Motiváció
Kicsit offtopic leszek, bocsánat, illetve inkább a demotiváció témájához kapcsolódom.
Egyet értek, hogy a <nyomorú> filmek nem segítenek.
Nekem az sem segít, ha vidám filmeket nézek, mert akkor meg az jut eszembe, hogy másoknak mennyire rendben vannak a dolgaik, milyen természetes nekik, hogy történnek velük jó dolgok, hogy emberek, barátok, szeretet vesz őket körül és örülnek az életnek. Még akkor is, ha tudom, hogy ez csak amerikai máz.
Talán ilyenkor irigy vagyok, mint ahogy tavasszal is, amikor hepinek illik lenni, én akkor vagyok a leglentebb.
Eddig azok tudtak motiválni, amikről úgy éreztem, hogy csak nekem mondja és bíztat, hogy meg tudom csinálni (valamiféle előadások, nem templomi értelemben vett prédikációk). Nem arról szólt elsősorban, hogy lám, neki milyen jó, hanem hogy nekem is van reményem. Az, hogy ő eljutott valahova, nem szavakkal közvetítődik, hanem a kisugárzásával, a személyes példájával.
Az tény, hogyha az embernek azért bűntudata van, mert szociális értelemben véve pl. nincs oka a depresszióra, akkor bosszantó tud lenni, hogy "gondolj az éhezőkre".
Nem tudok rajtuk segíteni innen és a látszólag ok nélküli rossz állapotom csak a bűntudatot fokozza.
4dim
Az enyém is egy orvos-beteg kapcsolat lett. Azt mondta, hogy erősebbnek nézek ki, mint amilyen vagyok. És számtalanszor elmondja, hogy mennyire bízik bennem. Ezek után tehetek mást, mint apránként építem vissza magam?:-)
Egyetértek azzal, hogy amikor cefetül van az ember, akkor nem segít, nem lendít egy fikarcnyit sem az emberen, ha más nyomorult helyzetű emberről néz képet/filmet. És ez nem a részvétlenség miatt van. Az meg ha felszólítják az embert, hogy szedje már össze magát, mi baja lehet, amikor végtaghiányos, nyomorék emberek boldogak, az még vissza is veti az úton.
Az én motivációm egy kapcsolat lett. Egy orvos-beteg kapcsolat. Ő _azértismegmutatta_, hogy nem fogok ki rajta, én meg mint matekzseni szégyelltem, hogy még a wc-re is alig tudom kivonszolni magam. Hogy képes vagyok felállni, _azértismegmutattam_.
Igen, kellenek ezek a kisfilmek, mondatok, bíztatások. Egyetértek vele. De,... ahogy visszaemlékszem a legmélyebb depressziómra, ez nem ÚGY segít, ahogy az jó nekem. Talán a szomorúaknak, az elkeseredetteknek, a gyászolóknak, a veszekedőknek jó lehet. De egy kényszeres kézmosót, vagy kényszeres hajtépkedőt ezek a kisfilmes jó tanácsok nem visznek előbbre. A depressziósoknak, kényszereseknek szocfóbosoknak valami személyes húzóerő, személyes motiváció kell(ene). Ha mondom egy katatón anorexiásnak, hogy az élet szép, hogy élni érdemes, hogy van akinek nics lába-keze.... nem hiszem, hogy ettől elmúlna a kényszere, vagy a félresiklott önképe. Ezek a filmek szerintem az egészségeseknek szólnak, azoknak, akik vezetik valahogy az életüket, de közben ilyen-olyan nehézségeik adódnak. Aki súlyos depresszióba esett, vagy a bipolárisság rossz időszakában van, annak egy kis önbizalom injekció, egy lélek donor és egy őszinte ölelés talán a leghasznosabb.
Viszont aki szerintem a legnagyobb motivációt tudja adni előadásaiban, zenéiben:
Én úgy gondolom, hogy Szabó Péter (akiről először pont múlthéten hallottam) és a hozzá hasonló előadók, melyek mind a pozitív gondolkodás filozófiáját vallják nagyon is jók. Pár évvel ezelőtt ezekbe a dolgokba Andrew Matthews könyveivel csöppentem bele, és akkor nagyon sokat segítettek! Nem sikerül átvenni ezt a gondolkodást teljes mértékben, nem is kívánom. Úgy érzem, hogy ebbe előbb utóbb úgy is belefárad az ember, amikor már nem lesz ereje és akkor minden egyszerre zúdul rá. Viszont támpontoknak, egy-egy rosszabb időszak folyamán sokat segíthet, ha egy-egy dolgot is sikerül átvenni ezekből. Persze már akkor is segíthet, ha pár órára olyannyira leköt, hogy elfeledkezem a tüneteimről.
Joyce Meyert ismered?
Szabó Pétert most találtam, de nem mond hülyeségeket.
Szia, nekem ők 🙂