthatok magammal kapcsolatban. Így tudok "dolgozni" a problémán, ha megértem hogy ez és ez a tulajdonságom miért alakult így, miként tudok változtatni a rosszul rögzült viselkedésmintáimon. Mögé bújni semmiképp sem szeretnék, olyannyira, hogy a közvetlen környezetem sem tud erről. Egészségesnek szeretnék látszani, és akként megnyilvánulni. Biztos akarok lenni abban, hogy a viselkedésemből a környezetem pontosan azt értse amit én szeretnék hogy értsenek, és én is megfelelően dekódoljam a felém érkező üzeneteket, és ne egy tétovázó, ingadozó kedélyű, beteg ember benyomását keltsem.
Ami az ismerősömet illeti: nekem nem kellene már vele foglalkoznom. Ez már nem az én dolgom. Túl kellene lépni ezen, Ő már nem igényli azt hogy én bármi módon foglalkozzak vele, nekem pedig lenne egyéb feladatom, de az elvarratlan szálakat el kell varrni előbb.
Remélem tudtam valamit hozzátenni a témához, még ha csapongtam is kicsit, azért talán nem volt teljesen offolás jellegű.
Kedden megyek agyturkálóhoz, már nagyon várom, de félek is, tudom hogy vért fogok pisálni de nem érdekel.
Egyszer már leírtam, de elszállt, fogalmazhattam újra... persze nem sikerült ugyanúgy....
Szóval Időrabló, úgy érzed, hogy az orvosok is gyakran tanácstalanok akár a te problémáddal, akár az említett ismerőssel kapcsolatban?
Lehetséges, hogy ez egyfajta tehetetlenség érzést kelt benned? Mintha magadat sem tudnád kiszámítani. Nem lenne biztonság.
Közben áttértél az ismerősre, akinek a viselkedése kétségbeejtő tudott lenni, hiszen semmi sem volt jó neki. És ráadásul a segítséget is visszautasította.
Valahogy úgy érzem, mintha azt gondolnád, hogy ha neve van a gyereknek, akkor lehet vele mit kezdeni. Mármint esetedben. Te nem szeretnél mögé bújni, míg ismerősöd pont azért várta el, hogy mindent megtahessen, amit impulzusai kívánnak,mert ő ilyen. Azaz borderline sz.z.-os.
Ha most nem azt nézzük, hogy mit jelent egy BPD-snek a diagnózisa, hanem azt, mit jelent neked, akkor mi a helyzet? Lehet úgy ahogy gondoltam? Vagy lehet másképp? Olykor pont a megfoghatóságban kapaszkodunk, hogy kiinduló pontként szolgáljon. Én azt gondolom, szükséges a diagnózis a dokumentáció miatt, esetleg a tájékozódás miatt, de a stigmatizálás mégis káros lehet.
Idézet tőle: memphisgirlÉn már nem tudom, melyik a rosszabb, a bordi, vagy a bipol.
A vagdosással le tudtam állni, mert lett egy hobbim, amit nagyon imádok, de ha depis vagyok, alig bírom megállni, hogy ne vegyem elő a pengét.
Volt már, hogy évekig leálltam, azátn kezdődött előről az egész.
Engem mostanság a hallucinációk zavarnak a legjobban, és igazából nem tudom, melyik nyavalyám okozza.
Újabb gyogyiemelés után, most megint reménykedek, hogy legalább csökkenni fog.
Van jelentősége annak, hogy BPD vagy bipoláris zavar? Esetdben miben különbözne, ha lenne?
A hallucinációk gyakorisága nem függ össze a stressz mennyiségével? Nyilván van orvosod, és jó kezekben vagy.
Kétségtelen, hogy ha kap az ember egy címkét, az néha valamelyest megnyugvás. Régi áterem nem mondott semmit, csak írta az SSRI-ket, és havonta egyszer látni akart. És nekiszegeztem a kérdést: mi a bajom? Erre azt mondta hogy legjobban a ciklotímiára hasonlít, ami a bipol zavar light verziója. És írt is fel rögtön Tegretolt, amit 2 hónap után belebasztam a kukába és őt meg kírúgtam.
A mostani többek között posstraumatikus stressz késői tüneteit, és rekurrens depressziót véleményezett, bár abban egyetértett az előző diaggal hogy a "klinikai kép" valóban ciklotímiára emlékeztet.
Arról nem tudok nyilatkozni hogy magának az egyénnek mit jelent a diagnózis. Nyilván mindenkinek mást. Ismertem valakit, aki elvárta, hogy mivel Ő "border", mindenkinek az Ő igényeihez kell igazodni, mindig hárította a felelősséget a problémáiért másra, a körülménykre, hiszen Ő border, Ő ilyen.... Volt, aki bele is ment a játszmába, szótlanul tűrte a legvadabb dührohamait, fröcsögő gyűlöletét, és pont vele volt a leggonoszabb ilyenkor.
Jobb fázisaiban rendkívül szerethető tulajdonságai tudtak lenni, kenyérre lehetett kenni, de ha megfordult benne a vaddisznó, akkor az isten irgalmazzon annak, aki körülötte van.
Számomra ez az állapot egy megfejthetetlen talány, egy kiismerhetetlen, ezerarcú, állandóan áltozó állapot, és sajnos sokaknál nem eredményes a pszichoterápia. Nála pont azért, mert a terápiás kísérletek eredménytelensége miatt néhány ülés után minden terepeutával megszakította a kapcsolatot, mondván hogy neki senki nem hisz és őt senki nem érti.
Néhányan talán ismertétek a régi Buráról, már le merem írni mert ide biztosan nem jött át, és akik onnan ismerték, azok se nagyon vannak már itt....
Ez félig off, de végső soron kapcsolódik a témához.
Én azért mégis arra lennék kíváncsi,mit is jelent a diagnózis, személy szerint az egyénnak? Van, amikor megnyugvás, hogy van neve a dolognak. És valóban, láttam olyat, hogy mint egy pajzsot használják.
Egyik ismerősöm szokta mondani: "no, hát én hülye vagyok... de papírom van róla". Én sem sértésből mondom.
Ugyanakkor tény, hogy annak, aki ezekkel a tünetekkel küzd, sokkal nehezebb lehet "megfelelően" viselkedni.
Tudom hogy nem 1-2 "szemle" után kapja valaki a címkét. Csakhogy: bármivel áterhez kerül az ember gyereke, valami diagot ugye kell hogy kapjon. Mert ha nem, nincs mit ráírni a receptre, a dokumentációra.
20 éve nem volt más, csak skizofrénia, a mániás depresszió (a mai bipol. zavar megfelelője), neurózis, a kényszerbetegséget meg csak kényszerneurózisnak hívták. Most meg már annyi címke van mint a rosseb, bipol zavarnak is asszem van vagy 3 altípusa, továbbá ciklotímia, disztímia, szem. zavarok egész tárháza....
A BPD aligahnem csak egy gyűjtőfogalom egy nagyjából jellemző tünetegyüttesre. Holott ennek eredete még nem tisztázott, lehet hogy hamarosan kiderül hogy ez legalább 3-4 különféle zavart takar, némiképp sántító analógiával élve: a köhögéssel járó láznak is sok oka lehet, és a terápia egészen más....
Kéretik nem megsértődni és tisztelet a kivételnek, és nem is akartam ezt most itt.... de ha már rákérdeztél: én igenis azt gondolom hogy a BPD-s diagot kapottak egy része ragaszkodik ehhez. Mintha ez feljogosítaná bizonyos viselkedésmintákra, mintha ez arra kötelezné a környezetet hogy tőle mindent elviseljenek.
Én szoktam apámnak mondani ha köhög hogy "ne köhögj, ebben a házban csak én köhöghetek, papírom van róla". (J4590) 
Én már nem tudom, melyik a rosszabb, a bordi, vagy a bipol.
A vagdosással le tudtam állni, mert lett egy hobbim, amit nagyon imádok, de ha depis vagyok, alig bírom megállni, hogy ne vegyem elő a pengét.
Volt már, hogy évekig leálltam, azátn kezdődött előről az egész.
Engem mostanság a hallucinációk zavarnak a legjobban, és igazából nem tudom, melyik nyavalyám okozza.
Újabb gyogyiemelés után, most megint reménykedek, hogy legalább csökkenni fog.
Idézet tőle: IdőrablóA differenciáldiagnózis -- többek között -- azért nehéz, mert minden pszichés betegségnek egyéni lefolyása és sok fázisa lehet. Így a tapasztalt klinikust is "megvezetheti" ha pl. egy BPD-s betegnél a diagnózis felállításakor főként a depressziós, vagy pl. szorongásos fázisok vannak előtérben. Ráadásul a tünetek között sok az átfedés, és sok embernél szövődnek egymással, pl. evészavarral, stb....
Legtöbbször nem egy-két alkalmas szemle után kap valaki BPD diagnózist. Kicsit hosszadalmasabb nyomonkövetés vagy osztályos kezelés kapcsán viszont jó esélyel kiderül hova lehet besorolni a problémát. A néhány évvel ezelőtti álláspont,miszerint kinőhető sem áll már teljesen. 50 év felett diagnosztizált BPD-st is láttam már.
Ám miközben arról gondolkodunk, hogy kit hogyan diagnosztizálnak a szakemberek, mi lenne, ha rról gondolkodnánk, kinek mit jelent az, hogy Borderline Személyiségzavar. Megfigyeléseim szerint vannak, akik kapaszkodnak belé és ragaszkodnak hozzá, mások elutasítják, megint mások kezdetben elfogadják, később inkább hárítják. Érdekes lenne, ha elmondanátok mit jelent nektek?
És akár az is, aki nem BPD-s, neki, a saját címkéje mit jelent?
Idézet tőle: amarillaRettenetes lelki - és sokszor testi - fájdalom.
Ha az ember nem akar lelkileg szenvedni - mert abba már éppen majdnem belepusztul - akkor "lazít" - és inkább testileg szenved. Abba is majdnem belepusztul.
Valahogy mindenképpen szenved szegény. A szenvedés a lét normális állapota a számára - és nem tudja, hogy hogyan lehetne kitörni.
Fontos, hogy megértse mindenki, aki itt border, hogy ki lehet törni, nem kell szenvedve leélni egy életet.
Mindenféle terápia mellett valamilyen testi terápia is nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz.
Valóban fontos tudni, hogy nem kell vég nélül szenvedni és van/lehet segítség.
Utolsó mondatodat nem értem, miszerint
Mindenféle terápia mellett valamilyen testi terápia is nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz.
Mire gondolsz?
A differenciáldiagnózis -- többek között -- azért nehéz, mert minden pszichés betegségnek egyéni lefolyása és sok fázisa lehet. Így a tapasztalt klinikust is "megvezetheti" ha pl. egy BPD-s betegnél a diagnózis felállításakor főként a depressziós, vagy pl. szorongásos fázisok vannak előtérben. Ráadásul a tünetek között sok az átfedés, és sok embernél szövődnek egymással, pl. evészavarral, stb....
Rettenetes lelki - és sokszor testi - fájdalom.
Ha az ember nem akar lelkileg szenvedni - mert abba már éppen majdnem belepusztul - akkor "lazít" - és inkább testileg szenved. Abba is majdnem belepusztul.
Valahogy mindenképpen szenved szegény. A szenvedés a lét normális állapota a számára - és nem tudja, hogy hogyan lehetne kitörni.
Fontos, hogy megértse mindenki, aki itt border, hogy ki lehet törni, nem kell szenvedve leélni egy életet.
Mindenféle terápia mellett valamilyen testi terápia is nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz.
Arról, hogy a skizoaffektív zavar hogyan csúszik össze a BPD-vel, majd Ratkóczi doktornő bizonyára ír, hiszen a topikjában épp kérdezte Névtelen. Pszichés problémáknál gyakran nehéz a differenciál diagnózis, hiszen sokszor hasonló tünetek jelennek meg egy egy kórképben. Talán gyakran a projektív tesztek segítségével különböztetik meg, vagy a tünetek jellegének hangsúlyos eltolódásával.
Nem csak nőket érint, bár nagyobb százalékban vannak diagnosztizált női érintettek. Ennek több oka is lehet. Például az is, hogy a nők előbb kérnek segítséget. Vagy talán, hogy lány gyermekeket esetleg többször bántalmaznak szexuálisan. Akár az is lehetséges, hogy társadalmilag a nők inkább kimutathatják az érzelmeiket.
Minden kórképnek vannak genetikai, környezeti és pszichés okai. Mindezek egymásra hatása erősíti a probléma megjelenésének lehetőségét, illetve gyengítheti, kiolthatja azt. A kutatások azt látszanak igazolni, hogy BPD-s anyának inkább lehet BPD-s gyereke. Vagy, nemis kell, hogy az anya BPD-vel küzdjön, elég ha depressziós. Lényeg ebben az esetben, hogy nem tudja megfelelően a gyermeke igényei szerint tükröni a kicsi saját érzéseit. Ez is egy ok. Ezen kívül sok esetben történt korai szexuális visszaélés, vagy bántalmazás vagy elhanyagolás. A legtöbb kutató (elmélettől függetlenül ma már) úgy gondolja, hogy kora gyermekkori sérülés/trauma következménye.
A depresszióval való kapcsolata a BPD-nek olyan, amit Időrabló is írt. Tulajdonképen aki depresszióval kerül szakemberhez, abból lehet BPD diagnózis végül. Mivel a probléma velejárója a hangulatingadozás, annak is extrém és gyakori mivolta. BPD-ben gyakori a sorozatos krízis, állandónak érzett deprimáltság. Ami kezdetben pusztán depresszió, de említhetném itt a szorongást, pánikrohamot, alvászavart, drogabuzust vagy alkoholizmust is, az hosszabb időn át megfigyelve átminősülhet. Ez nem azt jelenti, hogy azzá válik, inkább azt, hogy eredetileg is az volt, csak a szakember számára még nem alakult ki a teljes kép.
Szia Savannah.
A borderline személyiség zavar , innentől kezdve legyen ez inkább csak BPD, valóban egy hosszúterápiát igénylő probléma. Számomra nehéz azt mondani, hogy a legnehezebben kezelhető, ugyanis tény, hogy gyakran nem egyszerű a kezelése, ám nyilván vannak más mentális problémák, melyek terápiája nem egyszerű. Ráadásul egy terápiában nem a betegséget, nem a diagnózist kezelik, hanem az embert, az ő saját problémáival.
A mentalizációs technika valóban eredményesnek bizonyult BPD-s emberek kezelésében, de legalább ilyen eredményes például a M.M. Linehan által kifejlesztett Dialektikus Viselkedés Terápia. Ezenkívül az összes főbb irányzatnak vannak elképzelései a BPD kezeléséről. Az is igaz, hogy egyes esetekben kifejezetten lehet ellenjavalt néhány technika.
Néhány éve a budapesti pszichiátriai Klinikán kutatást végeztek a mentalizációval kapcsolatban, néhány terapeuta dolgozik is vele, talán még a Thalassa házban is. Sőt, azt gondolom, amikor a terápiás kapcsolatban a kliens és a terapeuta érzéseiről, gondolatairól van szó, akkor is épp a pontosabb mentalizáció elősegítéséről van szó.
Kifejezetten inkább azt mondanám, hogy a BPD terápiája, mivel éveket vesz igénybe, általában nincs TB által finanszírozva. Lehetőségek vannak, alapítványoknál, pszichiátriai vagy pszichoterápiás osztályokon valameddig segítséget kapni, de valóban megoldatlan állami szinten ez a kérdés.
Külön megbeszélés tárgya lehetne, vajon miminden gátolja még a BPD problémájával élő embereket a segítség megkeresésében, megtalálásában, esetleg kérésében vagy elfogadásában.
Szerintem depressziósból "alapesetben" nem lesz borderline. Vagy ha igen, téves volt a diagnózis... Borderline zavarosnak viszont simán lehet depressziós fázisa.
Egyebekben erről azt hiszem most nem tudnék korrekt és tárgyilagos módon szólni.
Szia:) Szerintem ez egy nagyon fontos dolog.Ha jól tudom ez a legnehezebben kezelhető személysiégzavar...Olvastam róla,hogy 2002-ben fejlesztették ki a mentalizációs terápiát,aminek az a lényege,hogy az adott embereket megtanítják arra,hogy értelmezzék mások viselkedését,megpróübáljanak egy reális önképet kialakítani,Magyarországon ez nincs támogatva TB által ugye?Márpedig akkor elég kevés embernek nyílik rá lehetősége...
Érdekes,hogy inkább a nőket érinti...
Elég sok tünetegyüttes keveredik és nekem elég nehezen elhatárolható a skizoaffektív zavaroktól,vajon miből indul ki az egész csak család,nevelés,kudarc vagy van hajlamosító tényező is?Aki depressziós az válhat BDP-vé?