Beszéljünk róla, vagy eltitkoljuk?
Nekem mindig hátrány volt az, hogy pszihén kezeltek sokáig, mert bárhová megyek orvoshoz, mindenhol az lesz a vége, hogy pszichésen van a problémám. Mikor már nem hagyom annyiban a dolgot, akkor alaposabban is megvizsgálnak. Így majdnem sikerült nem kezelni vakbélgyulladást, vastagbéldaganatot, epilepsziát, meg hogy tulajdonképpen tele vagyok cisztával, vizesedéssel. Gyűlölöm a pszichés múltamat. Mindig rosszul néznek az emberre, de azt senki nem kérdezi meg, hogy miért kezelnek? Mostanában történt, hogy kifakadtam a diabetológusnál, hogy elegem van, nem merek már orvoshoz járni. Ja, amikor a kisfiam pocaklakó volt, elég korán egyedül maradtam és úgy is kezeltek. Akkor 26 éves múltam, de a védőnő felvilágosítást tartott, meg hogy ad nekem óvszert, hogy legközelebb ne essek teherbe. Mintha nem lennék százas. 🙁 Én nem szoktam elmondani.
Nehéz a pályaválasztás,nehéz az elhelyezkedés
Betegként , Sorstársként írok
.Szociális területen végeztem.Érdeklődés szintjén indult,nem akartam vele semmit kezdeni a továbbiakban ,csak tanulni ,tudni,hogy mi az eltérés pl a hajléktalanok,bántalmazottak segítésére irányuló laikus és a szakmai oldal között.Felvételihez nem kellett alkalmassági.A csoportársaimnak és 1tanárnak belső gyakorlat során elmondtam ,hogy psz kezelt vagyok,Kérdezték,hogy kezdődött,min mentem keresztül hol tartok most.,,Dolgozol magadon magadért másokért és ez a lényeg"-ennyi volt a tanár válasza Teljesen természetesen fogadták a csoportársaim is, és soha semmi sem változott irányomba.
Krízisközpontban voltam gyakorlaton.Ott történt meg a baj.Beleszerettem a szakmámba.Még a gyakorlat alatt állást ajánlottak,nem fogadtam el. Jeles gyakorlat,jeles szakdoga,jelesre államvizsgáztam.De mindezek ellenére nem mertem/merek elhelyezkedni,mert mi van ha rákérdeznek,mert rá kell.De mi van ha jobban bírom, mint az átlag ,mert én már megtapasztaltam a poklot ,tudom mikor fenyeget és hogyan védekezzek a kiégés ellen ,mikor kell szupervíziót kérnem ,hogyan kell egy padlón lévőhöz melléfeküdni.Ezekben sokat segít szerintem a betegségem alatt megélt valódi tapasztalat a saját magam átélt helyzetek, ezeket nem lehet csak tankönyvből megtanulni, vagy terepgyakorlat során .De lehet ,hogy rosszul látom ,és nincs igazam.
Idézet tőle: jezuskrisztusA pszichiátria 10 emberből 10 embert súlyos betegnek ítélne meg, miért kéne hát akármit is szégyellni, ami te vagy...Rengetegszer találkozok azzal a jelenséggel, mikor egy pszichiáter szerint a páciensének nincs betegségtudata. Belétek verik, hogy betegek vagytok és ezt be kell látnotok, bele van mindenkibe nevelve, hogy ami ti vagytok, illetve a személyiségetek, vagy annak egy része, az rossz, hibás, elfogadhatatlan, selejt. Ne hagyjátok magatokat manipulálni......nem vagytok betegek, csak meg van viselve a lelketek.
ezt annyira adom. 🙂
Osztom Red véleményét.
Terapeutáddal beszéld meg, azzal jársz a legjobban. Másoknál nem kell erőltetni, munkahelyen semmiképpen. Ha titkolhatatlan, akkor meg szépíteni kell(már ha tudod).
Szerintem.
A jelenlegi főnököm tudja. Eddig sehol nem mondtam el. Mivel mindenhol adódtak problémáim a beilleszkedéssel, ezért itt inkább beavattam. Tudja hogy zseni vagyok a szakmámban, ezért azt gondoltam, hogy megérti és elfogadja. Nálam jobbat úgysem talál, mert NINCS. Hülye voltam. Azóta erre fog mindent. Ha esik az eső az azért van mert Red elmebeteg. Ha elmegy az áram azért van mert Red elmebeteg. stb. stb. Pszichológust hívott hozzám, hogy beszélgessen velem meg ilyenek. 🙂 Kész röhej. Idióta!!!
Ráadásul szétkürtölte, így gyakorlatilag mindenki tudja. Ezzel annyit ért el, hogy mindenki kikerül. Nagyívben, messziről. És úgy néznek rám, mint a véres rongyra. Ezt egyébként jogi útra vihetném, de nem tudom bizonyítani... Az időmet sem pazarlom erre.
Ugyanez miatt felfújtak egy apró kis vitámat (Nem tűröm a domináns viselkedést senkitől!!! A főnök is csak szépen kérhet...) az egyik kollégámmal és most fegyelmi van ellenem és ki akarnak rúgni. Persze nem tudnak velem úgyse mit csinálni. Jókat röhögök rajtuk. Viszont megint keresnem kell másik munkahelyet, mert itt nem maradhatok.
Szerintem nem érdemes beavatni senkit. Se munkahelyen, se magánéletben. Ha a szűk család és 1-2 barát tud róla az elég. Párkapcsoltban meg csak akkor érdemes elmondani, ha nagyon stabil a dolog. Különben csak megrémíted a másikat. Az emberekben nincs tolerancia. Különösen nem velünk szemben...
Szia bűntudatos! Én most el szoktam mondani, de csak akkor, ha úgy érzem, hogy nem hozom nagyon zavarba vele a másikat, tehát nagyon semlegesen közlöm, és főként akkor, ha ő is beszámol valami hasonlóról. Fiatalabb koromban néha tudom, hogy megijesztettem mást -- például a szuiciditással, azzal nagyon nehéz mit kezdenie egy másik embernek. Túl sokat panaszkodni se érdemes, vagy arra várni, hogy sajnáljanak, én a tárgyilagosság pártján állok.
A médiában többször is elmondtam itthon, hogy bipoláris beteg vagyok, sőt azt is, hogy voltam bulimiás, abban a reményben, hogy ez csökkenti a stigmát, mert "aki a tévében szerepel" az a legtöbb ember szemében -- egyébként minden ok nélkül -- komoly embernek tűnik.
A munkahelyen komoly kockázatai lehetnek viszont még mindig annak, ha elmondod. Ez nagyon szomorú, és gondolkodtam már rajta, hogyan lehetne kampányolni a stigma csökkentése végett.
Közeli személyes kapcsolatban viszont szerintem mindenképpen el kell mondani. Eleinte én úgy mondanám, hogy a másik ne ijedjen halálra, de elképzelhetetlennek tartom, hogy szoros barátság vagy pláne párkapcsolat lehetséges lenne úgy, hogy titkolni próbálod, hogy lelki problémáid vannak.
Nekem is sarkalatos pontja volt a betegségemnek,, az elmondjuk-e,vagy ne mondjuk-e?!
Az elején nagyon titkoltam, de egy életen keresztül nem lehet színjátékot játszani, és van, hogy rosszul vagy, azt is észrevehetik rajtad.
Nekem volt olyan, hogy elmaradoztak barátok,-nem tartom őket ezért jó fejnek,nekik is lehet még bajuk az életben....
Munkahelyeimen sose mondtam el, és ennek nagyon örülök, pár embernek viszont, akinek elmondtam, bánom.
Szerintem 2016-ban, amikor annyian tüntetnek bármilyen másság mellett, és egyre jobban fogadjuk el mi is a másságot, nem kéne, hogy gondot okozzon, értelmes embereknek, az, hogy velünk is normálisan viselkedjenek!
Egyébként, ha jól vagy, be tudsz illeszkedni a környezetedbe, szerintem senki nem fog veled foglalkozni, mindenkinek megvan a maga gondja!
Szerintem meg az üzemorvosnak nem kellene tudnia róla...utánna leszel igazán megbélyegezve....hidd el tapasztalat.... utánna figyelni fognak... nem lehet majd úgymond magánéleted.... utánna nem lehetnek " rossz " napjaid, mert mindent a betegségre fogják....
Nézzd ezek az én tapasztalataim.... de tégy amit jónak látsz....
Én azt tudom hogy ha újra kezdhetném az egészet és vissza forgathatnám az időt.... nem hogy az üzemorvosnak de még a kollégáknak sem mondanék semmit....
hidd el, bajod lehet belőle.....
A legutóbbi m.helyemen egy ipse elmondta, nem kapta meg a további munkára az engedélyt. Engem is nagyon kóstolgattak,így kénytelen voltam lavírozni,h.megkapjam az'engedélyt.
Tabutéma a betegségem a családomon belül is ,mert emberi gyengeségnek tartják,(nem betegségnek) amin felül lehet és felül is kell kerekedni.Pedig számunkra az elsődleges gyógyszer az elfogadó, támogató környezet lenne.Nem sajnálatra,megvetésre van szükségünk.Azzal még több kárt okoznak,majd magunkra hagynak.Megnyugtatva saját lelkiismeretüket ,hogy mi próbáltuk felrázni, segítettünk.Egyedül azt nem kérdezik meg :Hogyan segíthetnénk?
Jó lenne, ha végre lehetne róla beszélni .Ha az emberek felfognák végre,hogy a mentális betegségek többsége nem jelent közveszélyességet,nem dilisek vagyunk ahogy a köztudatban van.Hogy ha valaki nyílvánosan bevesz egy vérnyomáscsökkentő v bármely más rendszeresen szedni kell gyógyszert az oké ,de vegyél be pl egy xanax-ot.Nekem sajnos ilyen szempontból negatív tapasztalatom van. A munkahelyemen pl kiesett egy szem xanax csomagolással a táskámból.Nem vettem észre,más találta meg.Elkezdődött a nyomozás,elkezdődött a dilis van köztünk,ki az mert én ilyennel nem vagyok hajlandó együtt dolgozni....és még ennél dúrvább kijelentések stb Azóta nem merek magammal hordani gyógyszert ,így kihagyom a déli adagot és végigkinlódom a délutánt.
szerintem feltétlenül fontos lenne beszélni róla, én néha legszívesebben mindenkivel tudatnám, de ugyanakkor ha ésszerűen gondolkodom, akkor ez öngyilkosságnak tűnik. sajnos manapság nem nagyon engedheti meg magának az ember, hogy teljesen felfedje a lapjait a nagy nyilvánosság előtt, mert biztos lehet benne, hogy akad majd valaki a merő rosszindulatból vagy nyereségvágyból ráröpül a gyengeségeire rögtön és kihasználja azokat. szóval érdemes végiggondolni, hogy kinek mondja el ezeket a dolgokat az ember.
ami az új kapcsolatokat, ismeretségeket illeti, ez számomra egy elég nehéz kérdés, egyáltalán nem tudom eldönteni miként viszonyuljak hozzá. de mivel nincsenek új ismeretségeim egy jó ideje így ráérek ezen gondolkodni, a gyakorlatban nincs szükségem arra, hogy bevessem azt amire éppen jutok. viszont mégis az én helyzetemben nem nagyon van mit rágódni ezen (annak ellenére, hogy én rágodok rajta), mivel olyan állapotban és helyzetben vagyok, hogy rögtön az első momentumban nyílvánvalóvá válna, hogy valami nagyon nem kerek, tehát felesleges titkolóznom meg variálnom, sőt, lehetetlen is, de még egyszer mondom, nem is akarok. tényleg azt szeretném ha mindenki tudná mi van, de ez azért így biztosan nem ésszerű, kollegákal például biztosan nem közlöm, hogy mi a helyzet...
Az üzemorvosnak nyugodtan elmondhatod, őt tartja az orvosi titoktartás.